– Nagyon finom volt ez az ebéd d?lt hátra a székében Marci. Köszönöm nektek!
– Mi is köszönjük Apu, hogy itt volt velünk! – válaszolt a veje. – A Karácsony, a család ünnepe, csak akkor igazi, ha együtt a nagycsalád, és…
– Na, hagyjuk a sok udvariaskodást – vágott a férje szavába mosolyogva Orsolya. Inkább játsszunk valamit. Kívánjunk, most Karácsony napján valamit, amit nagyon szeretnénk, ha beteljesedne. Nem valami apróságot, hanem valami nagy dolgot. Olyasmit, amit csak több évben egyszer kíván meg az ember, vagy amire évek óta vágyakozik.
– Kezdjed te, ha ekkora feladat elé állítottál minket. – ugratta Levente.
– Jó, legyen, én családi békét akarok, hogy ne legyen annyi vita közöttünk! – nézett vissza férjére Orsolya.
– Az rátok is fér! – jegyezte meg epésen Csongor. Csak ha a tegnapi karácsonyesti készül?dére gondolok…
– Ne gonoszkodj karácsonykor is. Már egy ideje nem vesznek össze naponta kétszer –, vette védelmébe szüleiket Linda – Csak hetente kétszer… – tette hozzá kajánul egy kis szünet után. – Értékeld, hogy fejl?d?képesek!
– Szétrúgom a hátsótokat szemtelen kölykök! – mondta m?felháborodással az apjuk. – Jó, na, ránk fér egy kis több béke, elismerem! – tette hozzá békésebb hangon. – Kellett nekem pimaszkodnom, most lel?tték a poénomat -, vakarta meg a fejét. – S mivel én nem vagyok egy érzékeny n?, hanem egy pragmatikus, rideg, számító férfi, én egy új autót kívánok, mert ez a kivénhedt Oltcit kezd inkább szekérre hasonlítani, mint autóra. De hát mikor lesz arra pénzünk…
– Én szeretném, ha sikerülne a felvételim a gyógyszerészetire… – sóhajtott nagyot Linda.
– Meglesz az, te mindig tudtad, hogy mit akarsz, s az ilyen emberek beteljesítik vágyaikat. S mi bízunk benned! – mosolygott lányára biztatóan Levente, ahogyan csak a lányukra büszke apák tudnak. – Tudom, nagy a versengés, de neked sikerülni fog!
– Én egy új számítógépet szeretnék… – szólt közbe Csongor.
– Még nem tetted magad túl a traumán, hogy a karácsonyra megrendelt számítógépet nem szállították le! – ölelte magához kamaszodó fiát Orsolya. – Még néhány nap türelem, s meglesz. Fene egye ezt a karácsonyi zsúfoltságot…
– De már olyan régen vágyok rá… – sóhajtott mély fájdalommal a hangjában Csongor. Milyen szép lett volna karácsonykor…
– A tied biztos teljesül, adott egy puszit a fia buksijára Orsolya vigasztalásul, majd édesapjára nézett. – S te mit kívánsz, Apu?
– Én úgy akarok meghalni, mint az édesanyám! – válaszolta Marci a világ legtermészetesebb hangján.
– De Apu! Hogy lehet ilyen morbid? Karácsonyi ebédnél! – botránkozott meg Levente. A többiek szóhoz se jutottak a döbbenett?l.
– Igen. Én azt kívánom. Édesanyám kiment a kertbe gyomlálni, egy fél óra múlva holtan találták az ágyás mellett. Egy gyom még a kezében volt, amikor rátaláltak. Én is ilyen halált akarok. Mit akartok? Nyolcvan éves elmúltam, én már se számítógépet, se autót nem kívánok, jó nekem az én öreg biciklim; egyetemre se akarok menni, s nekem már veszekednem sincs kivel – buggyant ki egy könnycsepp szeme sarkából.
A nagymama emléke hatására mély csönd állt be. Mindenki ösztönösen áldozott egy percnyi csönddel rá emlékezve. Aztán elterel?dött a beszélgetés. Egy adott pillanatban Marci felállt, hogy induljon.
– Nem szeretek a sötétben biciklizni, s hamar sötétedik – magyarázkodott.
– Apu ma is biciklivel jött? – kapta fel a fejét Orsolya. De hát csúszós az út, eleshet!
– Gyalog nem tudok járni, mert fáj a lábam – magyarázkodott Marci.
– S biciklivel nem fáj?
– Nem.
Leült egy sámlira, hogy felhúzza a cip?jét. Levente ekkor vette észre, hogy mennyire el van dagadva. A zokni gumija mély árkot nyomott a lábszárába. Levente lehajolt, s döbbenten vette észre, hogy ödémája van.
– Apu, ezzel sürg?sen orvoshoz kell menni! Ez nem játék. Miért nem szólt?
– Csak vagy négy-öt napja dagadt el ennyire… S nem megyek én sehova. Ha a háziorvoshoz megyek, rögtön a kórházba akar utalni. Én nem fekszem be. Ki ad enni a kutyának, a nyulaknak, meg a majorságnak?
– Apu, ne játsszon az életével, elrendezzük mi az állatokat. Holnap megyünk a szakorvoshoz és kész! – zárta le Levente a vitát
A belgyógyász csak rápillantott a lábára, s már szólt is a n?vérnek, hogy készítse a beutaló papírt.
– Tromboflebitisz, súlyos! – magyarázta. Még EKG-t készített, meghallgatta, majd hozzá tette: – A szívével is baj van, nem is kicsi.
Marci még kiharcolta, hogy a veje hazavigye, hogy meg mutassa, mit adjon az állatoknak, s vegye el a pizsamáját, s még amire szüksége van, majd visszamentek a kórházba.
A kardiológus idegesen kiabált:
– Mindketten egyetemet végzett emberek, de nem tör?dnek az öreggel! S ön még az egészségügyben is dolgozik. Nem szégyellik magukat? Ez az ödéma nem két napja van, hanem hetek, lehet hónapok óta egyre súlyosbodik. Nem látták mi van vele? Nem is érdekli magukat, forduljon fel minél hamarább! Ekkora nemtör?dömséget… Micsoda emberek maguk!
– Minden vasárnap nálunk ebédel, de sohase panaszkodott… A nadrágja alatt nem látszott… Ahogyan észrevettem, rögtön… – próbált Levente magyarázkodni, de az orvos nem engedte szóhoz.
– Az apósa súlyosan beteg ember, s önök elhanyagolták! Egy ilyen id?s embert nem lehet csak úgy magára hagyni!
Csak úgy ömlött az orvosn?b?l a szó, Levente jobbnak látta meg se szólalni. Másnap reggel bement megint az orvosn?höz, hogy megkérdezze, hogy az, amit hozott az öregnek, az összeférhet?-e a diétával, amit felírt neki, hogy van-e gyógyszer, vagy más, amire szüksége lehet, de nincs a kórház patikájában. Az orvosn? már nyugodtabban beszélt.
– Az ön apósa még mindig biciklizik?
– Nem tudom lebeszélni róla. Karácsonykor is biciklivel jött. Azt mondja, hogy fáj a lába, ha gyalog jár.
– Azt hittem félrebeszél. Nyolcvan éves korában…
– Állatokat tart, füvet kaszál nekik…
– Sajnos le kell mondania err?l, ha innen kimegy. S vigyázzanak jobban rá.
– Tudom, erre már rájöttünk mi is.
Néhány nap múlva mosolyogva fogadta Orsolyát az orvosn?.
– Édesapja látványosan gyógyul. Ebben a korban… Szinte hihetetlen.
Eljött a kiutalás napja is.
– Márton bácsi, sótlanul kell továbbra is ennie. Ez létkérdés. A gyógyszereket pontosan és rendszeresen kell szednie. S nincs több biciklizés, kaszálás!
– Ó doktorn?, értse meg, hogy fáj a lábam, ha gyalog járok!
Az orvosn? a vejére pillantott. Levente az apósa feje fölött, kétségbeesett pillantást vetett az orvosn?re. Az orvosn? megértette az üzenetet. Levente t?le vár segítséget a meggy?zésben. De addigra már az orvosn? is kiismerte az öreget.
– Ném szábád! – szólalt meg magyarul a román orvosn?.
Marci elmosolyodott, de csak legyintett erre:
– Nem biciklizek sokat…
– Nézzenek utána, s vigyázzanak rá, amennyire lehet, – csóválta meg a fejét az orvosn?. – F?leg a gyógyszerekre, hogy akkor vegye be, amikor kell – tette hozzá. Egy hónap múlva várom, ellen?rzésre Morci bácsi! – fordult az öreghez.
Marci alig várta, hogy számba vegye az állatait. Orsolya már várta, megmelegítette neki az ebédet, amit hozott apjának. Apja belekóstolt, majd felállt, s el?vette a sót.
– Apu, megmondta az orvosn?, hogy sótlanul kell étkeznie! – nyúlt Orsolya hogy vegye el apjától a sótartót.
– Ó, hagyjatok engemet élni! Nem teszek sok sót! Tudod, hogy milyen rossz az a sótlan étel?
Nem volt, akivel beszélni. Amíg az öreg evett, Orsolya félrehívta Leventét.
– Tudom, hogy mit akarsz mondani. – szólalt meg el?tte Levente. – Hogy vegyük magunkhoz egy-két nap, s átszervezzük a lakást, s magunkhoz vesszük.
Ám az öreg hallani se akart róla.
– S az állatokat ki gondozza? Két hétig voltam oda, meg is látszott rajtuk, hogy tömbházban feln?tt ember vigyázott rájuk. Azt hiszitek, hogy az állatoknak odahajítasz egy kis kaját és vizet, s azzal el van intézve? Azoknak gondját kell viselni!
Végül Marci maradt, de Levente huszonegy dobozkát készített neki el?. Rájuk írta, a hét napjait, s a napszakot, hogy tudja az öreg, mikor mit vegyen be. Kétszer is visszakérdezte apósától, hogy meggy?z?djön arról, megértette, hogy mire valók a dobozkák. Majd elmentek. Úgy döntöttek, hogy egyel?re hagyják az öreget a saját házában, és két-háromnaponként meglátogatják.
Két nap múlva Levente megjelent az ételhordóval, hogy meleg ételt hozzon neki.
– Ó, én már ebédeltem. Vidd vissza.
– De hát akkor jó lesz holnapra, apu megmelegíti.
– Nem kell, tudok én magamra f?zni, nem vagyok én se tehetetlen, se kisbaba! Mi képzeltek, hogy az állatokat tudom gondozni, s magamra nem tudok vigyázni? Micsoda éles logikátok van nektek…
Másnap Levente felhívta telefonon az orvosn?t.
– Nem akar sótlanul enni… De a gyógyszereit beszedi.
– Hagyja rá, nincs, amit tegyen. Ha rosszabbul lesz, talán meggondolja magát.
– Mi is úgy gondoltuk, hogy hagyjuk élni a maga boldogságában, amíg lehet. De azért meg akartam kérdezni önt is…
Egy hónap múlva ment Marci ellen?rzésre. Az orvosn? rákérdett.
– Mit csinált a biciklijével?
– Kikötöttem egy fához.
– Biciklizik februárban, -10 fokban…
– Fáj a lábam, ha gyalog járok!
– Ném szábád! – mondta viccesen a doktorn?, de tudta, hogy nincs kivel beszélnie. A leletei meglep?en jók.
– Szedi rendszeresen a gyógyszereit – mondta a veje.
– Akkor maradjon ez így, nem kell a kezelésen változtatni, két hónap múlva újra találkozunk – mondta az orvosn?.
Így telt el még egy fél év. Marci minden héten a vasárnapi ebédnél elismételte morbid kívánságát.
Egy szombat reggel, Levente lement hozzá, hogy a gyógyszereit beossza, mint minden héten.
– Jó, hogy jössz! Gyere, segíts nekem! Vettem egy kis búzát, s a malomba azt mondták, hogy túl nedves, még szárítani kell. Segíts, hogy terítsük ki a kis szobában a földre.
– Könyörgöm apu, minek a malomba vinni a búzát?
– Ebb?l a falusi búzából jobb liszt lesz, mint az a m?liszt, amit a bótba árulnak. Ki tudja, mit kevernek bele?
– De miért nem szólt, hogy jöjjek, s vigyük el az autóval.
– Ó minek, elhoztam biciklivel. De becipelni a házba már jól fog a segítség a lépcs?kön.
– Apu, ne emelgessen, hagyja, beviszem én!
Leterítettek egy vásznat, majd kezdték a búzát egyenletesen elteríteni. Levente egy koppanást hallott maga mellett.
Marci furcsa helyzetben volt, térden, és a szekrénynek d?lve. Már nem lélegzett… Három perc múlva, szirénázva megérkez? ment?sök, csak a halál beálltát tudták megállapítani…
Legutóbbi módosítás: 2008.10.04. @ 17:53 :: Vandra Attila
