A vallató holdfény rést hasított a világra,
ólomszárnyú álmokból ébredt
a báb-csendbe ölelt szerelmi nászunk.
Otthonommá ágyaztad magad,
örök asszonyoddá csókoltál,
sóhajoddal takargattad
beléd vacogó árva szavaimat.
Gyere… most újjászüllek éhes vágyaimban,
hogy újra magamban lássalak,
s érezzem minden lüktető éj-érintésed,
ahogy ziháló testemre tetoválja
tíz körömmel szerelmedet.
Kivetkezve lázas önmagunkból
belebújunk ebbe az örökké tartó,
hullámzó, sóhajokat felszakító létbe,
ringva ringunk egymás örvényében.
Mint gondolatszakadás feslik az éj,
hagyjuk, hogy végtelenné
gömbölyödjön felettünk a reggel,
a kavargó szélben bőrünket karcolja
az ezerarcú nap fénye,
és mi fekszünk egymás mellett,
őrizve a falak közé lélegzett csendet.
Nézd … most én festek neked valami szépet,
olyan eget hasító cinkekéket,
csak maradj még, míg le nem kopik
az égről az összes festék,
csak annyi pillanatot amennyi
egy élet-sóhajra elég,
hisz általad lettem egykor
itt a földön örök életre ítélt…
Legutóbbi módosítás: 2008.10.05. @ 19:02 :: Szilágyi Hajni - Lumen
