Pogány Gábor : krimi (munkacím)

Nyomtatás

Sok ez a harminc kiló túlsúly rajtam – állapította meg magában Keresztély, miközben döcögött a fekete gumicsíkkal borított betonlépcsőn. Álldogált egy darabig a lift előtt, nyomkodta a hívót, de a fel– és levonó csak nem akart megindulni, így nekiindult gyalogvást lefelé. Amúgy is utálta a szarszagú, összefirkált elevátort…

Döcögött hát lefelé a hetedikről és azon morfondírozott, hogy így hajnal, vagy inkább még éjszaka felé milyen mozgalmas egy ekkora ház. – Gyereksírás, veszekedés, bélműködés: ez mind összeolvad valamiféle kozmikus létbe – morfondírozott, miközben örült annak, hogy nem lifttel indult le, merthogy így elszívja a napi első cigit is. Most szokott vissza: először nem is a cigaretta miatt magáért, hanem a szertartásért gyújtott rá. Mert az olyan otthonos, hogy sercen a gyufa. Ha öngyújtója lett volna, hagyja a fenébe az egészet, de a gyufa tüzet–csiholásának hangja, az a furcsán dörzsölődő meleget jelentő különleges zaj valamiképp otthont is jelentett Keresztély számára. Az otthonhagyott otthont.

A csíkos kocsi mellett cigiző fickó új volt még, Keresztély nem emlékezett a nevére, csak intett neki, mutatva saját csikkét, hogy nyugodtan szívja el a megkezdett dekket. A srác egyébként nem is igazán kapkodott, előre megmondta, hogy csak ide mennek nem messzi, szerinte gyalog hamarabb odaért volna a nyomozó úr, akinek viszont a hajnali hidegben nem sok kedve volt kikászálódni a villogós Skodából, mikor alig néhány száz méter múlva az öngyilkosok nagy számáról híres tízemeletes elé értek.

Még így hajnalban is nagy volt az érdeklődés, több tucatnyi ember imbolygott az utcai lámpa fényében. A mentők már komótosan pakoltak, a tűzoltók nylonoztak a betontetőn, miközben a rendőrségi fotós vakuja versenyt villant a helyi lap fotósának lámpájával.

– Kemény lesz b’meg – ért mellé a Kisszabó, s automatikusan nyújtotta kezét a cigarettás doboz felé, majd egy hörgés következett, ami akár köszönömöt is jelenthetett. Keresztély mély levegőt vett, de nem azért, mintha tartott volna a látványtól – sokat kibírt már a gyomra –, hanem most érezte, ebben a pillanatban a kopóösztön feléledését, az adrenalinszint jelentős megemelkedését. Elég volt Kisszabó bejelentése, s elszállt Keresztély minden undora, keserűsége, unalma, kilátástalan jövőképe, most nem volt válás, gyerekek a képben, csak a vadászat létezett, csak a nyom…

A tűzoltónak jó gyomra volt, egykedvűen söpörte össze a véres homokot, egy mentős még pakolt a tetőn. A három test letakarva hevert egymástól alig néhány méter távolságra, a leplet emelni nehéz. A nő arcán az oly sokat látott meglepődés látszott, de a két gyerek még mindig rémült volt. Holott már nyugodtak… Mintha csak aludnának, miközben látszott tört koponyájuk, kifolyt, vérrel keveredett agyvelejük.

Keresztély nem bírta a két kicsi vizslatását, az üvegesen ijedt szemek vádlón megtört fényét, azonnal visszatakarta őket, csak a nőnél időzött huzamosabban. A telefonjáért nyúlt, hogy felhívja feleségét, de a miniatűr képernyőre pillantva meggondolta magát – túlságosan korán volt még. A helyszínelők vezetője állt meg mellette, s némán várta, hogy ránézzen.

– Nem biztos, hogy a nő öngyilkos lett, a két gyereket viszont ő dobhatta ki. A nyolcadikon látszik, hogy küzdelem folyt, de biztosat csak az adatok értékelése után tudok mondani – közölte szenvtelen hangon, majd csendben, szinte suttogva hozzátette: – a fene enné meg.

A sofőr jelezte, hogy viszi, de Keresztély intett, hogy marad.

Hideg volt, a lakótelep most kezdett ébredni, a külső úton szuszogtak a buszok, indítóztak a garázsok előtt, a parkolókban az autótulajdonosok. A kispiac melletti kocsma nyitva volt, Keresztély oda szédelgett be. Az egységben fél tucat ember várta a napkeltét, miközben villogott a tévé és rikoltozott valaki a rádióban.

Keresztély elébb egy kávét kért, de miközben kavargatta a feketét, kevésnek találta azt az iménti élményhez, így még egy fél rumot is rendelt, az erősebbik fajtából. A középkorú csaposnő hang nélkül kiadta a piát, majd minden jelzés nélkül, mintha Keresztélyhez intézné szavait, valakihez beszélni kezdett.

– Hallottad a gyilkosságot? A szerencsétlent a gyerekei után hajították! – károgta rekedt hangján, miközben feltörölte a pultot.

– Mi történt? – kérdezte Keresztély.

– Az önkormányzatisból esett ki egy csaj, de előtte még kilökte a két gyerekét. Szerintem szerencse, hogy kinyiffant, mert én fölakasztanám. De hallottam, hogy nem magától ugrott, hanem segítettek neki! – mondta két törlés között a csapos nőci. A pletyka tartalmazta infótól eltűnt Keresztély letargiája, s ismét éberen figyelt.

– Mit hallott még? – kérdezte halkan.

Milyen szép volt a Duna azon a nyáron! Volt egy nagy fadézsa a nagyterem bejáratánál, életükben először akkor láttak pálmát. Gyönyörű nyári hőség volt, a pálma esti susogásával a trópusokra képzelték magukat. Esténként összebújtak a fedélzeten és terveztek, vagy csak egymásba feledkeztek. Egyikük sem járt még azidáig ilyen messze a várostól. Akkor és azon a hajón érezték úgy először, hogy ez már nem csak egy szerelem.

– Ott találkoztunk Mirandáékkal. Akkor ment férjhez az a kis nő, ez volt a nászútjuk, akárcsak nekünk. Sétáltunk a fedélzeten, emlékszel? A padlóról eszedbe jutott a nagyapád háza. Hozzám simultál, azt mondtad most éppen érzed a csikótűzhely füstös szagát, a kenyeres kosár gyomorkorgató illatát. Hatalmasakat bődült a hajó, ha híd, vagy komp, vagy csak kanyar közelébe értünk. Édes volt a nyakad, ahogy a korlát fölé hajolt. Azt mondtad akkor, hogy anyád megmérgeztette apádat, mert kellett a pénz utána és kellett a föld, meg kellett az is, hogy ne járjon máshová. Azt mondtad, miközben rókáztam a korlátnak dőlve, hogy te erre sose lennél képes, azt mondtad akkor, hogy inkább levágod a faszomat, de meg nem mérgezel, ha egyszer más nőt kefélnék.

Egyszer jártam boncoláson, ott is olyan szag volt, mint amit ekkor éreztem. Azt mondtad, hogy mindenképp meg akarsz várni, én vagyok az első rendes férfi, aki hozzád ért.

– Emlékszel még arra a bomlott agyú ribancra, arra a Mirandára? Tudom, hogy nem így hívták, ne fújd fel magad! Mindig ideges leszel, ha nem magyarázom meg azonnal, mire gondolok. Ne, ne… rosszul vagy a magyarázattól is, ismerlek már, volt rá elég időm. Ott okádtál akkor is, amikor az a szerencsétlen felénk tántorgott. Azt mondta a kisírt szemeivel nagyokat rád pislogva, hogy az ő ura, az alig néhány napja ura nem lát ki a kártyából, a kikapósabb asszonyokból! Akkorákat pillantott rád közben te szerencsétlen, hogy attól megbillent a hajó. És te erőt vettél magadon, mert egy idegen nőnek persze engedsz, és nyeltél egyet és vigasztaltad. Bezzeg őt még egy italra is meghívtad.

– Miért a szemrehányás? Te is ott álltál mellettem. Akkor egyébként épp túl voltam a rosszulléten, akkor is mondtam, hogy egy pohár szóda jól esne.

– Ne mond nekem, hogy csak azért hívtad Mirandát a bárba, mert egy pohár szóda jól esett volna!

– Ne csináld ezt velem, hát ott voltál! Ha kalandot akarok, akkor nem ott kezdem az orrod előtt! Teljesen kikészítesz a hülyeségeddel. Pihenj most egy kicsit, majd később beszélgetünk. Most meg kell etetnem a madarakat. Becsukom az ajtót, jó? Így jobban tudsz pihenni. –Szépen, maradj csak. Úgysem mész sehova. Nem tudsz. Akárhogy is beszélsz, most te vagy nekem kiszolgáltatva. No, neked meg mi bajod? Nézd csak! Szórok a tálkádba finomat, vitaminost. Úgy, egyél szépen, csipegess, várj, nektek víz is kell…

– Ne hagyj magamra te idióta! Azt hiszed, nem tudom, hogy csak tőlem akarsz szabadulni? Gyere vissza és lehelj rám, aztán meséld el, mit láttál ma!

– Miért nincs tőled nyugtom most sem, hogy dögölnél meg!?

– Ezt még egyszer nem akarom hallani, megértetted? Jó. Most gyere ide és mesélj!

– Nem tudok most veled foglalkozni, éhesek a madarak. Majd ha őket rendbe tettem, foglalkozok veled.

– Jó, a madarak, az más. Emlékszem, szegény apám is hogy szerette a galambjait. Akkor még nem lehetett ilyen szépséges díszmadarakat magafajta mesterembernek tartania…

– Majd elmondod, bár már ezerszer hallottam, de most a madarak következnek, azután meg lefürdenék.

– Spórolj a vízzel, szörnyű árat kérnek érte.

– Pihenj, majd jövök.

– Mit hallott még? – emelte föl hangját Keresztély, mert a nő semmit sem reagált.

– Ne ordítson itt nekem a kedves vendég hallja–e? – szólt vissza oda sem nézve a pultos.

– No figyeljen ide – kotorászott igazolványa után a nyomozó – rendőr vagyok és a helyszínről jöttem. Vagy kurva okos az informátora, egy Sherlock Holmes, vagy egy szemtanút hallhatott. Szóval kivel beszélt és mit hallott még?

– Azt hiszi, hogy mert meglobogtatja azt az igazolványt, akkor mindjárt eszembe jut minden vendég, aki itt megfordul? Nonstop vagyunk jóember, itt mindig sokan vannak. Egy fél óra múlva már magára sem emlékszem, mert itt fog ülni egy másik tapló és vagy idétlen régi vicceket mesél, vagy kiönti a szívét. A pultra. Esetleg még takaríthatok is utána.

– Beviszem a rendőrségre, és ott majd eszébe jut mindenki, Az is, aki sosem járt itt.

– Ne szórakozzon velem – fordult végre a nő a nyomozó felé, lecsapva a pultra a rongyot, miközben halkan és tagoltan, de fenyegető indulattal ejtette ki a szavakat. – Ha bevisz, akkor sem tudok semmit, de a két kölykömet attól kezdve maga eteti, mert nekem már nem kell többet idejönnöm. Mit gondol, mennyire örül majd a tulaj annak, hogy bezárok és eltűnök néhány órácskára? Azt hiszi, hogy olyan kurva jó itt nekem, hogy csak a szép pofájukat nézegetem? Vigyen be b’meg, vigyen be! – már csaknem kiabált, miközben Keresztély arcához egyre közelebb hajolt. – A gyerekemtől amelyik tetves geci elvette a telefont, azt nem tudták bevinni, pedig az mindennap itt flangál! Amelyik a szaros kocsim ablakát betörte, azt  nem tudják bevinni, pedig meg is mutattam maguknak, melyik cigány volt! Engem akar bevinni? Itt a kezem, tegyen rá bilincset is! Ezt tudják, a normális dolgozót bevinni, a kurva anyádnak jöttél te ide? Itt piálsz nekem, miközben szolgálatban vagy? Takarodjál innen kifelé tetves zsernyák, be sem jöhetnél magánterületre, csak engedéllyel!

– Bocs, én nem, csakúgy…

– Ne kérjen nekem bocsánatot – lihegett a dühtől ziláltan a csaposnő –, igya meg a piáját és menjen – fordított végül hátat a rendőrnek.

Sziszegve szitkozódott, felmarta a bőrt a tenyerén a kavics, s ahogyan fölnézett, még látta az egyik kalauz vigyorgó képét, és hallotta, ahogy röhögve ajánlja az anyukáját úticélnak. A véres tenyere nem is fájt olyan nagyon neki, a térdnél kiszakadt nadrágja viszont gondot okozott, mert nem volt másik a sínek közt szétszóródott, vonatból kihajított csomagban. Amint összeszedte a cuccát és leporolta magát, már szét is tudott nézni. Az állomás minden bizonnyal egy külső megálló lehetett, mert a város jócskán az épülettől keletre terült el. A peronon senki nem volt, néhány teher–szerelvény álldogált az épülettől messzebb eső síneken. Talált egy kifolyót, de persze nem folyt abból semmi, hiába tekergette a csapot reménykedve.

Az állomás épülete ugyanolyan kihalt volt, mint a peron, még a pénztárak ablakai is be voltak deszkázva, a wc–k pedig zárva. Fűtés sem volt odabenn, így csak egy kis időre ült le, hogy összeszedje gondolatait. Maradt még némi pénze, s a város, amelynek az egyik, minden bizonnyal külső állomásán kilökték a vonatról, elég nagy. Másfél órás tempós gyaloglás után úgy tűnt, hogy a város központjában van, s egy útbaigazítás után már a piacon találta magát. Kérdezősködött a kofáktól munka iránt, de csak legyintettek, hogy azt a keveset ők is fel képesek rakodni. Ajánlotta egyikük, hogy menjen be a piac melletti talponállóba és ott érdeklődjön, mert a nagyobb zöldségesek, meg a bolgárok ott múlatják az időt.

Miközben kikért két deci bort, a csapost kérdezte, az meg egy kövér, texasi kalaposnak szólt oda. Szerencséje volt, a zöldséges megszokott embere nem érkezett még meg, és néhány mázsa krumplit a triciklivel már nagyon időszerű lett volna leszállítani, így a motyóját a kocsmában hagyva emberünk azonnal zsákot hordott, majd nyeregbe pattant. Délutánra már egész sok munkát elvégzett, még a Dzsoki asztalait is letakarította, felseperte a betont, berakta az árut a furgonba. A gazda a piac zárása után odaláncolta a triciklit az asztalokhoz, majd elővett a zsebéből egy köteg pénzt, és fizette az aznapi munkát. Miután megegyeztek a holnapi napot illetőleg, a zöldséges beszuszakolta magát a furgon kormánya mögé és elhajtott. Emberünk elégedett volt keresményével, a talponállóba indult enni–inni. Miközben kanalazta a forró és sűrű babgulyást, megállt mellette egy hasonszőrű alak. Közölte, hogy a másnapi munkát visszaveszi, mert bár aznap már lekéste a lehetőséget Dzsokinál, az mégis őt illeti. Némi vitát követően jogot formált két deci borra – megkapta, majd fapofával távozott. Hősünk félliter bort rendelt, ivott rá egy kávét, sodort közben egy cigit, zsákját vállára kapta és elégedetten kilépett a kocsmából.

Összegörnyedt az ütéstől, zsákja előrebukott s valószínűleg az hárította az arcának szánt rúgást. Leesett a lépcsőn, összehúzta magát, kezeivel a fejét védte.

– Így ugass a dógomba! – ismerte föl hangjáról iménti látogatóját, aki megijedve a kocsmából kilépőktől, inkább otthagyta áldozatát. Egy drága bőrcipő állt meg a fejénél.

– Jól vagy, vagy hívjunk mentőt?

– Semmi bajom, hagyjanak békén! – tápászkodott föl, s érezte, hogy megindul föl a gyomrának tartalma.

A kúthoz futott. Kijött belőle az ebéd, minden mással együtt. A hidegvíz csillapította gyomra háborgását, leült egy kőasztal lábához, és várta, hogy elmúljon a remegés. Mire úgy döntött, hogy feláll, már zárta a tulaj a kocsma ajtót. Zsákját ezúttal a hasához szorította, úgy indult el boltot és nyugodt, védett zugot keresni.

Szar volt az ebéd is, pedig kifejezetten várta a nap fénypontját jelentő kétfogásos menüt, mert otthonra csak idétlen kekszeket, csipszeket vesz – ezek nem romlanak meg. És a pia sem. Alig várta délelőtt, hogy vége legyen a mítingnek, főként, hogy kiderült: egész csapat nyomoz az éjszakai ügyben. A többség azt a véleményt hangoztatta, hogy szimpla szerelemféltéses öngyilkosságról van szó, csak az asszony a gyerekeket használta fel a volt férj zsarolásához. Végletesen. Alig néhányan csóválták fejüket, mondván, hogy ilyet anya nem tesz. Végül abban maradtak, hogy minden lehetséges megoldást észben tartanak s minden nyomot összevetnek a lehetőségekkel.

Keresztélynek ezen túl is volt egy jelenése, ezúttal a főkapitánnyal együtt ballagtak át a városházára, ahol az egyik alpolgármester fogadta őket mosolyogva, s vette ígéretüket az ügy mielőbbi megnyugtató lezárására. Ahogy Keresztély visszatért irodájába, a helyszíni fotók az asztalán voltak. Becsukta az ajtót, kicsit meggyűrte a szőnyeget előtte, hogy ne sikerüljön egyből kinyitnia az érkezőnek, kitárta az ablakot, ledobta magát a székbe és kotorászni kezdett a cigije után. Szaporodtak az akták az asztalán. Közel egy éve, hogy felszabdaltak egy prostit a városi erdőben, majd a belvárosban történt egy cserbenhagyásos gázolás, majd néhány hónappal ezelőtt újabb, valaha kurvaként ismert vagdaltat találtak szintén a parkerdőben. Mind fiatal nők, mind férjezettek, kicsi gyerekekkel. És hiába ülnek előzetesben a kurvák emberei, nem találnak ellenük bizonyítékokat. A gázolásnál is minden arra utalt, hogy nem a véletlen műve: mintha célba vette volna az autós a fiatalasszonyt. Abban az esetben alibije is volt a férjnek: az anyóssal együtt vigyáztak a néhány hónapos kisgyermekre.

Az üres dobozban kaparászott ujjaival, dühösen a sarokban lévő szemeteskosár irányába hajította a cigisdobozt. Órájára nézett, felkapta zakóját s nagy lendülettel elindult, nyitotta az ajtót, de elfeledte a szőnyeget és csúnyán lefejelte az ajtó élét. Nem káromkodott, legalábbis hangosan nem, megmosta az arcát, kihúzta a szőnyeget, piszkosul bevágta maga után az ajtót.

– Azt hittem lőttek! – aggodalmaskodott a kapus.

Erzsi kocsmája tömve volt, az újságírók megint itt várták a lapzártát, semmi kedve nem volt hozzájuk, így gyorsan megivott egy felest és szinte futva távozott, csak odaintve a firkászok felé. Mogorván álldogált a buszmegállóban, hideg volt így este már. Az éjjel–nappali kocsma most is tömve volt, nem a hajnali pultosnőt találta ott, bedobott egy sört, bement a boltba kajáért, vett egy üveg vodkát is. Otthon előszedte a képeket, de hiába rakta ki az asztalra, másutt járt az esze. Babrálta egy kicsit a telefonját, odaállt az ablakhoz, mert azt hitte, rájuk lát. Úgy döntött, már késő ahhoz, hogy telefonáljon.

Átment egy hídon, valamiféle sziget volt ez, mégha részben mesterséges is. Vackot keresett, szárazat és széltől védőt. Jó fólia van a zsákban, úgyhogy eshet is, csak szél ne fújjon, mert akkor átázik. Hideg volt az este, és napról napra hidegebbek jönnek, meg is örült, amikor észrevett egy kocsmát a parton, s látta azt is: innen nem nézik ki. Bort kért, mert az sokáig fűti majd, a zsákjában lévő kétlitereshez pedig éjfél előtt nem akart kezdeni. Megnézték a vendégek, olyan vizslató, kissé ellenséges pislantásokkal, a csapos sem volt szívélyes. Nem kérdezősködött inkább, csak leült a sarokban, sodort egy cigit és hagyta a lőré alkoholjának melegét szétáramlani ereiben. Záróráig megivott még egy féllitert, majd fogta a zsákját és a partmenti bokrok közt zugot keresett.

Ez volt a legjobb. Már ellátta a madarakat, sétált a kutyákkal is. Őt átöltöztette, előtte megtisztogatta, s odatolta az ablakhoz. Ilyenkor már keveset beszéltek, szólt a tévé, azt hallgatták. Az ablakból messze nyugat felé el lehet látni. A város szélén épültek valaha ezek a tízemeletes házak, ahol több évtizede laktak, s a síneken túli legelők zöldjéből csak néhány évbe kezdtek gusztustalan piros–barna–szürke kelevényként kinőni az új házak.

– Csalnak, lopnak, hazudnak ezek. Ilyen házat miből építene ember fia? – halotta sokadszor is a kérdést. Nem válaszolt, húzta a cipőjét.

– Lemegyek – mondta. Ez volt a legjobb. Ott állt a ház előtt, egyedül, nem volt a nyakán éppen senki. Arra indult, amerre akart.

Az új negyed nem volt messze. Az út a városközponttól tulajdonképpen egyenesen jön idáig, átvisz egy néhai patak, manapság inkább csatorna hídján, keresztezi a vasutat, majd balra kell fordulni, s a házak sűrűjében találja magát a kíváncsi. Állnak itt több emeletes társasházak is. Sosem értették, ki az a sok ember, honnan jönnek, kik ideköltöznek. Időnként félreállt az útról, mert járda nincs, besétált a keresztutcákba, bámészkodott. Késő este volt már, világítottak az ablakok, néhol elfelejtették a függönyt elhúzni, vagy a redőnyt leereszteni. Ott megállt, kicsit nézelődött, legszívesebben közelebb ment volna. Kíváncsi lett volna, mit esznek, hogyan öltöznek, mi a fenét csinálnak az itteniek ilyenkor.

Ahogy állt az egyik háznál, s figyelte a benti életet, a háziasszony épp akkor húzta el a függönyöket s közben kinézett az utcára. Észrevette, bár sötét is volt és nem állt közel, úgy érezte, az az asszony a veséjébe néz. Végigszaladt a hátán a hideg, gyorsan megfordult. Visszafelé rövidítette az utat, egy utcát lelt a síneken túl s kitaposott átjárót. Ahogy a megszokott területre ért, sóhajtott egyet. Jól esett volna egy féldeci a közeli csehóban, de Ő nem engedte. Szerinte erkölcstelen. Lassan felballagott. Elhúzta az ablaktól, az ágyra tette, gondosan betakarta. Megnézte még a madarak vizét, ételét, megmosdott és most odaült az íróasztalhoz. Kilátott onnan is, messze kilátott. Feljegyzéseket írt, arról a nőről is, aki – úgy érezte – keresztül látott rajta.