Benne vagy a t?z? napban.
Alig látsz valamit, oly er?s a fény.
Az élet teljessége lenne: nyár-nap-fény, de alig látni.
Hogy vártad ezt a dermeszt? éj és fagyos hajnal után.
Ó fény, fény!
Benne lenni. És itt vagy, vakul.
A teljességben – sehogysem.
Hát ezt akartad?
Nem az éjre esküdtél egy id?ben, a sötét tudásra, amit nem lényegtelenít a ver?fény?
Tessék. Adott. Pislogsz.
Magadat szégyelled?
Honnét tudhatnád, ami felé törekszel, ha egyszer bele kerültél?
Nincs mihez, nincs honnét, nincs hová.
Benne vagy, föloldódsz benne, nem tudsz “kívül” gondolni.
Se látás, se gondolat. Ez a fény. Fénylény vagy magad is.
Miért nem vagy?
És ha veranda árnya alól?
Egy eszme védelmében, egy stílus égisze alól, a szemlél?d? királyságával, de sóvárgás nélkül, nem úgy, mint egy új Tonio Kröger – nézed a napfürd?z?k esztelen megsemmisülését.
Vagyok. Szélr?l.
Vagyok. Felszínr?l.
Tudom vagy élem a fényt. S ha ábrázolom?
Az ablakba tett fehérrépa csonk piszkos darabja zöld erd?cske lett.
Petrezselyem. Zöld himnusz.
Köszöntelek, Napisten!
Legutóbbi módosítás: 2008.10.12. @ 19:50 :: Petz György