Pogány Gábor : Firkász protokoll

Nyomtatás

I.

Magyarázom a címet – lehetne ennek a fejezetnek a fősora is – merthogy bevezetőül talán szükségeltetik némi magyarázat a témaválasztást illetően.

Egyrészt ugye vidéki újságíró voltam, vagyok. Másrészt – bár létezik etikai kódex – sokszor kerül a hasonszőrű foglalkozást művelő olyan helyzetbe, ami sem nem rögzített, sem nem rögzíthető válaszreakciókat feltételez s kíván.

Dolgozatom persze nem teljes, s még csak választ sem ad a (kívánt, elvárt, alkalmazott) protokoll formákat illetően, inkább csak helyzeteket ábrázol, ír le, itt–ott esetleg szórakoztat.

A leírtak persze megtörténtek, igazak, az eseményekben résztvevők személyét azonban úgy igyekszem ábrázolni, hogy ne lehessen rájuk ismerni. Rajtam kívül.

II.

1.

A fogadás

A sajtónak szóló reklámízű invitálások nyomatéka a fogadás. Többnyire állófogadás, hidegtálakkal, jobb italokkal. Előfordul időnként kincstári intézményeknél, amikor is a cél az, hogy hír nélkül javítsa a sajtó valamely szervezet megítélését.

A fogadáson köszöntők hangzanak el. A köszöntők időnként hasznosak – olyan adatok is elhangzanak, amelyek szükségesek a híradáshoz –, időnként haszontalanok. Utóbbi esetben a dolgozók sem értik. Ilyenkor a sürgő–forgó vendéglátósok több figyelmet kapnak, mint a köszöntőt daráló többnyire magas beosztású hivatalos személy.

Tapasztaltabb szervezők készülnek ilyes fordulatra is: eleve pogácsáztatják és kávéztatják a hallgatóságot. Csakhogy a pogácsára szomjas a nép, tehát még a beszéd közben halknak szánt pohárcsörömpölés és palack–sziszegtetés irányítja el a sajtómunkások és egyéb hallgatók figyelmét.

A sajtómunkás a beszédek végeztével tapintatosnak mutatja magát, nem szeretné most feltartani a tisztelt kinynilatkoztatót, majd… Pediglen a sajtómunkás leginkább éhes és szomjas. Miután étkét–szomját verte, már nem oly tapintatos persze, mint az odáig, így simán nyilatkozni kéri a teleszájjal falatozó alanyt. A morzsák úgysem jönnek át a nyomtatásban. No de még közben az étkezés ad egy kis izgalmat. Hiszen állófogadáson vogymuk. Nincs mese, meg kell tanulni tisztességesen enni, mégpedig állva és egy kézzel. Amiben a tányér és a villa is tartatik, mert a másikban füzet, vagy mikrofon, vagy más rögzítő tárgy vagyon. A tapasztaltak a kést és villát már–már művészi tökélyre vitt módszerrel, szinte mint evőpálcikát használják, elegánsan tudomásul nem véve az elhullatott falatokat. A kevésbé edzettek igyekeznek valami kitámasztási pozíciót nyerni, a legszerencsésebbek pedig asztal mellé cövekelnek.

Az ilyes eseményekre persze illik felöltözni. Jelen sorok írója nem gyakran köt nyaktekerészeti mellfekvencet (nyakkendő nyelvújításkor javasolt neve), de a fehér inget sötét zakóval időnként kedveli. Egy ízben a megyeházán adott fogadást a katasztrófavédelem országos parancsnoksága, s erre hivatalos valék. Szép nyári nap volt, tehát rövid ujjú fehér ingbe, világos nadrágba és setétebb színű mellénybe öltöztem. Miközben beszélgettem a megyei hivatalos főemberrel, az országos hallja kend megköszönte a kiváló felszolgálást – nekem.

2.

Mi is fogadtunk

…időnként vendégeket, akik voltaképpen két okból érkeztek. Volt, akit mi hívtunk, és volt, aki jött magától. Mondhatni tukmálta magát. Vagy a szervezete volt, aki mindenáron szerette volna, ha jön. Nem nehéz rájönni, hogy mi hívtuk a saját jogon híressé vált, vagy valami jelentőset létrehozó személyiségeket, míg utóbbiak a politikusok voltak. Nem írom azt sem le, melyik lapnál dolgoztam ekkor…

Mégis, a politikusok közt is akadnak olyan tisztségviselők, akiket a szakma íratlan szabályai szerint is a legmagasabb beosztásban lévőnek illene–köllene köszöntenie. Egy–egy világhírű művészről, vagy emberi jogi képviselőről nem is beszélve, hogy a különböző nagyköveteket ne is említsem. Az esetek többségében (soha) azonban a lap főszerkesztőjeként jelzett személy nem ért rá, hogy fogadja a lap vendégeit. Olyan is előfordult, hogy már a helyettese sem volt a házban a vizitáló érkeztekor. Sőt, akadt példa arra, hogy mindössze az éppen szerkesztő szerkesztő és a meghívó újságíró üdvözölte a lap vendégét (Helsinki Bizottság elnökét). Igen jó színben tüntethette fel az újságot az érintettben az az este, mikoron is elfeledkeztek érkeztéről és a takarítók jelezték, hogy valaki – mintha ismerős lenne valahonnan az arca – várakozik a tárgyalóban. Akkoriban regnáló, sokat szereplő miniszter volt az illető. Éppen ráért…:)

3.

Futunk, mert futni kell

Az újságírót nem védi senki és semmi. Csak maga: magát. Fellépéssel, jó kérdésekkel, esetleg már a nevével. Az újságíró nem hivatalos ember, nem közfeladatot ellátó személy. Szaglászik, kérdezget, jegyzetel, azután meg leír mindenfélét. Persze, újságíróból is van olyan, aki megelégszik az internetről leszedhető információk továbbításával, egy–egy közlemény magyarról magyarra történő fordításával, avagy telefonos kérdezz–felelekkel. Van azután az, amelyik jobb szeret a helyszínen járkálni, környezetet vizslatni, mindenkivel szóba állani, pletykákat hallgatni, iratok közt turkálni. Meg egyébként is ugye: a téma az utcán hever.

Az előbbit persze nem nagyon éri baj, legfeljebb egy–egy sajtóper, ha valamit rosszul ért. Az utóbbinak már több baja is gyűlhet és érheti fenyegetés, inzultus, „beszólnak” néki.

Nincs mese, el kell viselni, fapofát felvenni és figyelni, mert információ még ezekből is lehet.

Néhány évvel ezelőtt történt, hogy az egyik Debrecenhez közeli településen éhen pusztult vagy fél tucat patás jószág. Az állatvédőkkel állni képtelen, csonttá soványodott állatokra leltünk a község széli tanyán. A bicska kinyílt a zsebemben ezek láttán, de fel kellett  venni a fapofát, hogy szórabírjuk a gazdát. Aki először vasvillával kergetett el minket tanyájától, majd néhány nap múlva már maga kalauzolt körbe birodalmában, hogy később a szerkesztőségben öntse ki szívét, majd följelentsen. Rendes ivós helyeken persze képen vágják az ilyen embert, mi azonban további információkat reméltünk tőle és meg is kaptuk azokat. A megjelent egész oldalas cikket követően ismét csak feljelentett és a szerkesztőségben is le óhajtott lőni, de ismét beszélgettünk egyet és újabb tudnivalóval szolgált nékünk. A pört visszavonta.

Futottam én téma után is. Magas rangú rendőri vezetővel készítettem interjút annak irodájában, mikor is csörgött a szolgálati vonal, úgy nagyjából a beszélgetésnek abban a szakaszában, amikor már oldódott annyit az alany, hogy érdekesebbé váljék az eszmecsere. Szóval csörgött a szolgálati vonalas és hál’ Istennek elég hangosan üvöltött az ügyeletes. Fegyveres rablás, Petőfi tér – ezeket biztosan jól hallottam, s miközben a tiszt kirohant, hogy intézkedjen, én is villámgyorsan telefonáltam, majd a belépő rendőrtől elnézést kértem, és őt feldöntve rohantam ki az épületből, miközben még hallottam megkönnyebbült sóhaját és hallottam utasítását, a vasútállomásra vezényelve embereit, mert a rabló arra menekült. Ott voltunk egy fotóssal, amikor elkapták a fickót.

III.

Persze, ahány cikk, annyiféle eset. Hiszen a jól megbecsült informátorról például nem írhatok olyasmit, ami valami módon sérthetné őt. Ilyenkor inkább az arctalan szervezet volt megnevezve. Nem sérthetek meg elutasítással olyan embert, akit egyébként simán elküld bárki melegebb éghajlatra. Hogy hol itt a protokoll? Gőzöm sincs.