Addig majd esni fog az es?
az óriási pamutszörny hátából.
Engem két vajúdó asszony tart a vállán.
A sétány üres, és a sarkon kályha-
-meleg a várja a s?r?n álló
szalonmadonnák kényszeres báját.
Fékcsikorgást hallok.
A szellem üres borítékába,
bekerül a lélek újabb bejegyzése.
Összehajtom, majd a mellékzsebembe
kerül. Azóta, mintha
énekelne.
Csörren az órám. A balkonon állva nézem,
ahogy a kékbebugyolált égen szállnak a lepkék.
Mellettem százan, piros, selyemszövetet
szórnak a parkoló autók ablakára.
Hasítom én is a kifordult ember
borítójából a csíkot. Ejteném is,
de csak visszataszít hogy ehhez
megint gyilkossá kéne válnom.
Persze elfelejtem másnapra,
és mintha újraszülettem volna
egy pohár vízzel gargarizálok,
miközben a számban egy jégcsap
szúrja át nyelvem, ma már
akkor többet inkább nem kiabálok.
Dühít egy kissé, de a düh h?ti a testem,
egy megfontolt ember így végzi,
szaftos ingujjal, egy fotelben ülve,
miközben a századik ismétlést nézi…
elégedett vagy, s így is elégsz,
ha létezik a pokol, te, bátra
a világnak, szalutálj,
egyél meg aludjál,
hogy ne fájjon soha
a hátad.
De gondoljál rá, ha majd
elég öreg vagy,
hogy hiába, de
nem lettél senki,
én meg mosolygok rajtad,
mert a cigarettámban van
némi brit-dohány
és egy kevéske Sensi…
Addig majd esni fog az es?
az óriási pamutszörny hátából.
Engem két vajúdó asszony tart a vállán.
A sétány üres, és a sarkon kályha-
-meleg a várja a s?r?n álló
szalonmadonnák kényszeres báját.
Fékcsikorgást hallok.
A szellem üres borítékába,
bekerül a lélek újabb bejegyzése.
Összehajtom, majd a mellékzsebembe
kerül. Azóta, mintha
énekelne.
Legutóbbi módosítás: 2008.10.16. @ 12:07 :: Szendrői Csaba
