Szervusztok a szememmel napközben.
Szemben a szeptemberben, habkörrel
süt a végeláthatatlan, és persze cserébe,
mint a fotópapír a kemencébe,
halványul a véges.
– Áthatolhatatlanul
s?r? a f?ztöd’, de hát tudtuk mindannyian:
– kényes a krémes.
És folyton a folyvással foglalkozol te mégis,
pedig bár egy kis általános odafigyelés,
már csak a süti íze miatt is fontos lenne.
Fújhat a szél. A szell?ben feln?ttem mint
a vitorla. Torkán a kormányállás, hull a levél,
te telelsz a katlanodban. Én ellek az istálló mellett
egy szirént, a hangja mint a sziréna, mindemellett
elcsuklik a cs?rben az-az elefánt, mert a lába…
egyszóval: Hiába…
Szóval megvagyunk. Nem csak úgy általában,
hanem úgy meglepetésszer?en. Úgymond
egyszer csak. Rám találtál, miközben
éppen én találtam volna rád.
Ráadásul ugyancsak ebben a pillanatban,
ránk talált az olvasó is. És most meghitten
itt vagyunk páran. Egy kifordított
?rszobában, ahová banditákat nem be,
hanem kiviszik.
Ez affélemeghitt költészet. Megvan a kulcs hozzá,
de ahhoz , hogy belejussunk,
kell valaki akit ismersz. Ezennel lelkem felajánlom
Lépj belé,
s majd összefutunk félúton az ég felé.
Ne hozz túl sokat. Egy tál alma, némi dohány,
én hozom a többit, és megtekerjük a hold után.
A délibábokat együtt értelmezzük újra. A felh?ket,
persze már csak akkor, ha feln?ttek,
együtt szippanthatjuk fel,
s a végén,
mint egy kopottas kémény,
kifújjuk a párát,
a szegény párát…
A végén csak ácsorgunk.
Átcsorgunk az úton,
ácsolunk egy bútort,
rácsozzuk a tetejét,
hadd vágyjon a
szörnyeteg,
mit én is magamban görgetek,
kifelé a szabadba,
s ne tudja hogy szavanna
a táj, hol már
a szörny sem szívesen jár.
És végezetül kiégünk.
Egy kanapét nevezünk ki,
az lesz közös nevez?nk.
Én leugrom a közértbe,
veszek néhány evez?t,
s az örökké valóság felé
mi mind így együtt evezünk.
Másnak ez maga az apokalipszis.
Nekünk egy egyszer? pakolás.
Egyik helyr?l a másikra evickélünk,
a térdünk porca kopik, mint
a k?kocka a téren, részegen,
ha nem figyelek rá, néha az
arcommal is megnézem. Nem baj!
Ha hull a hó, én majd élvezem.
Nekem hulljon, én értékelem, de tényleg.
Ha az es? zuhog, nekem zuhogjon.
Én büszkén ázom benne széjjel.
De egy fontos,
a többi folyvást
nyugodtan magadba tarthatod,
a süti is majd krémesebb lesz.
Soha ne hordjon el a szél.
Csak fújjon fel mint a vitorlát.
Úgy szakadjon ki bel?led, amikor kell,
ahogy kell. Ne kevésbé, de ne is tovább.
Mert a magunkfajtának nem kell több.
Csak id? legyen.
Az meg van.
Csak ember legyen.
Az megvan.
Csak vége legyen.
Az meg most van…
(részben)
Legutóbbi módosítás: 2008.10.23. @ 18:41 :: Szendrői Csaba
