(Kifelé jövet) 8. jelenet
P.Gy.: – Betartjuk a megállapodást?
B.K.: – Hagyjuk m?ködni, ne beszéljünk róla.
P.Gy.: – Megbántad?
B.K.: – Nem mondok semmit. Holnap jövünk.
P.Gy.: – A rák vicc volt, ugye…
B.K.: – Mer? hülyéskedés. Ildi?
P.Gy.: – Mosolyog, de furcsa. Edig átölelt a hangjával, megölelt a karjával. Más világban vagyunk most.
B.K.: – Neki is kéne.
P.Gy.: – Együtt szerettem volna.
B.K.: – Gyerek még, majd kés?bb.
P.Gy.: – Bajban vagyok az id?vel. Jó, hogy itt és most, de azért valami sürget. A másikkal kapcsolatban legnagyobb tévedésünk azt hinni, hogy egy térben és egy id?ben vagyunk.
B.K.: – Tudsz titkot tartani?
P.Gy.: – Igen.
B.K.: – A magzat és a rák hasonlít.
P.Gy.: – Valami nálunk is van. Én megtartanám a gyereket.
B.K.: – Tényleg akarod? Neked már van egy fiad.
P.Gy.: – Ez nem olyan letudandó dolog. Megváltó, átalakító. Gyereket szeretnék t?le. Lányt.
B.K.: – Ezek szerint ? nem.
P.Gy.: – T?le?
B.K.: – Ki a büdös franctól mástól?
P.Gy.: – A klinikán van.
B.K.: – Bemehetek hozzá?
P.Gy.: – Igen. Olyan, mint egy anyakirályn?. Smink, nyaklánc avagy collier. Csak az anyját kerüld el. Üntyümprüntyümöznek egymással, attól hányingert kapok.
9. jelenet
(Kifestett, fura frizurás n?k, fiúk kifordított vagy n?i ruhákban, akár egy karnevál.
Egy varjúszer?, szemüveges, hosszú orrú, butácska, lelkes antin? tivoli hegymászó szerelésben, „zergetollas” kalapban. Röhej. A mögötte ül? fiú lehúzott zoknijával mintegy megkoronázza a jelenséget. Mindenki röhög. Varjúnagysága komolyan néz körül. Zavarban van? Inkább örül. Milyen ügyes szerelést kreált! Soha nem tudja meg, hogy nem a zsenialitásán röhögtek, mert tíz percnyi kalapdíszít? karrier múltán a tulaj magához veszi fuszeklijét.)
Tréner: – Na most akkor megcsodáltad a másikat. Fantasztikusak vagytok. Mit szólt a világ?
Valaki: – Alig mertem kimenni az utcára. A héven nevettek rajtam, azt mondták végre, milyen jópofa. Színfolt. A megállóban már észre sem vettek. Ez szinte sértett.
Más: – Utoljára gyerekkori karneválban voltam így. Piszokul élvezem.
Újabb: – Én már le se vetem, végre, nem az a szokásos szürke. Tavasz vagyok a télben.
Tréner: – Miután megtapsoltuk h?seinket, következhet a fürd?ruha. Külön-külön öltözz át, fiúk, lányok, aztán vissza a helyetekre. Ne félj, dupla f?tést rendeltünk.
(Szeparált férfi-n?i fürd?ruha-fölvétel.)
Tréner: – Els? sor ki! Ne örülj, ne vizsgálgasd, illetve ne nézd! Most fordulj meg! Te pont ilyen vagy a helyeden. Itt-ott löttyedt, kövér, sovány, melled lóg, satöbbi. A magad helyén mégis tökéletes! Tökéletlenségedben tökéletes. Menj a helyedre! Most szabadulj meg a fürd?ruhádtól, állj úgy ki! Tudod, aki utoljára marad, annak a legkellemetlenebb!
(A f?tömegben elvegyülve szinte mindenki kint pucérkodik. Van, akinek ez a legfontosabb áttörés. Az egyetlen helyén maradó, egy állapotos n? fölmentést kapott.)
Tréner: – Csodálatosak vagytok! Remélem, nem zavart senkit, hogy a teremben történ? mindenféle eseményekr?l videófelvételt készítünk. Nem a nyálcsorgatás miatt, de ha följelentenének, legyen bizonyíték. Szégyellte magát valaki?
Nudi: – Nekem ez nem volt olyan nagy, szoktam nudizni. Inkább dühös voltam, hogy te miért nem csináltad. (Taps)
Tréner: – Mert annyira azért nem tetszettél. Vicc nélkül, én ezt már sokszor csináltam, most macerás lett volna öltözködni. Bocs!
Izgi: – Hú, ezt én már hallottam, tudtam, hogy lesz, féltem, aztán mégis természetes volt.
Ért?: – Igazából nem is figyeltünk a másikra. (Taps)
Tréner: – Seggfej, ezt honnét tudod?! Azért guvadt úgy a szemed?!
Ért?: – Jó, Christián, vettem az adást. Megtapsollak.
Tréner: – Gyerünk, ne élvezkedjetek annyit, majd odahaza! Most öltözés, de gyorsan! Talán mégsem akarsz a nap végéig itt lóbálni?!
– Relaxáció jön, helyezkedj el kényelmesen.
(Több száz embernél folyik az idilli hely megteremtése, tengerpart, liget.)
Tréner: – Most ajándékot kaptok. Csukott szemmel nyúlj a szék alatti zacskóba. Ne várd! Teremtsd újjá! Szögletes, vedd ki. Örülj neki! Szagolgasd, nyald meg! Bele is haraphatsz. Ez a kocka. Most újra nyúlj a zacskóba. Golyó. Üveg. Örülj a gömbnek!… Ismét a zacskóba nyúlsz. Nyomogathatod, ruganyos. Szagolgasd, illatos. Most harapd, rágd el. Ez a szilva.
Tréner: – Most játszani fogunk, nem nyitjuk ki a szemünket!… Jaj, de nagyon akarod, na mondjad!
P.Gy.: – Úristen, nekem gyerekkorom talán legfontosabb része csukott szemmel történt! Elmentünk valahová, azután fáradtan, visszafelé a buszon, a monoton zajban elvesztettem öntudatomat. Csukott szem, álom. Bármi is történhetett! Akár ki is cserélhettek, nem az vagyok, aki vagyok… Apám vitt, benne azért mégiscsak bízhattam… (Taps)
Tréner: – Jól van, köszönjük! Játsszál! Képzelj el egy óriási margarétát! Lépj bele, csukott szemmel, menj föl a szárán. Fönt a virága szélire, a szép fehér szirmokra lépsz. El?veszed a trombitád, próbáld ki! Szád elé a kezed tölcsére, fújjad!.. és ugrálj sziromról sziromra, és ez mind a tied. Te teremted! És körülnézel, és örülsz. Ugrálj! Trombitálj!
(A tömeg nagy része önfeledten trombitál, szertelen mozdulatokkal ugrándozik.)
Zárás. Gyertyákat osztanak ki. Sötét a terem. A trénert?l kiindulva, két oldalt elindul a láng, végig. Emelkedik, örül, sír mindenki. Óriási, föloldó zene (Richard Strauss: Imígyen szóla Zarathustra. Aztán hatalmas fény, csillogó, hunyorító szemek, könnyek, kiszakadó mondatok, mindenki átölelése. Szinte betörnek az ünnepl?k, a már beavatottak; lufis, lelkes amerikaias tombolás, örvendés, ujjongás. Kifelé a gyertyák leadása, a tréner kis bölcsességfüzetét adják emlékül. Kis tükör beleragasztva. Akkor most be lennének avatva.
10. jelenet
P.Gy.: – Megbántad? Egy szavadat sem hallottam.
B.K.: – Felkavart. Azt hittem, nem csinálom végig.
P.Gy.: – De nekem megígérted.
B.K.: – Csak azért maradtam.
P.Gy.: – Semmi haszna?
B.K.: – Azt én nem tudhatom. Sok érdekes ember volt.
P.Gy.: – Szebbek mint a többiek. Mintha eleve ismer?sek lennének.
B.K.: – Mert van problémájuk, és ezt be is merik vallani. Az megszépít és hasonlóvá tesz.
P.Gy.: – Nekem csak a trénerrel volt bajom.
B.K.: – Túl férfias neked?
P.Gy.: – Pojáca. Ã??rmester. Mint aki még sosem végezte el a saját tréningjét. Hiteltelen.
B.K.: – Nem szereted? Nem is kell.
P.Gy.: – Vannak igazságok, amelyeket mondjuk Mózest?l el nem fogadnék, de Jézustól igen. Még ha ugyanazt is mondanák. Más a személyiség az igazság mögött. Hitelessé teszi a dolgot.
B.K.: – Itt nem lényeges ez. Nem kell a jóindulatát keresned, nem kell neki megfelelned. Tükörlabirintus. Mindenütt te meredsz magadra.
P.Gy.: – Rémiszt?. Sokan bele?rülhetnek.
B.K.: – Mint egy jól átélt m?be. A kutya sem olvassa.
P.Gy.: – De te igen. Mi lesz veled?
B.K.: – Engem ne félts. Megvizsgálom a trénerben az embert.
P.Gy.: – Tilos.
B.K.: – Mindent tilos, amit nem mersz. Ez a gyengék szabályrendszere. Itt a víz, ugorjunk. Csodák lesznek.
P.Gy.: – Féltelek.
B.K.: – Elég, ha bízol bennem, meg figyelsz néha a lányaimra.
P.Gy.: – Szeretlek.
B.K.: – Jó-jó, van nekem öcsém, veled járt gimibe. Én viszont piszkosul utáltalak eleinte. Túl szép, okos, jófiú, szóval valami biztos nincsen rendben.
P.Gy.: – Én sem viseltelek el. Bejöttél a kiadóba és kávét rendeltél nálam.
B.K.: – Fátylat rá. Kérsz egy kávét? Nekem még dolgoznom kell éjjel is.
P.Gy.: – Határid?s?
B.K.: – Szokásos. Tudod, a hetilap.
P.Gy.: – A tréner azért belefér?
B.K.: – Á, hülyéskedtem. Felfuvalkodott alak. Egy gennyfej, aki azért megy el?re mint egy romboló, mert keveset tud. Az együgy?ek bátorsága viszi. Primitív. Irígylend?.
P.Gy.: – Szeretnél olyan lenni?
B.K.: – A Szaharában lehet, hogy olyan voltam. De gyerek voltam és függtem a szüleimt?l. Anyám sosem ölelt meg, és azt mondta, rossz vagyok. Durva, primitív. Apámon éldeltünk. Tudod, orvos. Szegény Népszínház utcabeli zsidó a csóró arabok között.
P.Gy.: – És most?
B.K.: – Kertes ház és tíz kutyájuk van, ha már én és az öcsém nem lógunk rajtuk. Kertváros.
P.Gy.: – Akkor te sehol sem vagy az óriás kutyáddal meg a hatalmas macskáddal.
B.K.: – Meg a tekn?ssel, hörcsöggel, táncoló egerekkel.
P.Gy.: – Ki a f?nök? Pici, az óangol pásztor? Borjúnyi.
B.K.: – Dehogy Pici, hiába akkora! Ha villámlik, a kutya Lajos macska mögé bújik, mintha tényleg pici lenne.
P.Gy.: – Pedig mekkora betör?t futamított meg…
B.K.: – Az pedig biztos nevetne a Lajoson, mert csak cica, de megrémült a kutyától. Fura egy világrend! A kutya meg ha leszídom, hozzám jön panaszkodni. Ahogy az ember az Istennel.
P.Gy.: – Én félnék Lajostól is. Akár egy vadmacska.
B.K.: – Kellek nekik. Mindkett?t én etetem. A kutyának lent, a macskának fönt tálalok, így morgás sincs. Jó sokba vannak, de hálásak.
P.Gy.: – A pénzt ne is mondd, kell?en leégtem.
B.K.: – Na ugye, mondom, hogy kifizetem.
P.Gy.: – Szó sem lehet róla, nem azért mondtam. Csak tudod, a kórház, a prof. A.I. régi családi ismer?se. A legjobb, de legalábbis a legdrágább. A fia francia.
B.K.: – A.I.-nak csodaszép az a collier-ja, bár nem a te stílusod. Nem lehetett az sem olcsó.
P.Gy.: – Ahhoz semmi közöm. Én olyat sosem vennék. Talán anyjától kapta. Meg sem kérdeztem, annyira zavart.
B.K.: – Nekem elmesélte egy álmát.
P.Gy.: – Neked is? Azt a gyerekeset?
B.K.: – Ahol egy sz?ke loknis kislány közelít fehérben, bejelenti, hogy egy kis id? után jön meg majd úgy igazából.
P.Gy.: – Én ezen sírtam. ?vigasztalt. Akkor lépett be az id?sebb n?vér, aki…
B.K.: – …aki olyan, mint Holle anyóka a mesében?
P.Gy.: – Szóval evvel is traktált.
B.K.: – Nagyon egyedül lehet. Tele mesékkel.
P.Gy.: – Mondtam neki, ne vetessük el, mert meg fog utálni. Azt mondta, azóta jobban szeret.
B.K.: – Még nem tudja a szavak igazi súlyát. Próbálkozik magát megfogalmazni.
P.Gy.: – De közben dúl. Széttipor mosolyogva mindenkit. És szeretik. Az egész emelet. Meghódít mindenkit. Már a kórházi osztályt is. Akkor rám itt mi szükség?
B.K.: – Te szeretsz szenvedni. Próbálsz. Megkeresed, ahol lehet. Doleo, ergo sum.
P.Gy.: – Köszönöm, vigasztaló vagy piszkosul.
11. jelenet
(Átrendez?dés után)
Tréner: – Ennek a találkozásnak egyetlen célja: fölíratkozni a tréningre.
(Foszlányok, hangzavar, néha, mintegy varázsütésre kitisztuló szöveg: )
Tréner: – A tréning az élet így m?ködik élményr?l szól… te éled az életedet „tudatosan”, mindenr?l csak véleményed van, felzabálnak a véleményeid… megosztok egy ilyet… hogy megéld: meg tudod csinálni… nézd meg a Gellérthegyr?l a Dunát, amikor az id? ködös. Nincs ott? Amikor a szél elfújja a ködöt, akkor nem a szél tette oda a túlpartot… Nem fogalomszinten csinálsz, hanem megélsz, felismered magadban azt a lehet?séget…
(elnyújtott, modoros beszéd. Piros nyakkend?, sötét zakó, nadrág, smink.)
Tréner: – Rajtad múlik. A mai este funkciója, hogy egy olyan élményt alakítson ki, hogy felíratkozz a tréningre.
Tréner: – Budapestr?l Gy?rbe mész. Nyugaton vagy? Csak nyugatabbra. Gy?rb?l Bécsbe. Nyugaton vagy? Csak nyugatabbra. Mi volt eddig az élet? Hullámvasút. Mi lesz a tréning után? Hullámvasút. Csak gyönyörködsz a kilátásban. A lent után jön a fent. Élvezed mindkett?t. Élményszinten éld meg. Nem beszélni, nem olvasni róla, az csak az agyadé. Ha éhes vagy, akkor talán az étlapot eszed? Ha szomjas, akkor az itallapot kortyolod? Az neked elég, mert fogalomszinten elégülsz ki?!
Zuhansz lefelé a repül?b?l, az erny?d nem nyílik. A hülye üvöltözik. Én élvezem a kilátást, ha már zuhanok, és gyönyörködöm az egyszeri élményben.
Te viszont, mintha úgy akarnál ejt?erny?zni, hogy el?bb nyitod ki az erny?t, miel?tt ugranál.
Mi lesz a sírodon? Az, hogy te szép voltál, csak nem kezdesz bele ilyenekkel?! Te okos voltál, mert neked mindenr?l, már el?re is véleményed volt, te gyáva voltál, mindenkinek meg akartál felelni, rettegtél a jöv?t?l, így még múltad sem maradt. Mi lesz a sírodon? Az, hogy el se kezdted! És mit gondolsz, nekem mit írnak oda? Nekem azt, hogy ennyi volt, mindent megélt, semmi nem maradt benne.
Ugorj! Trambulinon állsz. Úgyis beleugrasz. Most félsz, hogy jaj, ilyen, meg olyan a víz. Nos, én ugrottam, tanúsíthatom, a víz kellemes. Miért totojáztok?
Pál-forduló: – Korábban ellenálltam de itt, ekkor sikerült nekem az áttörés, köszönöm!
Lelkes: – Egyszer?en imádlak, Christián!
Anyás: – A szüleim az életet csak adták nekem, de te megtanítottál, hogyan éljek, köszi!
(A mester hátrasimítja haját, nyakkend?t igazít, szerénykedik:)
Tréner: – Nagyon szeretlek bennetek, bízom bennetek.
(Akár valami guru körül, valósággal pedáloznak a rajongók, csápolnak.)
P.Gy.: – Én semmit nem kaptam a tréningt?l, azt köszönöm. Err?l több órán át beszéltem egy barátomnak, aki ezek után kijelentette, nem hagyhatja ki. Akár kamaszkorom extatikus lelki id?szaka, amit húsz éve élek.
Tréner: – Tapsoljuk meg, nagyszer?!
12. jelenet
P.Gy.: – Éppen szilveszterre id?zíteni a tréning utózöngéit…
B.K.: – Kipakoltam. Anyám kis híján megölt. Kitagadott. Apám fogta le.
P.Gy.: – Leállítottak?
B.K.: – Nincs id?m az udvariassági körökre. Meg a tíz kutyára, ha magammal van bajom. Fogadjanak így el. Változzanak.
P.Gy.: – Erre ?k: fogadj minket így el, változz te, ha akarsz. Ez már a korukkal járó bölcs belátásból fakad. Olaszos jelenet lehetett.
B.K.: – Inkább zsidós, anno Népszínház utcabeli, leszámítva, hogy a szent anyát meri valaki kritizálni. Jó, nevezheted taljánnak. Az olaszok is mindenfélét dobálnak. Ki az ablakon, szilveszterkor, mindent, ami nem kell. Ne menj a házfalak mellett, mert belehalhatsz.
P.Gy.: – Cifra lehet. Mindenki azt dobja ki, amib?l elege van. Kivetk?zik bel?le, megváltja az újévi belép?t. Mit se tör?dik a másikkal. Mondd, embert is kidobnak?
B.K.: – Tudom, hogy piszkálsz! Miért, hiszen a te Urad a fia testét vágta ki. Csak kés?bb. Mindenki a megváltásra játszik.
P.Gy.: – Az újjászületésre. Ha beledöglik is a másik. Kit találtál el?
B.K.: – Az apám tutyimutyiságát, még sírt is. Az öcsém balfaszságát, ? megpofozott. Az anyám mindenkit-zsarolását, ? rosszul lett. Nagy színész.
P.Gy.: – T?led legalább ajándékokat kaptak. Én úgy leégtem, hogy A.I.-nak is csak verset írtam.
B.K.: – Ami a nyakában volt, azt nem is mondod. Tényleg nem t?led kapta?
P.Gy.: – T?lem ékszert, n? még soha. Leszámítva egyszer egy jegygy?r?t, amit a zaciba vágtunk. De azt sem ?. Pláne nyakláncot.
B.K.: – Én dicsértem, erre egyb?l nekem akarta adni. Gondoltam, kórház, még gyönge, butaságot beszél, meg különben sem. Azt mondta, akkor Juditkának adja.
P.Gy.: – Nagyon szeretik egymást. Juditka szinte beköltözött a lakásába. Zsoltika már nem is veri, pedig most lenne csak igazán miért…
B.K.: – Még mindig a zseniális dobos..?
P.Gy.: – Bárki, csak tehetséges legyen, és megmentésre szoruljon. Szerelmes. ?csak avval, akibe szerelmes. Irigylem.
B.K.: – Hogy náluk mekkora kipakolás lehetett szilveszterkor…
P.Gy.: – Több nem lesz. Juditka kapott egy készlet piros bugyit és válnak.
B.K.: – Várható volt… Juditka lelép…
P.Gy.: – Tévedsz. Zsoltika lépett félre. Gyereke lesz, ami Juditkától nem lehetett volna.
B.K.: – Akkor vége az apucizásnak, papázásnak. Fel kell n?nie Juditkának.
P.Gy.: – Gondolom, a tréning segített neki is. Asszisztenskedik, még külföldre is mehet rövidesen.
B.K.: – Felnézek rá. Annyi mindent meg mer tenni, amit én nem. Talán mert nincsen gyereke. Bár, az enyémek is gyakorlatilag már önállóak. Már Pici kutya is inkább hozzájuk ragaszkodik. Te, tudod, hogy a nagylányomnak tetszel?
P.Gy.: – Túl fiatal. Mint az anyja. Ezért volt itt ilyen nagy vendégjárás?
B.K.: – Dehogy. A vev?k. Nem tudom a lakást fenntartani. A radikális megoldások híve lettem. Mikor, ha nem most.
P.Gy.: – Nem kell félni a váltásoktól. Csak A.I.-jal nem tudom, mi a helyzet. Csodáltam, de inkább nem értem. Jobbá tett, mint amilyen vagyok, s mintha ebbe beleunt volna.
B.K.: – Túl magasra állítottad, és lehet, hogy tériszonyos.
P.Gy.: – Szeretem, és ebben ott a bizonytalanság. Most, hogy a gyerekünket…
B.K.: – Nem fura, hogy mennyire párhuzamos a történetünk?
P.Gy.: – Ijeszt?en.
B.K.: – Nincs valami betegséged? Szerzett, vagy egy jó kis örökletes.
P.Gy.: – Örökletes biztos van, csak nem ismerem az atyai fölmen?imet. Miért jössz mindig a betegséggel?
B.K.: – Majd elmondom, de most rohannom kell.
P.Gy.: – Sportszatyorral, amiben nem kéziratok vannak?
B.K.: – Én se kérdezek meg mindent. Az egyik pillanatban semmi dolgom ezen a világon, a következ? percben meg minden rajtam múlik.
P.Gy.: – Jó-jó, menjünk. Képzeld, Juditka, a piros bugyis telefonált! Én már oda is megyek, amit mondott… Szerinte A.I. is azt végzi.
Juditka (telefonhangja beúszik): – Az az ?rmester, az a tréner csak egy fantasztikus könyvet jegyzetelt ki, azt használta fel, az valami szédületes, de a tréner egy szupresszív, azaz elnyomó személyiség, akit el kell taposni vagy ki kell kerülni, mert csupán nyomogatja az emberek lelki gombjait, amikhez engramhuzalok, bevés?dések sorai…
B.K.: – Ne is mondd tovább. Egyrészt nem értem, másrészt sietek. Most még jobban.
P.Gy.: – Minden a nüanszokon múlik. Képzeld, ha Jézus víziszonyos. Akkor se keresztelés, se vízenjárás, mi meg itt maradunk szárazon.
13. jelenet
Párkák: – Az ajtó a fal legátlátszóbb része, ha nyitva van.
– Ahol ajtó van, ott zárnak.
– Ahol zárnak, ott megtagadnak..
– Ahol megtagadnak, ott nem lehetsz:
– Ahol ajtó van, oda nem léphetsz be.
– Ahol ajtó van, ott nyitnak.
– Ahol nyitnak, ott szükségeltetsz.
– Ahol szükségeltetsz, ott kell hogy légy:
– Ahol ajtó van, ott már úgyis bent vagy.
(A trénerhez hasonló terapeuta és P.Gy.)
– Nézz a mennyezetre! Amikorra egyt?l hétig elszámolok, lecsukódik a szemed. Tudatában leszel mindannak, ami történik, és az itt történtekre vissza tudsz majd emlékezni. Ha nincs kedvedre, ami itt történik, kiléphetsz bel?le. Rendben?
– Rendben.
– Egy, kett?, három, négy öt, hat, hét. Egy, kett?, három, négy, öt, hat, hét.
(Kényelmesen elhelyezkedik a támlás széken; ellazul, de szemhéja mögött még vibrálás érzékelhet?.)
– Ha a jöv?ben kimondom azt a szót, hogy „törölve”, mindaz, amit a terápiás ülés alatt mondtam neked, érvényét veszti, és nem lesz hatalma fölötted. Minden szuggesztió, amelyet adtam neked, elveszti erejét, ha kimondom azt a szót, hogy „törölve”. Érted?
– Igen.
– Keressük meg azt a gyerekkori eseményt, amellyel délel?tt foglalkoztunk, és amelyre pontosan emlékszel. Ezután, azáltal, hogy többször átmész a történteken, csökkenteni fogjuk az esemény hatását. Akkor tehát, keress egy olyan eseményt, amellyel úgy érzed, nyugodtan szembe tudsz nézni!
– Óvodai esemény, de kell az el?zmény is. Az el?jelek már otthon nyilvánvalóak. Kedveskednek. Mi másért lehet a fokozott szeretet, érzelmi zsarolás, meggy?zés. „– Milyen jó neked, hogy óvodába mehetsz, ott sok a játék, barátok, alhatsz is délután. Milyen jó neked!”
– Hogy hangzik ez pontosan?!
(Ízlelgeti a mondatot, egyre pontosabban artikulál, valahogy úgy, amiként egykor elhangozhatott. Némi undor és fájdalom is bujkál a hangjában. A sokadik ismétlésre megnyugszik.)
– Na, szóval piszkosul irigykednek. Szeretnének gyerek lenni, délután aludni, amit én utáltam. Nem szerettem gyerek lenni, parancsszóra aludni.
– Most történik mindez, kérlek, jelen id?ben mondd!
– Elhatározom, hogy az óvodában nem vernek át, nem altatnak, nem vernek át…
– Ismételd, kérlek: nem vernek át.
(A mondat indulati töltése nehezen sz?nik meg, végre a sokadszori ismétléssel, mintha kiürülne mindaz a düh, ami belé szorult.)
– Más szóval, nem fordítanak ki magamból. Rossz leszek, provokáló, mindentudóan bármire felkészült.
– Mindez jelenben történik, ugye?
– Persze! Kihozom bel?lük, hogy olyanok legyenek, akik között már valóban rosszul érzem magam… (Kiölti a nyelvét.)
– Ezt ismételd, kérlek: rosszul érzem magam.
(A fejét lóbálja, többször ismétli, majd vált:)
– Mutassák ki a foguk fehérjét! (Ezt már külön felszólítás nélkül ismétli, eleinte dühösen, majd folytatja a felidézést.) – Apám visz. Pontosan tudom, melyik k?t?l kezdve huzatom magam, hiszen a beíratásnál már jártam erre. (Cinkosan nevetgél, mélyen egyetértve magával.) – Apám zavarban van kissé, milyen hülye a nagyfia, nem tud velem igazán mit kezdeni. Szinte érthetetlen – még a fenekemre sem ver. Oka van rá. Akkor vigasztalnia kéne, pedig már szabadulna t?lem. Szégyelli magát. Talán. Nem kegyelmezek. Mindenre felkészültem; megkeserítem neki ezt az elhagyást! Megkeményítem magam kívül-belül. A barna ajtónál, majdnem kapu, nekem hatalmas, fölemel a cseng? gombjáig – mindig imádtam nyomkorászni –, de most nem vagyok hajlandó csöngetni!
(A szemben ül? „terapeuta” lecsap, akár egy közönyösnek látszó ragadozó:)
– Ismételd, kérlek: nem vagyok hajlandó.
(A dac szinte egész mivoltában rángatja. Mondja a „nem vagyok hajlandó” mondatot, aztán átvált:) – Azértse! Azértse!
– Folytasd, kérlek!
– Végül ? csönget. Hallom, apám csönget. Távoli, mégis bántóan éles zaj hasít belém. Tökéletes, tudatos dacban állok, nekiveselkedve… várom a sötét ajtóban megjelen? ?sellenséget, a fehér köpenyes óvón?t… Az ajtóban azonban egy szürkéskék köpenyes, jóságos asszony áll. A dadus. Az Erzsike néni. Nem ? az ellenfél, ezt azonnal tudom. Apám megkönnyebbül, amikor az asszonyhoz bújok, aki átölel a hangjával, megölel a karjával…
– Ezt így érzed? Ismételd, kérlek!
– Átölel a hangjával, megölel a karjával… (Valósággal elandalodik, szinte ringatózik, ahogy ismétel, mintha eggyé válna valamivel. De a következ? pillanatban felháborodottan, kitör.)
– A szeretetre nem készültem fel! A szeretet rohadt, váratlan, kiszámíthatatlan! Hiába er?sítettem meg magam – akár valami öntudatlanság, mint kábító injekció –, a szeretet el?tt kapitulálok! Mezítelen leszek, csupasz, védtelen…
– Ismételd, kérlek, ez a jó mondat?: védtelen vagyok.
(A rezzenéstelen, gépies felszólításra hosszas, nehezen oldódóan ismételget, majd megfáradt hangon folytatja:)
– De hiszen a szeretet csak rendes lehet; nem tehet mást velem, mint ami nekem jó, csupán azt, ami nagyon, nagyon emberi.
– Hogy van tovább? Folytasd kérlek!
– Észre sem veszem, hogy a dadus kacsintására apám megkönnyebbülten elmegy. Lehet, hogy puszit ad, mintha borostás lenne. A kékes köpenybe fúrom magam. Magához ölel. A szeretet kábulatában bármit megtehet velem…
– Ismételd, kérlek: bármit megtehet velem!
(Fakuló ismétlések, mint aki illúzióit levetve csupasz már.)
– Úristen! – (a fölismerés indulata keser?séggel társult benne) – hiszen már itt megtörtént a beetetés, a cs?behúzás! Már itt lemondtam volna önmagamról?! A dadus az óvoda része?.. (értetlenkedik). – Kábulatomban a kiscsoport síkosan fényes fehér ajtajáig vezet, mintha szép hangján még néhány bátorító szót mondana: „ – Kint leszek, várlak, beszélünk majd.” És a nagy fehér, er?s ajtó már be is csukódik mögöttem. Odabent a szálfanövés?, villogó szemüveges Olga néni, a szigorú, kontyos. És emberei, akik már megszelidítve, akarat nélküliek, az ? gondolatait lesik. Lemondtak magukról…
– Ismételd, kérlek!
– Inkább azt, hogy ezt nálam nem érik el! (sziszegve ismétel.)
– Kérlek, mondd tovább!
– Most ezek jönnek mosolyogva… valami fényes, virágos kirakójátékot hoznak, úgy, ahogy minden új jövevénynél szokták, aki fél.
„– Nézd, milyen szép, színes játék ez!” – mondják, és be akarnak fogni a játékukba, de félresöpröm, nem innen vagyok. Nem érdekel! Szemem becsukom, tenyerem is rátapasztom.
– Ismételd, kérlek: nem érdekel!
(Az érzelmi tónus csökken az ismétlések során.)
– Nem fordítanak ki magamból – (ezt már magától mondja, újra meg újra, egyre lassabban, átgondolva) – Nem etetik ezt meg velem; nem veszek részt a játékukban. A fenébe is! Micsoda világ ez, ahol ilyen a választási lehet?ség?! Szar vagy fos... (nevet, akár egy óvodás). Hát választás ez? Ha lemondok önmagamról és behódolok, föladom azt, aki vagyok, akkor részt veszek a játékukban, meg a délutáni alvásban, hogy azután vállvereget?s mosollyal „ – Na ugye, megmondtuk!..”
– Ezt hallod is?
– Igen, persze, „ – Na ugye, megmondtuk!” – ünnepeljék magukat az akarat nélküliek és vezérük, az óvón?. Olyan, mintha megölnék azt, ami belül van. Legbelül. Vagy ellentéte ennek az, ha szembecsukva eltaszítom mindezt: el a színt, a formát, a játékot; az egész világot kizárom… Hiszen ez meg olyan, mintha minden, de minden meghalna, tehát én is. Teljesen…
– Ez jó mondat, hogy: én is meghalok?
– Igen. (Er?sen gesztikulál, bólogat fejével.)
– Akkor ismételd, kérlek!
(Értetlenkedve ismétel, majd felcsattan:)
– Nem lehet, hogy ilyen legyen a választási lehet?ség! Kell egy valóban ellenkez?nek lenni, hiszen az el?z? kett? szinte egy. Nem alternatíva. Halál. Erkölcsi vagy fizikai, de halál. Nem lehet ez az élet! Az élet ott van, ahol önazonos vagyok, ahol törvényeim egyetemesek, elkülönülés nélküliek és játékosak – ott vagyok otthon igazán, csak az lehet valóságosan, igazán élet…
– Az óvodában gondolod így, ilyen szavakkal?
– Nem. Csak gombóc fojtogat a torkomban. (Lázasan tovább elemez.) Talán az els?, a barna ajtó utáni, az Erzsike néni-féle, a szeretet lenne az igazi ellenpont? Ami kábító-oldó-azonosulás-érzetet ad, kilépést önmagamból. Szeretet? De hiszen egy rafinált, magasabb szempontból, talán éppen akkor, már akkor elfogadtatott velem valamit az óvoda, az óvón?k világából; ahol az erkölcsi halálért vállveregetés jár! A szeretet a természet trükkje lenne, hogy mintegy kábulata által „vezérelve” a következ? ajtóig kerüljünk, ahol csakis a hamis „alternatíva” birodalmába kerülhetünk, ha belépünk, ha nem… Hm… Anyagi világ, transzcendencia nélküli… És mi mindig itt, ezen belül vagyunk kénytelenek dönteni?!
– Ismételd, kérlek: a szeretet a természet trükkje!
(Sorozatos ismétlések, majd szinte elalszik. Mintegy félálomban hozzáteszi:)
– Hiszen a n?kkel is így voltam. A feleségemmel, aki egy titokzatos, szecessziós „halálvirág”, életidegenség, szembecsukós együtthalás, „fizikai” világelutasítás volt. Öngyilkosságomat oldotta szét, mintegy egész együttlétünk idejére. Ráadásul alföldi fatalizmusa kimondásával még az ?szinteség jöv?látó bajnokának is tetszett a számomra. Akár az illúziótlan óvodai szembecsukás… Irén pedig, akit minden sejtemmel éreztem és sóvárogtam, a végtelennek látszó testi érzékiség révén – az óvodai játékok elfogadását jelentette… Hogy elfogadom valaki uralmát, érzékeim miatt t?le függöm, „prakszisa” alá hajtom a fejem, a testem. Hiába állt oly biztosan a földön, pontosan ismerve még eksztatikus pillanataiban is eggyé vált testünk törvényeit; irritálóan gyakorlati lény, a mindennapi élet g?zeivel megnehezít?, csekkeket számolgató, kisszer?en taktikázó, vagyis végülis kibírhatatlanul hétköznapi. A hétköznapiság királyn?je. Akinek pedig oly jó segíteni, hiszen minden dolgának tudja kizárólagos helyét; de egyszerre el is nehezít. A könnyed, elegáns, olykor rendetlen szellemiség hiányzik bel?le, ami feleségemnél az önironikus fatalizmussal együtt, de mintha meglenne, habár folytonos világlemondásból fakad. Halálos; és test, szex nélküli.
– Ez idetartozik az óvodai eseményhez?
– Persze, hiszen most látom!
– Akkor folytasd, kérlek!
– Amikor egyikükt?l, a feleségt?l elválok, ugyanakkor válok el a másiktól, Irént?l is. Egyikük teremtette a másikukat. Nap és Hold, illetve már tudom: nem igazi ellentétek voltak! A fehér ajtó két oldala. Álalternatíva. Fizikai vagy szellemi – de halál mindkett?… Én bolond, e tapasztalat teljes birtokában, az egymás felé növekedés folytonosságát kívántam és véltem fölfedezni célként; s erre alanyt találni. Akivel nem egymás legy?zése, fizikai vagy szellemi bekebelezése a cél; még csak nem is a „ki szeret jobban” vagy „ki szeret tehetségesebben”. Azt megtalálni, akiben az egyetlen lehetséges és csakis általa bejárható utat tisztelem, amellyel, mondjuk, az északi sarkcsillag, vagy valami istenségféle felé igyekszik; s ennek során, mivel én is, a magam által bejárható egyetlen úton, e felé megyek; hát folytonosan közelítünk egymás felé. Akár két emberi vektor. Ennek során válik a másik is örök céllá, és nem lesz sohasem eszköz, tárgy. (Elhallgat. Fejét mintha már nem is akarná fölemelni.)
– Ismételd, kérlek: nem vagyok eszköz. Vagy úgy jobb, hogy tárgy?
– Nem vagyok tárgy… (lamentáló ismétlések, majd fölemelkedik) – Ahá! Egy ilyesféle szeretetben találom meg az ellenpontot; s rávetítem az egészet A.I.-ra, akit ez az egész, huszonkét-három évesen csak megterhelhet. ?ennek még el?tte van, az álalternatívák hordozója. Azok küzdenek benne, apasztják erejét, betegítik. De nem rövidíthetem le neki tapasztalása útját, nem is gyorsíthatom meg idejét. Mindaz a tudás, amit átadtam neki – lényegében érthetetlen a számára…
– Ismételd, kérlek! (a felszólító elnyom egy ásítást.)
– Érthetetlen számára… érthetetlen vagyok számára… van, amiben végérvényesen egyedül vagyunk… az a gyerek, aki még nem tudja, hogy egyedül van… (elérzékenyül, úgy érzi, ezeréves, felszólításra ismétel.) – Az a gyerek, aki még nem tudja, egyedül van… egyedül vagyok… egyedül vagyok… – De ha én oly szívesen elhittem, hogy ? olyan mélységes mély az érzelmeiben, hogy azzal mindent átfog, mert annyira bens?séges és hiteles…! (Indulatosan a homlokára csap öklével.) – De hiszen a fenti „modell” (ezt gúnnyal mondja, megismétli) „fölismerés” egészen a születés, s?t, egész a fogantatás pillanatáig igaz!
– Kérlek, maradj az óvodai eseménynél!
– Hát nem veszed észre?! Önazonos, teljes és egyetemes törvény? lény minden él? egy másik dimenzióvilágban, a fogantatást megel?z?en, a legteljesebb játéktérben. Akkor most figyelj!
(A hallgató egy-egy szót jegyez, el?rébb d?l:)
– Folytasd, kérlek!
– Két fél nagyon szeret, nagyon akar, a legközelebb kerül egymáshoz; s eggyé csukódik a kett?… És ekkor zárnak ki a leginkább. Ekkor vannak legjobban elfoglalva magukkal, „önmaguk meghaladásával”, eggyé vált kett?, satöbbi… Ekkor vagyok nekik a legkevésbé, hiszen kizártak, s?t! öntudatlanná lettek a szerelemben; s ekkor fogannak engem… Amikor a legkevésbé vagyok – akkor leszek! Áthívnak eredeti elememb?l, dimenzióimból egy szinte isteni gesztussal, amit nem is uralnak, mert elkábultak, és, és… belekerülök az óvodai alternatívába. A földi létbe… Elfogadni, elutasítani; egyre megy (könnyezik) Ráadásul megköszöntetik velem, hogy vagyok, mivel ?k a szüleim. Vállon veregetnek. Hát nem tudják, milyen szinten, miféle döntéslehet?ségek között vagyok?! Hol van ennek az ellentéte, a fehér ajtó melyik oldalán? Behódolok vagy elutasítok… mi ennek a kettévált egynek az igazi ellentéte? Ahol újra érezhetem az önazonosság végtelen teljesség? állapotát, a teljes játékteret. Talán a szeretet lenne az, ami a maga oldottság-kábulatával emlékeztetne rá? Egy fenét! Hiszen ennek eszközével hívtak el?, hívtak le vagy át az anyagba, vezettek az els? barna ajtótól a fehér másodikig. Tehetetlenül, csupaszon, mint a gyermeket, akivel a szeret?-oldó lény bármit megtehet. Hiszen semmi rosszat nem csinálhat, mert a feltétlen szeretet hatalmas kötelezettséget is jelent. Erkölcsi parancs. „Velem rosszat nem tehet, akinek így átadtam magam.”
– Kérlek, térj vissza az óvodai eseményhez!
– Végig arról beszélek! Mert én ezt éltem meg A.I.-jal, akinek hangszíne, szeretetárama, ölelése megidézte az Erzsike néniét, ugyanakkor elfeledtette, hogy itt a természet trükkjér?l lenne szó. (Kesernyésen mosolyog szeme továbbra is csukva.)
– Rendben – szól a jegyzetelést befejez? másik –, keress, kérlek, egy kizárólag pozitív eseményt…
– Hú, de nehéz!.. Megvan! – (nevetgélve fölidéz egy gyerekcsínyt) …amikor almacsutkával kerestük a szemetest a n?i zuhanyozóban…(kipirosodik)
– Rendben. Az ülés rövidesen véget ér. Térj vissza a jelenbe! A jelenben vagy?
– Igen. Mindig ott vagyok.
– Hány éves vagy? (Megmondja.)
– Nagyon jó. Törölve. Érted? Törölve! Ha ött?l egyig visszaszámolok és csettintek az ujjammal, újra éber leszel. Öt, négy, három, kett?, egy! (Csettint.)
(kezével töröl egyet az orrán. Nyújtózkodik.)
14. jelenet
(Csöngetés egy jólszituált, de kevés ízléssel berendezett lakásban)
C.: – Helló, ki vagy?
B.K. – Biztos nem emlékszel. Meg se szólaltam. A tréning…
C.: – Á, te vagy az, aki nem beszél! Örülök, hogy itt vagy. A tréning olyan jól m?ködik, hogy még te sem tudod elbaszni.. No, hogy m?ködik a tréning?
B.K. – Nagyszer?en. Némi bajjal.
C.: – Orvosoljuk. Kerülj beljebb. Egész jó n? vagy.
B.K. – Inkább beteg. Vagy voltam. Régóta nem alszom.
C.: – Pedig az kell. Meg úszás, szauna, manik?r. Én járok. Látod?
B.K. – Klassz vagy mindig.
C.: – És te, most hogy vagy?
B.K. – Egyre jobban. Így kell mondani, ugye?
C.: – Éld meg ami van. Legyél jelen, tartsd be az utasításokat.
B.K. – Én egy utasítást ismerek: legyek, aki vagyok.
C.: – Ez már döfi! Nem félsz a jöv?t?l. Nem tologatod a székeket… Van itt pamlag.
B.K. – A székeken túlvagyok. Eddig engem tologattak. Puha szar voltam
C.: – Á, most már te vagy oka az életednek!
B.K. – Christian, nem kertelek. Veled lehet úgy egyenesen, direktbe.
C.: – Hogy a frászba ne! Kivel, ha velem nem?
B.K. – Azért jöttem, mert kellesz.
C.: – Jó ötlet. Vetk?zz!
B.K. – Nekem mindenhogyan kellesz!
C.: – Mindenhogyan vetk?zz! De várjál csak: minek?
B.K. – A részem vagy.
C.: – Ajvé! Mib?l gondolod? Hogy éppen én? Na ne hülyíts!
B.K. – Igaz volt minden, amit mondtál. Érintve vagyok. Úgy élek már…
C.: – Örülök. Jól van, oké. Essünk túl rajta. Sok a duma. Ne az étlapot, tudod!
B.K. – Én nem dugni akarok. Az sem kizárt. De mindent fölszámoltam. Új életet kezdtem. Olasz szilvesztert. Lerendeztem a szüleimet, a lányaim náluk, az állásom méltatlan volt hozzám. Mindent kihajítottam, ami nem kell. Itt vagyok, a tiéd vagyok.
C.: – Hohohó, állj meg szivi! Te meggárgyultál!
B.K. – Önmegvalósítok. Amit te mondtál, amit mindig is tudtam, csak nem mertem. Tiszta viszonyok. Csodák történnek. Már nem is bliccelek a villamoson. Beteg voltam eddig. Most katarzis. Végre vagyok.
C.: – Figyelj, tubicám! Vedd tudomásul, én is önmegvalósítok, de te ezért fizetsz. És ebbe te nem férsz bele!
B.K. – Mi a kifogásod? Pénzem is van. Eladtam a lakásomat. Ez a szatyor minden cuccom. A könyveimt?l is mgszabadultam, nekem már az élet kell! Kiskoromban úsztam. Aztán mégis féltem az igazi vízt?l. Most igazán ugrottam. Salto mortale háló nélkül…
C.: – Kapjon el a halál! Mi közöm hozzád?! Én tükör vagyok csak, te buggyant! Összetéveszted a tréninget, amit még te sem tudsz elbaszni, a tréninget, ami a tied, az életemmel, ami az enyim!
B.K. – Itt vagyok neked. Tudom, te is gyógyulásra szorulsz. Mindenkinek csak egyetlen orvosa lehet. A társa. Apám orvos, de tehetetlen, bennem tényleg van gyógyító er?. Ilyet én még senkinek… Szeretlek.
C.: – Én is, én is. De én mindenkit.
B.K. – Én is.
C.: – Oké, akkor most menjél el.
B.K. – Képtelenség, hiszen…
C.: – Akkor gyakorold a lemondás erényét. Tessék, itt ez a lánc, szerencsét hoz. Ne ijedj meg, én is úgy kaptam karácsonyra .
B.K. – Egy collier A.I.-tól?
C.: – Nem tudom, ki az az A.I.. Inkább a szobrász Juditkától. Igen használható. Mi bajod? Ismered?
B.K. – Igazából miatta kerültem a tréningre. T?le kaptad?
C.: – És, ha t?le? Nálad jobb helyen lesz.
B.K. – Nem mondta, hogyan jutott hozzá? ?olyan oltári nagy… olyan nagy szeretet van benne. Sérülékeny.
C.: – Ahhoz képest kék-zöldre szívta a nyakamat. Te is úgy látod? (megmutatja)
B.K. – Nem kell a nyaklánca. ?is kapta.
C.: – Figyelj, te üt?dött! Végs? soron valami francia muksótól kapta a barátn?je.
B.K. – Itt mindenki kap valamit… nyakbavalót, rákot…
C.: – A barátn? azt mondta, vérdíj a gyermekemért. Ilyen hülyeséget talált ki a m?vészlélek Juditka, hogy bosszantson. Bátran elteheted. Mondom, szerencsét hoz. Mi van, rosszul vagy? Azt nem mondtad, hogy ápolni kell. Tudod, egyre jobban…
B.K. – Apám orvos, és elmondta a zárójelentést… De azért jól vagyok. T?led tanultuk: egyre jobban.
C.: – Mit zagyválsz? Nem idegorvos az apád véletlenül? Baby, le is léphetnél már!
B.K. – Velem nem lehet így beszélni. Csak teszteltelek. Sokat tanultam. Kösz. Csak azért jöttem, hogy utólag boldog új évet kívánjak.
C.: – Rám fér. Úgyszólván tökéletes vagyok, de azért ki kell dobjak néhány dolgot.
B.K. – Engem is?
C.: – Ugyan szivi, te mész már magadtól is. Azért jó kis mediterrán liba lehetsz!
B.K. – Aki nem zsidónak, az olasznak szokott nézni.
C.: – Egyébként a világegyetem nem a te boldogságodra rendezkedett be, de a tied is belefér. B.K.: – Köszönöm a hozzámvaló jóságodat. Én is hagyok egy bölcsességet: a nyáj a kosok találmánya, hogy ne kelljen messzire menniük.
C.: – Akkor shalom avagy ciao, ciao! Beee!
B.K. – Beléd is!
15. jelenet
Párkák: – Ki másnak, megint nekünk jut a munka piszka.
– Óvatosan, lassan, csak semmi szurka-piszka.
– Oly közel a szülészet és a proszektura.
– Aki megszületett már, könnyen arra juthat.
– A kórházba kocsival arra kell bemenni.
– Magányos mindahány, kin nem lehet segítni.
– Hogyha el kell menni, hát, akkor el kell menni.
B.K.: – Ne nézz rám! Még jó, hogy nem fotózol. Az él?lényekre vigyázzatok. Lajosnak fent, Picinek lent adj enni. Az adóbevallást csináljátok meg, ne a lányokkal toljanak ki!
P.Gy.: – Persze-persze, te kis gondos. Az a legfontosabb. Istent és embert összefog a gondviselés. Istené a gond, az emberé a viselés. No, hova megyünk?
B.K.: – Nem érted, te hülye, leveg?m nincs, rákom van!
P.Gy.: – Jól van, ezt már mondtad. A betegség a szegények utazása. Akinek fantáziája van, minek annak megszületnie. Ez saját. Árnyék álma az ember. Ez nem saját.
B.K.: – Kis piros bogyókat szedek. Morfium. (Ülve elszunyókál.) Szörtyög a tüd?m. A csontjaim is oda. Lázam van második hónapja, a mellemet kellett volna operálni. De a tüd?m el?bb rohadt meg. A májammal is bajok vannak.
P.Gy.: – Jössz az egész kórlappal! Bonyolult állat az ember, tele van testtel. Azt hittem, jót panaszkodhatom neked, de hiába.
B.K.: – Leginkább köröm és haj vagy. Vagyok és nem vagyok. Mondjad!
P.Gy.: – Juditka már külföldön. Egy újabb, egy teljesen más, tuti tréning. Arra esküszik.
B.K.: – Lehet, hogy nem is gyerek volt. Attól ez még nem szép, mert hogy igaz.
P.Gy.: – Írt lapot, azon téged is üdvözöl. Ha a lélek egészséges, bens? baj nincs, ezt írta. Lélektani módszerrel ki tudják szedni a kórokat.
B.K.: – Igyekeznie kell kiszedni. Csak a lélek vele ne jöjjön. Adj inni!
P.Gy.: – Rájött végre az emberi méltóság mibenlétére.
B.K.: – Adjál még! Lassabban.
P.Gy.: – Az ember tökéletes lény, csak rosszul használja magát, mert korábbi testi-lelki sérülések lefoglalják a tökéletes elmét, így az nem képes jól m?ködni. De megvan a módszer ennek felszabadítására.
B.K.: – Emelj kissé följebb! Több fényt.
P.Gy.: – Goethe is így mondja Eckermann szerint.
B.K.: – Tudtál volna gyógyítani?
P.Gy.: – Nem vagyok orvos.
B.K.: – Nem értesz!.. Nem az orvos gyógyít… Jön, elhagy. Az bogyót ad.
P.Gy.: – Akkor hogyan?
B.K.: – Egyetlen orvos van… Mindig kigúnyoltuk.
P.Gy.: – Tudom, az apád, de ? tutyimutyi. Csak veled kemény.
B.K.: – Nem. Egy orvosa van… mindenkinek… Aki meghall… megért. Társ. Létezésével gyógyít. A többi smafu.
P.Gy.: – Azt hittem, jót panaszkodhatom neked, de hiába. Csak letolsz.
B.K.: – Mondjad!.. Vizet!.. Adj inni!
P.Gy.: – Juditka már külföldön. Egy újabb, egy teljesen más tréning. Arra esküszik.
B.K.: – Lehet, hogy nem is gyerek volt… Nekem most sem mondják, hogy rák. Talán… Nem a betegség a lélek, te próbálkozó… Az csak nehézség.
P.Gy.: – Írt. És rajzolt egy piros bugyit is. Uniszex, bármelyikünk fölveheti vész esetén.
B.K.: – Simogasd meg a fejemet… Nyugodtan megteheted… Már alig érzem…
P.Gy.: – Szeretlek, Kata, ki ne dobd magad, nincs már szilveszter!
B.K.: – Lehettél volna szellemesebb is. Nekem a karácsony…
P.Gy.: – Nehogy lelépj, szükség van rád!
B.K.: – Ha keresnek, …másként vagyok… Innék…Zenét adjál és csöndet.
(A háttérb?l kimondhatatlanul fájdalmas és gyönyör? zene szólt, Leonard Cohen kering?t énekelt.)
