A Kis Rózsaszín elárvultam bandukolt a kihalt utcákon.
– Tovább repült! – sóhajtotta szomorúan. – Tovább repült az Aranyló Kékség, és még csak el sem búcsúzhattam tőle!
Felnézett az égre. A csillagok most elérhetetlen messzeségben pislákoltak.
– Persze, értem én! Kék madárból egy van, emberből meg sok. Tovább kellett repülnie! – és szívére tette kezét, mintha legalábbis könnyebb lehetne az a kő, amit a bánat növesztett benne.
Észre se vette, mikor ért ki a városból. Csak ment, ment, menekült az emlék elől.
– Repül… zuhan… cikk-cakkban megy! Micsoda ostobaság! Micsoda ostobaság! –ismételgette sírva.
Felmászott egy fa tetejére, s onnan figyelte az ébredő várost.
– Nahát! Eltűnt a sötétség! – állapította meg, s letörölte a könnyeit. – Nemrég, még itt volt.
Körbenézett, pedig tudta, hogy nem hagyta a fa alatt a sötétséget.
– Itt volt! És én is itt voltam. Végig itt voltam, mégsem láttam mikor és hova tűnt el a sötétség! – megcsóválta a fejét, mint aki maga sem akarja hinni, amit lát.
– Este lesz, aztán belekúszik a sötétség a nappalba. A nappal azután belekúszik az éjszakába. Sötétség és világosság észrevétlen ölelkeznek… – töprengett magában.
A gondolat úgy táncolt a szeme előtt, mint egy kacagó tündér. Tetszett neki ez a Tündérfényű Gondolat!
– Szóval, nincs is sötétség és világosság, csak ölelkezés van – mosolygott magában, és elhelyezkedett az egyik ág tövében, hogy átkarolhassa a lábát.
– A világosságot látjuk és a sötétséget, pedig csak az Idő ölelkezik észrevétlen a nappallal az éjszakában, és fordítva. Nincs igaza a Nagy Szürkének! – dohogott magában a Kis Rózsaszín. – Gondolkodni, igenis azt jelenti, hogy csinálni valamit. Például, én most megvigasztalom magam ezzel a Tündérfényű Gondolattal. Ha a sötétség és a világosság ölelkezés, akkor minden más is lehet ölelkezés. Az öröm és a bánat is. Csak az örömöt érezzük és a bánatot, pedig azok észrevétlen kúsznak egymásba! Ölelkeznek, éppen úgy, mint a nappal és az éjszaka.
A Kis Rózsaszín kezdte egyre jobban érezni magát. Belekapaszkodott egy faágba és hintázni kezdett.
– Nézzük csak! Ha így múlik az Idő, akkor az Időnek sosem lesz vége. De nemcsak vége nincs, hanem eleje sem. Hiszen, ha ma észrevétlenül lett az éjszakából nappal, akkor ez így volt tegnap is, meg azelőtt is, meg azelőtt is…
Jókedvűen átpördült az egyik ágon, majd repülni kezdett.
– Világos, mint a Nap! Aminek nincs vége, annak eleje sincs. Csak annak lehet vége, aminek eleje van. Mégsem ér véget minden, mert ami el sem kezdődik, az sosem ér véget!
Egészen beleszédült a gondolataiba.
– Jó reggelt, jó reggelt! – toppant elé váratlanul a Nagy Szürke, és akkorát ásított, hogy a felhők mind eltűntek az égről.
– Mondtam már, hogy tedd a szád elé a kezed, ha ásítasz! – ráncolta össze szemöldökét mérgesen a Kis Rózsaszín.
– Bocsánat! Most ébredtem fel – dörzsölte meg szemét a Nagy Szürke. – Csak látni akartam, hogy jól vagy.
– Jól vagyok, jól vagyok! – felelte hetykén a Kis Rózsaszín. – Épp találtam egy nagyon izgalmas gondolatot.
– Izgalmas gondolat! – ismételte gúnyosan a Nagy Szürke. – Ugyan, mitől lenne izgalmas egy gondolat?
– Hát, attól, hogy felfedezed! – felelte csillogó szemekkel a Kis Rózsaszín.
– Ugyan! Már mindent felfedeztek! – ásított ismét a Nagy Szürke.
– Az lehet! De én most fedezem fel… magamnak! – és a Kis Rózsaszín jelentőségteljesen mutatott magára.
– Hja, az fontos! – vakarta meg a fejét a Nagy Szürke. – Fontos lehet, hogy felfedezd magadnak, amit mások már ezer éve kitaláltak.
– Igenis, fontos! – hajtogatta elszántan a Kis Rózsaszín. – Most például, megértettem, hogy az Id? az ölelkezés, és hogy aminek nincs eleje, annak vége sincs.
– Miket beszélsz itt össze-vissza! Mindennek van eleje, és mindennek van vége. Te el tudod képzelni, hogy valami nem kezd?dik el, és nem ér véget?
A Kis Rózsaszín zavartan verdesett a szárnyaival.
– Elképzelni nehezebb, mint tudni. Én tudom, hogy van, ami nem kezd?dik el, és nem ér véget.
– Hát, persze! Ami nincs, az nem kezdődik el, és nem ér véget – legyintett a Nagy Szürke unottan.
– Nem, nem! – tiltakozott a Kis Rózsaszín. – Itt van az Id?. Nincs eleje és vége sincs, mégis van.
– Az én időmnek bizony van vége! – felelte a Nagy Szürke. – Úgyhogy megyek is. Ha esetleg rászánnád magad, hogy csinálj valamit, tudod, hol találsz!
Azzal sarkon fordult, és elindult a város felé.
– Menj csak! – rántotta meg a vállát a Kis Rózsaszín. – Én itt maradok.
Mosolyogva ráfeküdt a szélre, és hagyta, hogy elringassa a Tündérfény? Gondolat.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.17. @ 13:20 :: Pozsa Ágnes
