2.
Alig egy hét telt el, hogy kint járt az igazgató a tanyán, és János előadta, mit tervezget. Egy reggel a postás nagy lelkendezve érkezett a tanyára. Ritka vendégnek számított, mert Jánoséknak csak hivatalos levelek érkeztek, és legtöbbször persze nem jó hírekkel. Most is egy ilyet lobogtatott a kezében.
– Már megint mi jót hozol nekünk? – üdvözölte János az érkezőt.
– Itt írja alá, aztán majd megtudja, ha felbontja.
– Ejnye ejnye, te mindég csak a felszólításokat meg a fizetnivalókat hozod ki, pedig egyszer meglephetnél minket valami jóval is.
– Nem rajtam múlik az ilyen. Én csak azt kézbesítem, amit kézbesíteni kell. A tartalmát nem én állítom össze.
– Jól van no, én csak úgy mondom ezt, te is tudod. Na gyere, nézzük, mit akarnak az öreg Feketétől. Te mégis többet forogsz hivatalos helyeken, legalább tudsz segíteni kihez, mihez kell majd fordulnom. – Azzal elkezdte bontani a hivatalos levelet. Erzsók is előkerült, aki eddig valahol a gazdaságban téblábolt.
– Jaj maga az megint? Számla, felszólítás vagy mit hozott nekünk?
– Várjál anyjukom, láthatod, most bontom. Ez a szegény ember meg csak azt hozza ki, amit rábíztak. Nem tudhatja mi a tartalma. Na lássuk csak.
Szétbontotta és kezdte böngészni.
A városi ifjúság és gyermekvédelmi hivatal vagy más néven a gyámhatóság írta hivatalos levelet:
„Megkeresésével kapcsolatban a megyei képviselőnk elmondta kérésüket és felajánlásukat, melyet továbbítottunk a gyámügyi hatóságnak.
Tekintettel a hivatalos jogszabályokra, a gyámhatóság csak előzetes megbeszélés és helyzetelemzés alapján adhat ki bármilyen engedélyt, amit igényeltek. Éppen ezért kérjük önöket, a szükséges feltételek megbeszélése és további egyeztetés céljából irodánkat felkeresni”.
Aláírás, dátum és egy nagy hivatalos stempli.
– Na ehhez mit szólsz fiam?
– Én azt vettem ki a levélből – kezdte a postás, hogy megbeszélés céljából berendelik magukat a városi irodájukba. Na de kit akarnak, örökbe fogadni? Én bizony nem venném ki akárki fia borját! Ki tudja ki volt apja, anyja és nem üt–e majd ki rajta később apja, anyja vére.
– Ugyan már, hogy mondhatsz ilyet? Az nem attól függ. Ha egy gyereket szeretetben és megfelelő környezetben nevelnek fel, az nem lesz egyik percről a másikra gazember.
– Én azt nem tudom kérem, csak hallottam egy–két ilyen cifra esetről. Én nem is szóltam vegyék úgy, elvégre magánügy. János bátyám kikérte a véleményemet.
– Na nesze fogjad – nyomott a kezébe János egy tízest. – Ezt azért kapod most, mert először hoztál olyan levelet, ami nem behajtás vagy fizetnivaló.
A postás nagy kerek szemekkel bámulta a pénzt. Illedelmesen megköszönte, aztán felpattant a „drótszamara” nyergébe és elkarikázott.
– Tehát akkor most az a helyzet – körülményeskedett János –, hogy el kell mennünk a gyámhatóságra. Megírhatták volna számomra érthetőbb nyelven is, hogy miért, de a ott majd úgyis elmondják.
Így a megadott napon ismét felkerekedtek és bementek a városba.
Mint általában, most is korábban érkeztek és a nagy információs táblát kezdték böngészni.
– János ettől mi nem leszünk okosabbak – zsémbelt Erzsók. – Eriggy már oda ahhoz az emberhez a bejáratnál, hátha az útba tud igazítani.
– Jóreggelt az úrnak!
– Jóreggelt! Tudok valamiben segíteni?
– Pontosan erről lenne szó. A gyámügyi hatóságot keresem.
– Hagyaték, nagykorúsítás vagy milyen ügyben?
– Itt a hivatalos levél – kotorta elő János az okmányt.
– Az első emelet, 115–ös szoba, de még hiába tetszik felmenni, mert csak fél kilencre jönnek be dolgozni.
János visszaballagott Erzsókhoz.
– Na gyere, menjünk az első emeletre, várni kell, mert csak fél kilenckor nyitnak.
Leültek az iroda előtti padra.
– Rám tetszenek várakozni? – kérdezett rájuk egy fiatal hölgy.
– Azt én nem tudom, de ehun a „behívó levél” – mutatta János. A hölgy átfutotta és visszaadta.
– Tessenek befáradni – tárta szélesre az ajtót előttük. – Foglaljanak helyet, mindjárt előkeresem az aktájukat. – Eltűnt egy pillanatra, majd kisvártatva egy aktaköteggel tért vissza.
– Tehát arról lenne szó, hogy önök magukhoz vennének gyerekeket, akik állami gondozás alatt állnak. Előre szólok, hogy ez nem egyszerű folyamat. A gyámügyi hatóság egy „terepszemlét” tart a befogadni szándékozó szülők otthonában. Aztán felkészítik a befogadni szándékozókat a nevelőszülői feladatokra, hogy alkalmasak legyenek a nevelésre. A döntés után indulhat meg az eljárás.
– Na egy kicsit lassabban kedveském, mert nem bírom követni. Nem akarunk egyenlőre örökbe fogadni senkit sem, csupán láttunk egy felhívást a faluban és erre egy felajánlást tettük. Mi gyermektelen egyszerű emberek vagyunk, és úgy gondoltuk, hogy a nyári szünetben magunkhoz vehetnénk pár árvát, olyan félig–meddig nyaraltatás formájában. Van hely rengeteg, és a pihenés közben megismertetnénk velük a gazdálkodás csínját–bínját. Ha közben akad egy vagy több, aki megszeret minket, vagy fordítva, akkor majd beszélhetünk örökbefogadásról. Mi ezt teljesen önzetlen és ingyen szeretnénk csinálni.
A hölgynek elkerekedett a szeme.
– Tehát akkor arról lenne szó, hogy nyaraltatni szeretnének gyerekeket a nyári szünetben és közben kiválasztanák azt a pár gyereket akiket utána örökbe fogadhatnának?
– Valahogy így.
– Az eljárási procedúrán ez mit sem változtat, de igyekszem gyorsított eljárást alkalmazni. Először is kimennénk a tanyájukra „helyzetelemzés” céljából.
– Amikor maguknak megfelelő. Mink állandóan a tanyán vagyunk. Csak nagy ritkán megyünk be a faluba, és akkor is csak, ha muszáj.
– Akkor az időpontról majd levélben értesítjük önöket. Nagyon körültekintőknek kell lennünk, hiszen sok a jogi szabály és, ha ezeket meg is oldjuk, még utána sok probléma merülhet fel. Előre is köszönöm megértésüket és türelmüket. Tisztában vagyok elhatározásukkal és azzal is, hogy ez egy milyen nemes cselekedet, de sajnos ez akkor is ilyen körülményes eljárást igényel.
– Köszönjük szépen, és akkor várjuk önöket.
Eltelt vagy három hét, és János már kezdte feladni, hogy terve megvalósulhat.
– Látod, mondtam én neked még az elején, hogy nem fogják figyelembe se venni, hogy te mit akarsz. Nem úgy van az, hogy csak odamegyek, mint a bótba, hogy ezt szeretném.
– Hallod–e asszony, ne idegesítsél már! Odáig értem, hogy szeretnék megnézni, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, hogy ránk bízhatják–e a gyerekeket. De miért tart ilyen sokáig. Miért nem lehet egy kicsit gyorsabban intézkedni? Tudom ilyen hivatalos helyeken millió egy kézen fut át a kérésem, beadványom. De az a hölgy gyorsított eljárással ígérte.
– Ne türelmetlenkedj, hiszen hallhattad, mikor megmondta, mennyire sok és bonyodalmas procedúrán kell átesnünk. Fognak írni én biztos vagyok benne.
Mintha csak megérezte volna Erzsók, mert másnap megint jött a postás. Udvariasan megállt, amikor átadta a levelet és megvárta, amíg János felbontja és elolvassa.
– Na széna vagy csak szalma János bátyám?
– Gyere beljebb, és akkor megtudod, na meg kapsz egy jó kávét is Erzsók nénédtől. Ez meg itt a tied – és megint egy tízest nyomott a postás markába. – Csak azt az egyet nem értem, mit kell ezen a mi dolgunkon ennyit halogatni! – mérgelődött János.
– Kicsit át kéne alakítani itt a bejárati ajtót, nem gondolod Erzsók? Holnap jönnek ezek ide „háztűznézőbe”, kicsinosítom már ezt is.
– Ahogy gondolod Jánosom, habár szerintem felesleges. Lássák úgy, ahogy van. Bennünk igazán megvan a jó szándék, akarat. Ha ezt ők nem veszik észre, akkor kacsalábon forgó palotával is várhatod őket.
– Igazad van tulajdonképpen. Mondjanak ők véleményt először. Ha akarnak valami átépítést vagy hozzáépítést, úgyis megmondják. Bőven ráérek majd akkor törni magamat.
Másnap már jókor reggel felkeltek. Erzsók nekiállt sütni, hogy mégsem üres kézzel fogadja a látogatókat. Ezalatt János kint a pajtában meg az ólakban foglalatoskodott. Volt már vagy tíz óra amikor a „díszes” kompánia megérkezett.
Beljebb invitálták a társaságot, kis frissítővel, kávéval és frissen illatozó pogácsával is kínálták őket. Kicsit szabadkoztak, de nem tudtak ellenállni a gusztusos finomságoknak. Aztán körbenéztek a portán.
– Akkor most talán térjünk a tárgyra – kezdete el egyikük. Szerintünk, a környezet bőven megfelel a kívánalmaknak, ezzel nem is lenne probléma. Hány gyereket szeretnének itt vendégül látni?
– Mi az, hogy hányat szeretnénk? Mondjanak maguk véleményt, hiszen mi akármennyit idevennénk, ahány csak elférne itt velünk. Ha kell, hozzáépítek a házhoz még egy vagy két szobát, meg persze egy külön fürdőszobát is.
– Nézze János bátyám. Mi úgy gondoljuk, most nyárára ideküldenénk tíz gyereket. Vegyesen fiúkat, lányokat. Elküldenénk velük egy nevelőtanárt is, mert így szabályszerű, úgy lesz feltüntetve az egész, mint vakációs nyaraltatás. Persze a felmerülő költségeket mi fedezzük.
– Hagyja fiam az anyagi részét. Láthatja, hogy csak ketten vagyunk, jut is, marad is, nem mondom, hogy sok, de mi örömmel adjuk azt, amink van. Higgyék el nem anyagi haszonért akarjuk csinálni ezt az egészet.
– Természetesen tudjuk, hogy maguk ténylegesen segíteni akarnak és nem anyagi megfontolások miatt. A többit bízzák ránk.
– Minket egy cél vezet, segíteni azokon, akik rászorulnak. És persze, ha mégis úgy alakul, hogy megszeret minket valamelyik és mi is viszont, akkor utána elindíthatják az örökbefogadási eljárást.
– Na, arról majd később, János bátyám, mert az másfajta feladatokat hoz magával.
– Hozzá építek a házhoz két szobát és egy fürdőszobát is, hogy teljes kényelmük legyen. A tanárnőnek vagy úrnak meg itt van egy külön szoba. Láthatták, hogy szinte nem is használjuk. Legfeljebb a berendezéshez kérek segítséget, a többit megoldom magam.
– Ezt nem mondja komolyan János bátyám, hogy amiket itt most felsorolt azt meg is csinálja?
– Már miért nem? Én nem szoktam fiam csak úgy a levegőbe beszélni. Az építőanyagot magam vásárolom majd meg, és magam húzom fel a falakat is. Ha megfelelőnek találták a környezetet, akkor most már csak rajtam áll az egész. Márpedig én és a feleségem mindent el fogunk követni azért, hogy minél hamarabb készen legyünk, és fogadhassuk a gyerekeket. Én úgy gondolom, júliusra készen is leszek, ha összeteremtem magamat az asszonnyal. Nos akkor megállapodtunk?
– János bátyám, részünkről minden rendben is van. A formaságokat mi elintézzük. Természetesen a rendelkezésére bocsátunk a falusi irodánkból teherautót és talán lesz munkás is.
– Mondtam, hogy nem kell semmi segítség. Mi a világ végén vagyunk itt. Nem tudom naponta oda–vissza szállítani az embereket. Na meg ismerem az embereket erre. Nem akarom, hogy bárki is azt mondja majd, ingyen munkaerőket adott az állam a Feketééknek, hogy még többet harácsoljanak. Itt ilyenek a népek fiam sajnos.
A bizottság tagjai lassan elkezdtek szedelőzködni. Megköszönték a szíves vendéglátást, és a vezetőjük biztosította őket, hogy minél hamarabb intézkedik, hiszen az idő sürget.
/folyt. köv./
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:52 :: Avi Ben Giora.
