Csupán a ment?kabin maradt épen valami csoda folytán. Áldottam az eszem, hogy oda zárkóztam be. Megmozgattam és sértetlennek találtam magam. Kimásztam a kabinból.
Els? találkozásom az idegenekkel nem volt olyan rémiszt?, ahogy a legendáinkban él. El?ször is nem voltak zöldek. Szép halványkék szín? sz?rzet borította ruhával fedett testüket. Bár két lábon jártak, mells? végtagjuk hosszabb volt, mint a miénk. Sötét gombszemük figyelmesen tapadt rám, fülük érzékeny radarként mozgott. Egymással gondolati síkon kommunikáltak, de pillanatok alatt képesek voltak megtanulni és beszélni a mi nyelvünket. Nyilván az én agyamból szívták le…
Azonnal körülfogtak. Nem fenyegettek, bár a nyilvánvaló túler? anélkül is elég nyomasztó érzéssel töltött el engem. A vezet?jük megkért, vegyek részt egy vizsgálaton.
– Nem kell félnie, nem fogunk semmilyen gépet önre kapcsolni, sem zsinórokat, sem más egyebet… csak tudni szeretnénk, hogy jutott ide és miért jött hozzánk? Várható-e, hogy jönnek még? Számítsunk-e invázióra, vagy magányos látogató? Ilyenek…
– Ha invázióra készülnénk, azt úgysem árulnám el – mondtam.
– Nem is kell. Megérezzük – felelte.
Nem tudtam, valóban képesek-e erre, de nem volt sem veszíteni-, sem titkolnivalóm. Viszont a jóindulatukat ki kell érdemelni. Beleegyeztem hát a vizsgálatba. Nagy, világos terembe kísértek. A lények helyet foglaltak a földön. Vezet?jük egy alacsony, keskeny kanapéra mutatott.
– Helyezkedjen el kényelmesen! – szólt megnyugtató hangon. Mellém kuporodott a mélybarnára pácolt padlaton. – Hallgatom.
Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Az idegennek – a viselkedése alapján gyanítottam – van némi tapasztalata, majd kihámozza a mondanivalóm lényegét. Ha meg nem érti, kérdez.
– Elpusztult a világom – sóhajtottam nagyot –, egyedül maradtam a fajtámból.
– Hogy történt?
– Hosszú lesz – figyelmeztettem.
– Nem baj. Ráérünk. Ez a dolgunk. Kezdje az elején!
A terem lassan elsötétült. Mintha a leveg? színe változott volna meg, itt is-ott is apró csillagok villantak. A színes szikrák elzsongítottak, könnyebb volt magamba figyelnem.
– Az volt a baj – kezdtem bele –, hogy nem bírtuk korlátozni az energiafogyasztásunkat. A gépek majd’ minden munkát elvégeztek helyettünk, mi csak szórakoztunk, és szaporodtunk. Nem vettük észre – nem akartuk észrevenni! –, hogy az emelked? lélekszámmal egyenes arányban csökken bolygónk életereje. Elolvadtak a sarki jégmez?k, mégsem vigyáztunk a vizeinkre. Beépítettük a mez?inket, szántóinkat, hegyeinket-völgyeinket. Rég nem volt már agrárgazdálkodás! Állattenyésztéssel csak néhány eldugott ország foglalkozott, eszméletlen áron kínálták a húsárukat. Csak a kiváltságosok bírták megfizetni.
– Önök ragadozók? Húst fogyasztanak… talán egymást is megeszik?
– Nem. Bár a bolygó legnagyobb ragadozói voltunk, egymást azért nem… vagyis… err?l inkább kés?bb beszélnék. Valójában mindenev?k voltunk. Tudósaink szintetikus élelmiszerek el?állításán dolgoztak, hogy legyen elegend? ennivalónk. Minden hulladékot egy-egy hatalmas feldolgozóba szállítottak, és újrahasznosították. Többségünknek sejtelme sem volt, mit eszik, mivel táplálja gyermekét.
– Ártalmas volt?
– Amit nem tudhattunk: a kutatóknak olyan anyagokat kellett találniuk, amely felt?nés nélkül öl. Igaz, nem hamar, de biztosan!
– Érdekes módszer a lélekszám csökkentésére – gúnyt éreztem a szavaiból, de a hangjából nem. Úgy t?nt, nem akar ítélkezni.
– A szintetikus táplálékok mellékhatása új betegségek kialakulásához vezetett. Emiatt új gyógyszereket kellett kikísérletezni… újabb mellékhatásokkal…
– Értem… a kör lassan bezárult…
– Az energia pedig csak fogyott… Virágzott a hadiipar. Hódítás, területszerzés… víz és energia kell… KELL! A háborúkban milliók pusztultak el, mégis… még mindig sokan voltunk!
– Születésszabályozás?
– Álom maradt.
– Életkor-korlát?
– Leszavazták… vagyis leszavaztuk. Én is. Könny? volt kijelenteni, hogy negyven évet élhet egy ember, aztán halnia kell – addig, míg nem rólunk, a mi családunkról volt szó! Belegondoltunk… és senki nem akart oly fiatalon meghalni. Mégsem bírtuk szabályozni a születések számát.
– Hiba.
– Igen – bólintottam. – Tudom. Azt is, hogy nemcsak kollektív hiba, hanem az én – és mindenki – egyéni hibám is.
– Folytassa, kérem!
– Egyre több energiát használtunk. Kellett a gyárakba, a gépeknek. Kellett a járm?veinknek. Kellett a házainkba, a szórakozásunkhoz, mindenhez KELLETT! Nélküle már élni sem tudtunk. Függtünk az energiától, az olajtól, a villamosságtól. Sok-sok nemzedék n?tt fel már úgy, hogy nem ismerte a természetes életformát. Nem látott folyóvízben úszkáló halat, vadon él? állatot, nem látott aranyló gabonatáblát, színpompás szitaköt?t, pillangót, pattogó tábortüzet…
– Ön még látott?
– Nem, már én sem láttam. A városaink minden él?helyet elfoglaltak. Csak itt-ott maradtak érintetlen területek. Vagy túl sivatagos volt, vagy kiirthatatlanul s?r? dzsungel. Ide még a megszállott természetjárók sem merészkedtek be. Én már csak régi filmekr?l ismerem az erd?t, a vadállatokat.
– Fel tudja idézni, milyen volt?
Becsuktam a szemem. Gondolatban elindítottam a filmet. Láttam a zöld mez?ket, hegyeket, szirten ugráló hegyikecskét, szárnyaló sast… zubogó vízesést, még a robajt is hallottam. Láttam, ahogy a napfény megcsillan a vízcseppeken, szivárványt alkotva a völgy felett. Csak azt nem sejtettem, hogy ?k is látják. Az agyamban megjelen? képeket valami módon kivarázsolták a fejemb?l… amit felidéztem, megjelent felettem a sötét leveg? színes szikrái között…
– Szép világ – jegyezte meg az idegen.
– Szép volt – hagytam rá. Eszembe villant a kevésbé szép része… Végtelen messzeségben fúrókutak százai magasodtak.
– Ez mi? – kérdezte a lény.
Kicsit megzavart a kérdése. Honnan tudhatná, mire gondolok? Ha nem tudja, akkor mire vonatkozik a kérdés? Észrevehette, hogy kizökkentem, mert segített. Nem szólt, nem is mozdult, mégis tudtam-éreztem a magyarázatát. Olyan mély tudatállapotban voltam, melyben nem zavart a számomra furcsa képességük. Elfogadtam, hogy látják, amit én…
– Dragónia. A legnagyobb olajtermel? ország.
– Meséljen róla!
– Az egész világ t?lük vásárolta az olajat. Dragon benzinnel mentek az autók, a tömegközlekedési eszközök, a szállítójárm?vek. Dragon üzemanyag hajtotta a harci gépeket földön és égen. Dragon mindenütt… Ám egy kis államocska megirigyelte az egyeduralmat. ?is el akarta adni saját olaját, jó áron… gazdagodni, fellendülni… Egy éjszaka hatalmas robbanás rázta meg a dragon olajmez?t. Szinte az összes kút kigyulladt, olthatatlan lángokkal égett. A füst az égig csapott, fekete korom és b?z borította a tájat. A föld beszakadt, kontinensnyi kráter keletkezett.
– Ha jól értem, nem véletlen tragédia volt…
– Nem bizony! De Olinország elszámította magát. Rosszul térképezték fel a földjüket, nem tudták, hogy egy mély, föld alatti csatorna összeköti az ? olajmezejüket a dragonokéval. A robbanás által keletkezett légnyomás olin földre is átvitte a vészt. Az egész világ tehetetlenül bámulta, ahogy a bolygó teste kiég. Amit akkor még nem vettünk észre: a domborzattal együtt megváltozott a keringési sebessége is, „megsántult” a Föld.
Elhallgattam. Nem sürgetett. A többi lény is csendben várakozott.
– Hirtelen fogyott el az energia. Megbénult a világ. Elnémult a média, rádiócsend uralkodott az éterben. Amire nem volt példa indulása óta: elhallgatott a világháló! Leállt a közlekedés, leálltak a gyárak, kiürültek a boltok. Fosztogatások, rablások, er?szak mindenütt… Nem volt étel, nem volt tiszta víz! Éheztünk… és végs? elkeseredésünkben – ami addig elképzelhetetlen volt – a holtak húsát ettük. Járványok ütötték fel a fejüket, tizedelték az amúgy is gyenge lakosságot.
Jönnie kellett volna a meleg évszaknak, de késett… végül a tudósok bevallották, hogy a robbanás kilendítette pályájáról a bolygót, ezért távolodni kezdett a Naptól. Nem, nem hagyja el a naprendszert, dehogy! Csak nagyobb lesz a keringési ideje, hosszabb az út – nyugtatgatták a népeket. Tehetetlenül t?rtük az egyre hidegebb id?járást. A fagy elleni védekezésül elégettünk mindent, ami éghet?. Elhagyott lakások bútorait, burkolatokat, ruhanem?t, ?srégi könyveket. Még a hullák fel nem használt, ehetetlen részeit is. Az elektronikus adathordozók sajnos nem égtek…
Figyelték a pusztulás felvillanó képeit. Az elhagyott, összetört járm?veket, hajdan-szép épületek feketéll? romjait, alig vánszorgó embereket… Megviseltek a saját emlékeim. Tudtam, hogy ez a múltam, hogy ez már csak MÚLT, mégis fájt!
– Ilyen körülmények közül hogy került egy mindennel felszerelt ?rhajóra?
– Amit most elmesélek, annak csak kés?bb – kés?n! – értettem meg az összefüggéseit… A legjobb min?sítés? ?rhajós kapitányokat szedte össze a kormányzat. A legnagyobb titokban készül?dtünk a nagy útra. Föld alá rejtett titkos bázisokon folyt a válogatás. Fiatal, egészséges férfiakat és n?ket kerestünk. Nem kérdeztük, akarják-e? Akit alkalmasnak találtunk, azt vittük. Ezer párt választottunk ki a feladatra. Az ?rhajóban a legmodernebb készülékek fogják ?rizni kétezeréves álmukat. A fagyasztókamrákban a hibernáltak mellett általuk sosem látott háziállatok és haszonnövények várták, hogy majdan újra elszaporodhassanak a bolygón. Majd… AZ után.
– AZ?
– Akkor még nem tudtam – nem tudhattam én sem –, mi a terv. Csak a válogatás irányelveit közölték.
Kis szünetet tartottam. Lélegzetvételnyit. Bár tudtam volna, mit és miért teszek valójában! – kívántam ezredszer. Hiába.
– Természetesen a kiváltságosok megváltották a helyüket az ?rhajón. Az államf? és közvetlen környezete már akkor vonult be a hajóba, amikor a tenyészetre szánt párokat hibernáltuk. Ã??k nem is gyanították sorsukat… Az elnök pontos utasításokat adott. Rajta – a mindenkori elnökön – kívül senki nem sejthette, hogy már fél évszázaddal ezel?tt aláaknázták a bolygót. Mindegy, hogy lakott vagy lakatlan vidék volt, szabályos hálót fontak köré atomtöltet? rakétákból. Egyetlen gombnyomással az összes indítható. És az a gomb most itt van a hajón! Az elnök hordozható számítógépét miniat?r reaktor táplálta, talán az utolsó áramforrások egyike az egész Földön. A végzet.
– Meg kellett volna semmisíteni azt a gépet!
– Én – a kapitány jobb keze – sem tudtam, mire készül. Az én feladatom az ?rhajó kozmoszba juttatása, és földkörüli pályára állítása volt, aztán a legénység és a kormányzati emberek hibernálása. A rakéta kilövéséhez felhasználtuk az összes tartalék energiánkat. A hajó maga önellátó, az atomreaktorok tízezer évig bírják, de az els? kétezer évben csak a létfenntartó funkciók fognak m?ködni. Alapjáraton.
– Kés?bb viszont kell majd…
– Igen… Hárman voltunk még ébren… az elnök, a kapitány és én. Pályára álltunk már, szinte függtünk a bolygó felett-alatt-mellett… néz?pont kérdése… vele együtt keringtünk, nem távolodva, nem közeledve… Az elnök maga elé tette a számítógépet, felnyitotta a tetejét… Rápillantott a hatalmas monitorra, mely a küls?, hideg ?r képét közvetítette szemünkbe. Határozott mozdulattal simította tenyerét a leolvasóra…
Újra átéltem azt a pillanatot, és mégsem azt. Amikor történt, nem tudtam, mi történik. Újra átélve pontosan tisztában vagyok eme mozdulat jelentésével. Hisz ebben a pillanatban lettem emberb?l – túlél?.
– Ekkor avatott be az elnök minket is a történésekbe. Együtt néztük, ahogy felvillan el?ttünk szül?bolygónk. A sok kis villanás egyetlen óriási fénygömbbé változtatta Földünket. Mindössze két másodpercig tartott… két röpke másodpercig!
Milliárdnyi hang sírt a fejemben. Ahogy akkor, majd újra és újra azóta. Nem vigasztalt, hogy én élek, még élek… MINEK? Ha nincs már semmi… SEMMI!
– Többszáz felderít? szondát küldtünk vissza… az akció sikeres volt. Kipusztult az emberiség. Kétezer évet kapott a Föld, hogy újjáéledjen. Kétezer esztend? múltán újra birtokba vesszük… Ez volt a NAGY TERV.
– Borzalmas… Aztán mi történt?
– Beállítottam a hibernáló fülke adatait. A kapitány ellen?rizte mindhármunkét. Egyszerre fogunk ébredni is. Csak mi hárman. A többiek ráérnek… ha már visszajöttek a szondák.
Fájt a hátam. Próbáltam kényelmesebb testhelyzetet felvenni. Sz?k ez a kanapé!
– Meg kellett volna akadályoznia mindenáron – szólt a doktor. – Miért hagyta, hogy elpusztítsák a világot?
– Nem tudtam, mire készülnek – védekeztem. – Amikor megtudtam, már kés? volt… Kés?!
Újra mozdultam, patakzó könnyeimet törölgettem le arcomról. Tisztuló tudattal nyitottam ki a szemem. Sötét volt körülöttem, a dilidoki szerencsére sehol. Saját hivatali szobámban fekszem, úgy látszik, elaludtam a kanapén, ami épp azért áll itt, hogyha nem tudnék hazamenni a munka miatt… Csak egy álom volt! – nyugodtam meg. Egy átkozott léleköl?-testizzasztó rémálom!
Friss leveg?re vágytam. Ismertem a terepet, sötétben is megtaláltam az ablakot. Megnyomtam a nyitógombot. Kitárult el?ttem…
…a végtelen világ?r, a képerny? közepén a Föld…
A kapitány nem vette észre, hogy kicsit állítottam az ébredési id?mön. Els?ként ébresztett a rendszer. Sorra vettem a feladataimat: a kulcs a kapitány nyakában van, az önmegsemmisít? a vezérl?teremben…
Legutóbbi módosítás: 2008.10.19. @ 10:17 :: Steffer Erzsébet
