Furcsa érzés kerítette hatalmába. A lánya találkára ment, de hova, kivel, meddig, mit csinál ott, vajon… a szíve összeszorult. S azokat a kérdéseket nem tudja feltenni neki… S az érzés, ami hatalmába kerítette deja vu benyomást keltett benne.
Pont most, nyolcadik osztály elején. Amikor tanulnia kellene, ahelyett, hogy ilyesmin járna az esze. Ráérne majd a gimiben. Amikor érettebb hozzá. Jaj, kivel mehetett el… Hátha valami szexéhes egyetemista, aki könny? áldozatot lát benne. Jaj, ilyesmir?l sohase beszélt vele. Kellett volna…
– Hogy lehettem ennyire hülye, hogy elengedjem! Hogy nem vettem észre hamarább? Tisztára vak voltam, hiszen az orrom el?tt készült a találkára. Én kapitális barom! Hogy nem hallgattam a megérzéseimre! Még hogy tusol takarítás el?tt! Ki kellene álljak a Kapu[1] utcára, s elb?düljek, hogy múúúú! De ezt nem hagyom annyiban! Hazudott. Ezt nem engedhetem meg. Ha hazajön, ezért megkapja a magáét! Ha most elkezd hazudozni, mi lesz kés?bb, a gimiben?
Telefoncseng? megszakította a merengésben. Hátha ? telefonál… – indult reménykedve gyors léptekkel a dolgozószobája felé.
– Na persze, én is felhívhattam volna, hogy nem jutott eddig az eszembe! Ha nem ? lezárom, bárki legyen is, majd visszahívom. El?bb vele kell beszélnem… villant az eszébe, de ahogy belépett a dolgozószobába rádöbbent, hogy a csengés a Kinga szobájából jön. Itthon felejtette a telefonját. Vagy akarattal hagyta itthon? Ugyanolyan telefonjuk volt, s azonos módon is csengett. Mert Apuci kislányának pont olyan kellett, mint neki. S Anyut ette a sárga irigység a közöttük lev? viszony miatt. A telefon elhallgatott.
Ekkor eszmélt rá, hogy mi volt az a deje vu érzés. A sárga szörny fojtogatta, mint egykor, amikor a feleségét a kollégája kerülgette. S ráadásul a házasságuk is válságban volt… Akkor tudta, hogy mit kell tennie. Réka azóta se tudta meg, hogy milyen féltékeny volt akkoriban. Még a napokban is szemére vetette, hogy sohase volt féltékeny, nem is szereti igazán. De most? Hiába dekorálná ki a lánya szobáját piros rózsával. Hiába vinné el Velencébe. Hiába… Még nevetségessé is tenné magát. Mi üzenne ezzel? „Ne n?j fel Apuci kislánya?” Mindaz, ami most történik, az kiszaladt ellen?rzése alól. Tehetetlennek érezte magát. Jót tett, hogy tudatosult ez benne. Egy pillanatnyi haladékot adott neki.
– Úristen, normális vagyok? A lányomra vagyok féltékeny? – hasított belé a felismerés. Most kezdte megérteni, hogy a lánya miért feleselt annyit az anyjával, s kelt mindig az ? pártjára vitáik közben. S a felesége miért kötözködött annyit Kingával. Ez nem egyszer?en kamasz-szül? konfliktus volt, hanem két n? versengése. Élektra-szindróma[2]. Eddig err?l csak hallott, s a beteges hajlamú emberek között tartotta elképzelhet?nek. S íme, most magán tapasztalja…
– Nem kellene ezt éreznem – hessegette el magától az érzéseit, de azok nem fogadtak szót. Ismét újra úrrá lettek racionális gondolatain. – Hazudott, ezt nem engedhetem meg! Jaj, mit tegyek, nagyon elronthatom. S pont most nincs itthon Réka… El?vette a telefonját, s felhívta. Még átvillant az agyán, hogy mit fog ? most kapni ezért, hiszen ? engedte el, ? a hibás, mert nem ügyelt rá, mert ? csak a regényébe temetkezik, nem lát, nem hall, mintha nem is lenne kamaszkorú lánya, akire vigyázni kell, ilyen felel?tlen minden férfi… Na, mindegy, de most tanácsra van szüksége.
– A hívott szám jelenleg nem kapcsolható… – a francba! Persze, értekezleten mindig lezárja. Na, ezt egyedül kell megoldania.
Megint megszólalt a Kinga telefonja. Benyitott a Kinga szobájába.
– Szent Habakuk, mi van itt! – nézett körül. S hol csörög ez a fránya telefon? Hátha ?t hívja… Na persze, akkor nem a saját számát hívná. Végül csak megtalálta a telefont az egyik széken az egyik ruhadarab alatt. Ezért maradt ez itthon. Kezébe vette. Panni hívta. Le is tette a telefont hamar vissza ahonnan elvette. Még az kellene, hogy észrevegye, hogy ? matatott a telefonjával. Kiment a szobából. Úgy hagyta rendetlenül.
Aztán megint a hatalmába kerítette a szorongó érzés. Vajon kivel van? Vajon mit csinálnak? Vajon mióta ismeri? Ki lehet a fiú? Vajon… Meg kell mondanom neki néhány dolgot. Rögtön, ahogyan hajön. Le kell szögezni néhány szabályt. S az, hogy hazudott… S azt se felejtse el, hogy nyolcadikos. Eddig kiválóan tanult, matekból megmondta a tanára, az a Kockafej – hogy is hívják valóban? – hogy fölösleges pótóráztatni. A magyartanára is dicséri, még a románnal sincs baj, a magántanára meg van vele elégedve, Románia földrajzát most kezdték meg, de földrajzból mindig tízese volt, de eddig mindig a tanuláson volt a feje… Sohase kellett biztatni, hogy tanuljon. De mi lesz most… Próbálta elképzelni, amint elmondja neki, hogy… Aztán elképzelte a lánya válaszait, s mindig egy raplis kamaszválasz „kapott” rá. Csak jött-ment fel-alá a lakásban, s jártak a gondolatai, mint a motolla. Végül töltött magának egy konyakot.
– Na, ilyet se tettem még, sohase ittam egyedül! – állapította meg. A konyakot egyb?l felhajtotta. Még töltött egyet magának. Vissza is töltötte azonnal. Józannak kell maradnom… Az id? lassan telt… Vajon mikor jön haza?
Kinga sietve ment a Cenk alatti sétányon található cukrászda felé. Kellemes májusi napsütés volt, s enyhe szell? fújdogált. A táskájába nyúlt, hogy el?vegye a telefonját. Ekkor vette észre, hogy otthon felejtette. Megkérdezett egy járókel?t. Három óra negyvenhét perc. Még van szinte egy negyed óra.
– Jaj, nem szabad ilyen hamar odaérnem! – gondolta, s el?vette a retiküljéb?l a tükrét. Gondolta még igazít egyet a sminkjén, azzal is telik az id?, de a tükörbe pillantva, a válla fölött meglátta a közeled? fiút. Ekkor megint megbánta, hogy eljött, legszívesebben elmenekült volna, de már nem volt visszaút. Látta a tükörben, hogy a fiú már megismerte, s siet?sre fogta a lépteit. Hamar bezárta a retikült, nehogy a fiú észrevegye, hogy mivel foglakozott.
– Szia! – köszönt rá a fiú.
– Szia! – felelt Kinga nagy zavarban – Eszébe jutott, hogy még a fiú nevét se tudja. Egy ideig esetlenül álltak egymással szemben.
– Én Ádám vagyok! – jött meg a fiú hangja. – Még be se mutatkoztam…
– Én … Kinga. – dadogta a lány elpirulva. Szinte azt mondta Éva…
– Tudom. – válaszolta Ádám mosolyogva.
– Honnan? – lep?dött meg a lány.
– Láttam a fényképedet a „büszke vagyunk rájuk” tablón. Felismertelek. Nem semmi, amit elértél… – mondta elismer?en, de aztán elhallgatott, nem tudta mit mondjon, semmi se jutott eszébe. Ádám esetlenül tette-vette a karjait, nem tudta mit tegyen velük. Végül maga mögé rejtette ?ket. Elindultak. Mentek egymás mellett, hallgattak. Kinga törte meg a csendet.
– Te melyik suliba jártál eddig?
– Én? Négyfaluba, a Zajzoniba. Most a IXA-ban vagyok, a matek-infó osztályban. Valahogy elindult a beszélgetés. Kinga azon kapta magát, hogy be nem áll a szája, mintha élete függne t?le. Mintha attól félne, hogy ha elhallgat, akkor Ádám hirtelen köddé válik. Lassan a cukrászdához értek. Egy fa alatt választottak asztalt maguknak, a kerthelyiségben, és egymás mellé ültek a kör alakú asztalnál. A pincérn? megjelent felvenni a rendelést.
– Két ház specialitása fagyit kérünk. Jó sok csokimázzal! – szólt a fiú.
Kinga kicsit közelebb húzta a székét. Egy id? után a fiú is megigazította az övét. Megint közelebb kerültek egymáshoz. Közben kihozták a fagyit, hatalmas adag volt. A tetején tejszínnel díszítve, s csokimázzal leöntve.
– Tényleg nagyon finom ez a fagyi. Szoktál idejárni?
– Egyszer voltam itt a szüleimmel. Aztán még egyszer, a két legjobb haverommal a sikeres felvételi után. Ide jöttünk megünnepelni, hogy mind a hárman bejutottunk, s továbbra is osztálytársak maradunk.
Lassan kóstolgatták a fagyit. Kinga jobb kézzel, a fiú ballal. Szabad kezük ott pihent az asztalon. S egyre közelebb került. Egy adott pillanatban „véletlenül” összeért… Kinga keze megrándult, de nem vette el, hanem még közelebb nyomta. Ádám megfogta a kezét.
– Olyan szép vagy…
Kinga elpirult, s az eddigi csacsogását nem tudta folytatni. Csak annyit tudott kinyögni:
– Kösz…
Egy ideig csendben ették fagyit, s közben egymást nézték. Kezük lekerült az asztal alá, s ott fogták tovább. Minek lássák mások is… De hát olyan mindegy volt. Kilométerr?l lerítt róluk az els? szerelem. Egy adott pillanatban megkondult a Fekete-templom órája. Felet ütött.
– Mennyi az id?? – Kérdezte a lány riadtan. A telefonom otthon maradt…
– Fél hat – vette el? a sajátját a fiú.
– Jaj, nekem mennem kell, mert apámnak azt mondtam, hogy takarítani megyünk a suliba. Ha rájön, hogy hazudtam neki… Azt se tudom, mit mondok neki.
Fizettek, s kézen fogva indultak a Közép utca irányába. Kinga gyorsította fel a lépteit. Eléggé izgult a hazatérést?l. Vajon rájött az apja? Ha a szobájába lépett… Biztos rájött, hogy nem takarítani ment… A Közép utca sarkán megállt, s azt mondta:
– Itt jobb, ha elválunk. Még meglát valaki, s befúj a szüleimnek. S Ádámra nézett várakozóan. A fiú zavarban volt. Szerette volna megcsókolni. De még sohase csókolt meg egy lányt se. S itt e forgalmas sarkon? Végül összeszedte magát, s lehajolt. Szájuk összeért, kezeik egyre csúsztak egymás hátán, egyre közelebb vonva egymást. Egy adott pillanatban Kinga kitépte magát a fiú karjaiból, s elszaladt. Néhány lépés után visszafordult, s odakiáltotta:
– Holnap a suliban! – majd elrohant.
Kulccsal nyitott ajtót, de az el?szobában apjával szaladt szembe.
– Hol voltál? – kérdezte elég ideges hangon.
– Mondtam, hogy takarítani megyek a suliba! – válaszolta Kinga, s befordult a szobájába. Apja utána ment, s leült az ágyára.
– Ülj ide mellém.
Kinga dacosan állt el?tte, végül a második unszolásra leült, amennyire lehetett távol az apjától, keresztbe font kézzel.
– Mit is akartam mondani? Mivel is akartam kezdeni? – kapta el apját a pánik, egy pillanatra, végül csendes hangon csak annyit kérdett:
– Sz?ke vagy barna?
– Tessééék?
– Azt kérdeztem, hogy sz?ke vagy barna! – ismételte meg a kérdést az apja, de a hangja nem volt fenyeget?.
– Kicsoda? – tettette magát Kinga, de tudta már, hogy döglött lóra patkó.
– Hát az, aki a rúzsodat elmaszatolta – mosolyodott el az apja, odanyújtva neki egy papírzsebkend?t.
Kinga tágra nyílt szemekkel nézett az apjára.
– Nem haragszol?
– Hááát… Annak a füllentésnek nem örvendtem, az biztos… Vigyázz magadra kislányom. Majd egy kis szünet után hozzátette: Te kis nagylányom…
– Jaj, Apucika! – ült boldogan az apja ölébe Kinga, átölelve apja nyakát. A n? megint Apuci kislányává vedlett. Ekkor lépett be a házba Réka.
– Mi ez a nagy szerelem? – kérdezte. Majd gyanakodva vette szemügyre a ruhákkal kidekorált szobát. Mi történt itt? Te hova készülsz?
Apa és lánya egymásra néztek. Na, hogyan adják be neki? A lecke fel van adva… Kinga könyörg? szemekkel nézett az apjára, az pedig tanácstalanul vissza. „Jó-jó, mondjam én, de mit?”
– Elmondanátok? – kérdezte Réka eléggé éles hangon.
– Hazudtam Apunak, s most gyónok. – gy?jtött er?t Kinga a vallomáshoz még mindig az apja ölének biztonságában. Ez az utolsó bet?ig igaz, s mégse mond semmit. De hát Rékát se ejtették fejre. Sokatmondóan nézett körül a szobában. S szemrevételezte a kisminkelt lányát is, s az elkent rúzst is a száján.
– Találka?
– De Apu nem tudott róla! – vette Kinga a védelmébe az apját.
– Csinálj rendet, s állj neki tanulni! – indult a konyha felé az apja, intve feleségének, hogy jöjjön, hogy tárgyalják meg…
Réka várakozóan nézett férjére.
– Akkor jöttem rá, miután elszelelt. Úgy sietett, hogy még a telefonját is otthon hagyta. Most utólag azon gondolkodom, hogyan lehettem ennyire vak… Életem leghosszabb két órája volt… Végig azon töprengtem, hogy miként fogom ráncba szedni. Amikor belépett, még ráförmedtem, hogy hol volt. Úgy érhette, mint a hideg zuhany. A boldog mosoly azonnal elt?nt arcáról. Visszafeleselt. Utána mentem a szobájába, életemben nem láttam még ilyen harcias kamaszpózban. Nem tudom mit?l vezérelve folytattam kedves szóval. El?ször elképedt, majd az ölembe ült. Ennyi. Úgy érzem, jól tettem.
– Ki a fiú?
– Nem tudom. Csak azt tudom remélni a mostani jelenet után, hogy ?szinte lesz. Arra gondolok, hogy sikerült annyira megnevelnünk eddig, hogy egy ismeretlennel, akinek még a nevét se tudja, csak nem megy el találkára.
– S mi történt a találkán? Vajon nem… – kérdezte Réka aggódva. Aztán azonnal rájött, hogy retorikai kérdés volt, férje nem tudhatja a választ. Persze hogy csak vállvonogatást kapott válaszul
– Talán mégse jött át a városon elkent rúzzsal – biztatta magát Réka. Azt itt a kapualjban csókolózhatta le.
– Te csókolóznál a ház el?tt fényes nappal, ha tudod, hogy apád bármely pillanatban kinézhet az ablakon? Vagy meglát valamelyik szomszéd? – kérdezett rá az apa.
– Csak 14 éves… Ami azt illeti ügyesen kisminkelte magát! – tette hozzá Réka inkább féltékenyen, mint elismer?en.
– A francia parfümödet is megdézsmálta…
– Igen, ne magyarázd, kész n? lett bel?le. S azt se vesd a szememre, hogy én ezt egyre féltékenyebben szemlélem… – vallotta be Réka.
Férje elismer?en nézett rá e beismerésért. Aztán megkönnyebbülést érzett. Azért még se olyan aberráns az ? féltékenysége, ha az anyja is átéli… Aztán átölelte a feleségét.
– Gyere, aggódjunk együtt azon, hogy már egyre kevésbé van beleszólásunk az életébe. S ahogy az id? telik, még kevesebb lesz. De most menj be hozzá, nagyon várja, azt hiszem.
[1] A brassói korzó.
[2] Jung nevezte el Élektra-komplexusnak az anya-lánya közötti szexuális indíttatású versengést az apa kegyeiért. (a fiú-apa versengés neve Ödipusz-komplexus, ez az elnevezés Freudtól származik) Én tudatosan kerülöm a patológiás jelleget sugalló “komplexus” kifejezést, mert nem tartom patológiás jelenségnek, hanem a szexuális fejl?dés fontos állomásának, ezért inkább a szindróma (tünetegyüttes) kifejezést használom.
