1956.
Újra csattogni kezdtek a dobtárasok. Ági, hirtelen ütést és égető fájdalmat érzett a karjában. Egy pillanatra a földbe gyökerezett a lába. Hát mégis megtörténhet? Mégis meghalok? Életét ez a megtorpanás mentette meg. A sorozat többi része vijjogva söpört végig mögötte az utca kövein. Rohanni kezdett a legközelebbi kapualj felé. A lépcső alatt bújt el. Ekkor vette észre a félig nyitott pinceablakot. Gyorsan behátrált a szűk résen. Érezte, hogy valami végigmarja harisnyás lábát, kabátgombja felakadt, hangos reccsenéssel engedett a lóden. Karjában újra fellángolt a fájdalom. Igyekezett halkan lélegezni. Hallgatózott. Először csak zakatoló szívdobogását hallotta, majd a lánctalpak csikorgását és távolodó lövéseket. Nyugalmat erőltetett magára. Hirtelen valamilyen, oda nem illő hangot hallott. Valami állat szűköl? Kölyökkutya? Nem! Riadtában újra zakatolni kezdett a szíve.
— Ki az? Ki van ott? — hangjában rémület remegett.
— Ki van ott? Jöjjön elő! — akarta kiáltani, de csak valami száraz, fojtott suttogás jött ki a torkán.
— Tibi! — hüppögte egy vékony hang.
Ági erőltette a szemét, de alig látott a pince sötétjében. Óvatosan csúsztatta előre lábait, egyiket a másik után. Kezét maga előtt tartva tapogatózott. Ujjai régi öntöttvas mosdóállványba ütköztek. Karjába azonnal belehasított a fájdalom. Az egyik távoli sarokban hatalmas, ódon, lábvesztett fotel árnya terebélyesedett. Ott, mintha mozdult volna valami. Ági szeme lassan szokott hozzá a sötéthez. Valahogy odabotorkált. Egy kisfiú ült a földön a nagyfotel és a fal által bezárt szűk, de rejtekadó sarokban. Hátát a falnak vetette, lábait felhúzta és szorosan átölelte, arcát térdei közé fúrta. Reszketve sírt. Ági mellé kuporodott, keze tétován indult a kócos buksi felé. A fiúcska összerázkódott az érintéstől.
— Ne félj tőlem! — suttogta a lány. — Én is elbújni jöttem.
Lassan simogatni kezdte a csapzott, puha hajat.
— Azt mondtad, Tibinek hívnak?
— I-igen — szipogta a gyerek.
— Hány éves vagy Tibi, meg tudod mondani?
A kis poros, piszkos kezek remegve négyet mutattak.
— E-ennyi — nyögte Tibi. — É-és te?
A lány lassan a fiúcska mellé kuporodott. Újra feltörő fájdalmával nem törődve, óvatosan átölelte a gyereket.
— Én tizenkilenc éves vagyok, és Áginak hívnak. Hogy kerültél ide?
A kisfiú megérezte a biztonságot ígérő testmeleget, lassan odabújt a lányhoz, majd hadarva, levegő után kapkodva ömleni kezdett belőle a szó:
— A-apu még előbb le-lemaradt és én csak ki-kiabáltam, hogy Apu! Apu! De nagyon futottunk, Anyu húzott, de úgy, hogy majd ki szakadt a karom, és akkor újra villámlani kezdett az a nagy traktor, de Apu azt mondta, hogy az tank, de biztos tévedett, mert motorja, meg lánctalpa van, mint a traktornak és megy, és akkor Anyunak vérezni kezdett a kabátja, mint a térdem amikor elestem, de sokkal jobban és Anyu is elesett és azt suttogta, hogy bújj el, bújj el! És akkor észrevettem, hogy anyu engem néz, de mégsem engem néz, és hiába ráztam nem mozdult és akkor sokat futottam és nyitva volt a kapu és én is az ablakon ugrottam be, mint te és elbújtam, ahogy Anyu mondta. Megkeresed nekem Aput meg Anyut? Ugye megkeresed majd őket?
Ági ijedten csitítgatta a kisfiút, mert egyre hangosabban beszélt és a végén már szinte zokogva kiabált.
— Halkabban! Ránk ne találjanak! De te fázol. Gyere, bújj ide a kabátom alá!
— Te is vérzel — motyogta a gyerek. — Most mindenki vérzik.
— Igen, most az egész ország vérzik — felelt sírásra görbülő ajkakkal a lány.
2006.
…Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt!
A férfi, e sorokat mélyen átérezve várta meg, amíg a Himnusz utolsó hangjai is elhalkulnak. Odabólintott a családjának. Felesége és gyerekei nemzetiszín szalaggal átkötött virágokat raktak le az emlékmű talapzatára. Az idős, egyeneshátú asszonnyal csak most, kettesben indultak meg, hogy kis koszorújukat elhelyezzék.
— Köszönöm, Ágikám! — mondta a főhajtás után Tibor, és megcsókolta az asszony hófehér haját.
Legutóbbi módosítás: 2008.10.23. @ 08:27 :: Placskó Lajos
