Egy peremvárosi kis utcán sétáltam egy ?szi délután, kellemes id? volt.
Bámészkodtam, és csak mentem az orrom után.
Nézegettem a házakat, a fákat, az embereket, akik elég ritkán t?ntek fel itt-ott. Hiába, vasárnap délután volt, mindenki otthon.
Leültem egy padra, egy fa alatt az út mentén. Az út enyhén kanyarodott, és én a nagyobbik íven ülve figyeltem a túloldalon a házakat. A hátam mögött park, sok fával, padokkal, ami most elég üres volt. Hallgattam a madarakat. Becsuktam a szemem, és arccal az ég felé fordulva élveztem az ?szi napsütést, a leveg?t.
Néha-néha elhaladt egy autó. Egy id?sebb férfi sötétzöld overálban éppen az avart gereblyézte össze, és zsákokba rakta. A zsákok száját aztán bekötözte és az út mellé tette. Komótosan dolgozott, nem sietett, látszott rajta ? is élvezi a leveg?t: a napot, a csendet. Tipikus kertvárosi nyugalom, amire néha elengedhetetlenül szüksége van mindenkinek.
A bal lábam mellett egyszerre zizegni kezdett az avar. Kis id? múlva a levél kupac alól kibukkant egy rózsaszín kis orr. Szimatolt egyet a leveg?be, majd orrával a cip?met is megvizsgálta. Kicsit elbizonytalanodott, várt, majd csörtetve el?bukkant az orr gazdája, egy sün. Elindult annak a fának a tövéhez, ami alatt üldögéltem. Egy félig lerágott alma csutkájára vetette magát, és rágcsálni kezdett. „Ez már szinte túl idilli” gondoltam. A sünt figyeltem, tulajdonképpen gyönyörködtem benne. Továbbhaladt a park irányába, egy bokor alatt szimatolni kezdett valamit. Kicsit oldalra kellett fordulnom, hogy jobban lássam, de nem voltam elég óvatos. A sün a zajra megriadt, és összegömbölyödött. Próbáltam csendben maradni, ha lehet a legcsekélyebb zajt sem csapni, a sün ezért kis id? múlva újra el?bújt, és folytatta felfedez? útját. Lehet, hogy itt lakik a közelben? Emlékeim szerint a sün inkább éjszaka aktív. Ez a sün itt pedig erre szemmel láthatóan fittyet hány. Miután végzett a bokor alatti terület feltérképezésével, visszaindult a már ismer?s fához, megkereste és újból enni kezdte az almát.
Közben az úton – távolról -, egy fényszóró kékes fénye villant fel. A sün még rágcsálta az almát, közben ide-oda nézel?dött.
A fényszórók egyre közeledtek, túlságosan is gyorsan…már ahogy meg tudtam ítélni. A sün abbahagyta az evést, és elindult az út felé. Vélhet?leg a szemközti házak udvarát célozta meg. Talán azt gondolta, hogy több elemózsiát találhat ott. Az autó hangja már belehasított a csendbe, és egyre csak közeledett. Nem t?nt túl biztatónak.
A sün meg csak ment az úton, egyenesen a biztonságosnak t?n?, avarral teli zsákok felé vette az irányt. Az autó alakja egyre jobban kirajzolódott. Jókora terepjáró közeledett. „Túl gyors, ez így nem lesz jó” gondoltam. Tekintetem a terepjáró és a sün között…
„Át fog érni…át fog érni!” drukkoltam. A kék fényszórók kellemetlenül karcolták a szemem, még nappali fényben is. A sün mit sem sejtve nyugodtan haladt az avar felé…
„A kocsi már itt van, nem ér át, a francba, menj már!” ugrottam fel a padról!
Az autó bömbölve elszáguldott, hátsó vörös lámpái elt?ntek a kanyarban…
Nem maradt nyomában csak a csend…
A csend, ami vasmarokkal szorított össze.
Legutóbbi módosítás: 2008.11.10. @ 08:16 :: Dabóczy Gergely
