Vársonkolyoson hátizsákos, zajos társaság lepte el az addig viszonylag üres vonatot. Lehettek vagy huszan, középiskolás diákok, egy tanár vezette ?ket. Az els? felül?k tanakodni kezdtek, hogy jobbra vagy balra induljanak, végül az egyik elrikkantotta magát:
– Erre gyertek, itt szinte üres! Itt elférünk mind.
Amolyan fülke nélküli vagon volt, de ez nekik jó volt, mert így jobban tudták egymással tartani a kapcsolatot. A diákok szétoszoltak, került mindenkinek hely. A tanár leült egy férfivel szemben az ajtó melletti padra, s el?vett egy könyvet. Letette az ülésre, majd végigjárta a fülkét.
– Na, megvan mindenkinek helye?
Persze, ez amolyan megszokott tanári költ?i kérdés. Meg jött rá a válasz.
– Aki nincs meg, az szóljon!
– Javíthatatlan vagy Juszuf! – csóválta meg a fejét a tanár, de szája szélén mosoly bujkált. Mire tért vissza a helyére, már indult is a kártyaparti, két „asztalnál” is. Hosszú az út Brassóig. Valamivel agyon kell ütni az id?t.
– A tanár úr nem játszik egy whist-partit?
– Kösz, nem. Inkább olvasok egy kicsit – felelte, majd leült a helyére.
A szemben ül? férfi rákérdett:
– Táborból?
– Olyasmi. Vitaversenyr?l.
– S van valami eredmény?
– Az idén nagyon is. Csak azt nem nyertük meg, amit nem szégyelltünk. Csapatban els?, második, harmadik hely, egyéniben els? hely… A többit hagytuk a többieknek… – mondta büszkén a tanár.
– Hát akkor van is mire!
– Na, ezt se ismételjük meg egyhamar… Az idén összejött. De ügyes is ez a társaság… – vette kezébe a könyvét, jelezve a szemben ül?nek, hogy olvasni szeretne. A szemben ül? utas is kézbe vette könyvét, s mindketten elmerültek az olvasásba.
Id?nként hangos nevetés harsant fel hol itt, hol ott, jelezvén, hogy a jókedv nem maradt Vársonkolyoson. Csak egyik-másik szenderg? utas riadt fel egy-egy pillanatra egyik-másik csatakiáltásra. Volt, aki élvezte a vidám társaságot, volt, aki nem tör?dött velük, volt, aki rosszallóan figyelte ?ket, de senki sem szólt egy szót sem. A tanár fel-felpillantott a könyvéb?l, amikor hangosabbak lettek, de a zaj mindig elült, így nem szólt rájuk. Úgy t?nt így megy ez egész Kolozsvárig, mint máskor is. Ám egy adott pillanatban az egyik fiú lefröcskölte a vele szemben ül? lányt. Az nem vette jó néven a tusolást, s kirobban bel?le:
– Menj a faszomba! – fakadt ki jó hangosan.
A tanár felkapta a fejét. Nemcsak a szöveg lepte meg, hanem f?leg az, hogy felismerte az Éva hangját. Magához térve els? meglepetéséb?l kihajolt az ülése védelme mögül hogy láthassa tettest, majd odaszólt:
– Van neked olyan?
A nemrég Mákvirág-díjjal[1] kitüntetett lány fülig vörösödött, meg se tudott szólalni.
– Rendben van, tudomásul vettem, hogy tudomásul vetted! – felelte a tanár, s legfeljebb még elmerengett volna azon, hogy „Te is lányom Bruta”, majd részér?l le is zárta volna a jelenetet, ám a két sorral el?bb ül? negyven év körüli, jól öltözött hölgy hangosan kifakadt. Magából kikelve kezdte osztani a mai fiatalságot, a beszédmodorukat, a nevel?iket, akik nem tanítják rendre ?ket, mert ilyent tanulnak az iskolában, s egy rendes embernek ezt hallgatnia kell… Egyetlen trágár kifejezés se hagyta el a száját, de a szidalomözön csak nem akart véget érni. A tanár egy ideig hallgatta, végül betelt a keser? pohár, s odament a hölgyhöz:
– Megkérem, hogy ne káromolja a diákjaimat fülük hallatára ebben a hangnemben, mert nem igénylem, hogy önt?l példát véve hasonló modorban szidalmazzanak engem, szüleiket vagy kollégáimat, ha úgy érzik majd, hogy felháborodásuk jogos!
A hölgy egy pillanatra szóhoz se jutott. Aztán csak dúlt bel?le a szó:
– Nem csoda, a diákjai ilyen stílusban beszélnek, ha ilyen tanáraik vannak! Ahelyett, hogy rendre utasítsa, s szigorúan megbüntesse, s megtanítaná a tisztességes viselkedésre, elt?ri nekik, hogy így beszéljenek. S mikor más a maga kötelességét próbálja elvégezni, még a pártjukra kel! Nem lepne meg, ha t?led hallották és tanulták volna ezt t?rhetetlen beszédstílust! Azért ilyen a mai fiatalság, mert ilyen tanáraik vannak! Ha szül? lennék abban az iskolában, ahol tanítasz…
A tanár nem várta ki a végét. Félbeszakította:
– A diákom kifejezte sajnálatát, hogy a trágárság kicsúszott a száján. Ön belátja, hogy tévedett?
A n? már épp válaszra nyitotta a száját, de a felharsanó taps a torkára forrasztotta a szót. Az még csak hagyján, hogy a diákok a tanáruk pártjára álltak. Na persze, érdekszövetség… De hogy a többi utas egy része is csatlakozott a „kórushoz” az már több volt a soknál. A hölgy dühösen lerántotta a csomagtartóból a csomagját és tüntet?en elvonult, valamit morogva a fogai között sz?rve a szavakat.
A tanár még végignézte a hölgy Zrínyi-kirohanását, majd a diákjaihoz fordult. Ám Juszuf felállt, s útját állta.
– Nehogy elrontsa tanár úr!
A tanár végignézett a társaságon, az azonos véleményt tükröz? arcokon. Egy híres monológ kezd?sorai jutottak eszébe.
– Hanyas vagy? 28-as? Mi félszavakból is megértjük egymást…
– Rendben van, köszönöm. Ma tanultam t?letek valamit. – nézett végig diákjain. Majd leült s el?vette a könyvét s olvasásba merült. A kártyapartik zsibongása újra megtöltötte a fülkét. Egyes utasok elszenderedtek. Csak egy-egy hangosabb csatakiáltásra ébredtek meg egy-egy pillanatra.
[1] A Szendrey-alapítvány által a megye legkiemelked?bb tanulmányi eredményért kiutalt díj
Legutóbbi módosítás: 2008.10.10. @ 07:18 :: Vandra Attila
