Reggel sajtóhibára ébredek
a kávém kb. hideg
a dér döngeti szét
riadt házam cserepét
ma én vagyok az úr
holnap talán te légy
de ha így alakult akkor
szolgálj h? cseléd!
Vályúhoz! Az emberhúst
a böllér ma b? lére eresztette,
a sok id?jós ma nem éhezett.
A majonézzel, az ereszt ette.
Csak a csók a csuklóra
az olcsó l?re!
Ma evickélünk a folyóban,
mígnem a határ ?re l? le.
Csak tömjétek magatokba!
N?jön a maga tokája is!
Hasítson nyugodt szívvel
a sikításból.
Egy karéj valeriána
majréja bagatellizálja
el önmagam telefonhívását,
de ezen az éjjel én
megbirkózom a kéjjel.
Reggel sajtóhibára ébredek
a kávém kb. hideg
a dér döngeti szét
riadt házam cserepét
ma én vagyok az úr
holnap talán te légy
de ha így alakult akkor
szolgálj h? cseléd!
Vályúhoz! Az ember bús.
F?ként mikor fölképel,
er?szak a kisszobában,
az indok megint a f?tt étel?
Gondolat a gondolában,
sanzonokba menekülnek,
heterogén viszony árva
szívek helyén a sok kis lárva.
Kitakart szemek, és újra
h? társ is leszek, és kurva
gazdag, és végletesen
nagy házat is veszek,
és csak csilingel a zsebembe
a toronyóra lánca,
és majd arany vért folyatok
a böllér bonc asztalára.
Reggel sajtóhibára ébredek
a kávém kb. hideg
a dér döngeti szét
riadt házam cserepét
ma én vagyok az úr
holnap talán te légy
de ha így alakult akkor
szolgálj h? cseléd!
Csitt! Ajkaimon
ma te csüngesz,
élénk színben úszó
bolondos szerelem,
pázsit illatú a lényed,
én ezt az orromba szerelem,
subámba dugom a
végtelen haragját,
megdöngette az Óciás
párna puha harangját.
Csendet! Könyörgöm!
Kiírom magamból a hangot,
heged?n játszottam épp,
mikor a húr szemeim közt
csapott szét! Elvesztettem a látásom,
orromban a pázsit szaga,
viszolygás a tükört?l,
ma engem hord össze
a hetek hava.
Reggel sajtóhibára ébredek
a kávém kb. hideg
a dér döngeti szét
riadt házam cserepét
ma én vagyok az úr
holnap talán te légy
de ha így alakult akkor
szolgálj h? cseléd!
De persze általában csak olvasgatok.
Fellapozom a kedvenc könyveim
vagy el?veszek egy újat,
vagy csak várom a dramaturgiailag
szerintem éppen következ?
élethelyzetem
katartikus belép?jét.
Csordultig töltöm magam
örömmel kéthetente egyszer,
majd általában a 13.-nap környékén
azon kapom magam, hogy…
…Kiégtem. Összeszedem
hát a holnapi süteménymorzsákat
a tegnapi asztalról.
Leküzdöm minden
undorom, és villamosra szállok.
Öltönyt húzok, bet?röm az
ingem az alsógatyámba(praktikus),
és magamban abban reménykedem,
hogy mire leérek a lépcs?házból,
a világ hétlakatra van zárva.
Plusz az egész még
bele van rakva
egy ujjlenyomatot kér?
mackóba.
Persze olyankor egy pillanatra
(amikor a gondolatmenetben
idáig jutok) megijedek. Mert
félek, hogy az enyém az-az ujj.
Mi van, ha a világ be van zárva,
és csak én nyithatom ki?
Ha enyém a felel?sség?
Kinyitnám?
Szerintem igen. Mert élni
alapvet?en, s?t messzemen?kig jó.
Nem azért, mert tényleg az,
hanem mert annyira nincs értelme,
hogy nincs mit?l félni.
Az isten szintjére akarunk fejl?dni?
Ugyan már… De ha meg nem,
akkor meddig? Mert akkor csak egy darabig juthatunk. És utána mi van?
Nincs tovább? Vagy isten bemutatkozik?
Reggel sajtóhibára ébredek
a kávém kb. hideg
a dér döngeti szét
riadt házam cserepét
ma én vagyok az úr
holnap talán te légy
de ha így alakult akkor
szolgálj h? cseléd!
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:00 :: Szendrői Csaba
