Eszeveszett rohanásba kezdett. Csak el?re nézett, összpontosított, minden mást kizárt az elméjéb?l. Koncentrált. Semmi sem zavarhatta meg. Szédít? sebességgel rohant be a féregjáratszer? alagútba. A többiek a nyomában jártak. Egyetlen cél létezett: els?nek lenni! Els?nek lenni bármi áron! A járat, mintha élt volna. Red?s, rugalmas anyagnak látszott. Pulzált, összehúzódott, majd megnyúlt, olykor megcsavarodott. George egy pillanatra kizökkent a versenyben szinte törvényszer?en megkövetelt koncentrációból. Megbámulta a járatot, kissé meg is szeppent. Értékes tizedmásodperceket vesztett, a többiek már a sarkában jártak. Hátrapillantott, észbe kapott és már indult is tovább. Az alagút, mintha csak magába szippantaná, úgy nyomult el?re. Georgenak fogalma sem volt róla miért teszi ezt. Csak annyit tudott, hogy nyernie kell. Ha nem nyer, nem marad életben. A verseny élet-halál kérdése.
Valaki mellé ért, és vele egyvonalban száguldott. George megriadt! Megriadt, ezzel kizökkent és abban a pillanatban már le is maradt egy hangyányit. Kizárni! Kizárni! – biztatta magát. – Az elmének tisztának kell maradnia. Csak így lehet! Csak így lehet nyerni! Egyre többen értek mellé. George megzavarodott. Elméjén átsuhant a gondolat, veszíteni fog. A félelem eluralkodott rajta, és tudatára tapad, ami blokkolta, és nem tudott összpontosítani. Ez által pedig elveszíti azt a képességét, hogy önmagát kontrollálja és irányítsa. A lehet? legnagyobb sebesség eléréséhez, és a precíz irányíthatósághoz a lehet? legtisztább, könny?, sz?zi tudat kell.
A gondolatainak egy tizedmásodperccel önmaga el?tt kell járnia. Tudnia kell el?re, hogy a következ? másodpercben mit kell reagáljon. Tudnia kell, hogy a járat merre fog kanyarodni, emelkedik, vagy süllyed, gyorsíthat-e, vagy lassítania kell.
Georgeon enyhe remegés futott végig, ami ilyen nagy sebességnél jókora pályaeltérést eredményez. Az alagút egyszerre egy éles kanyart vett balra, majd jobbra. Az els? sorban lév?k az s-kanyart óriási bravúrral vették. Nagy ívr?l kis ívre fordulva suhantak tovább, milliméterekre a bordázott, egyenetlen faltól. Úgy t?nt, mintha a mindenki számára vadidegen pályát már ezerszer végigfutották volna. George már a második sorig szorult vissza. A pánik által pókhálóként átsz?tt tudata, és a testén végigfutott remegés, az s-kanyart bevehetetlenné tette.
George roppant sebességgel a falnak rontott, és belefúródott. A fal rugalmas anyagának köszönhet?en benyomódott, majd visszaállt eredeti pozíciójába, Georgeot visszalökve a csatornába. Egy darabig pörgött-forgott, majd végre nyugalmi helyzetbe került. Nem sérült meg, szerkezete er?s volt. Fájdalmat nem érzett, viszont szédült. Egy pillanatot várt, megnyugodott, szisztematikusan végigfuttatott magán egy ellen?rzést, majd miután minden kódot a helyén talált, elnézett a folyosó mindkét irányába.
Észrevette, hogy nem messze t?le egy-két társa tébolyultan körbe – körbe forgott saját tengelye körül, volt, amelyik az alagút puha falát bökdöste, volt olyan, amelyik ?rült tempóban próbálta hajtani magát el?re, de meg sem moccant. Mint valami haláltánc. George azt gondolta, valószín?leg valamilyen hibás kódrészlet miatt. Ekkor eszébe jutott, hogy ezeknek itt, végük! S?t! Neki is vége! Az élmez?ny akármikor elérheti a célt, és akkor már minden mindegy lesz. Viszont ahhoz, hogy tudja vesztett, látnia kell, hogy ki lett az els?. Látnia kell, hogy valaki tényleg nyert, mert csak akkor tudhatja biztosan, hogy vége a versenynek. Tehát itt nem maradhat, s?t volt valami benne mélyen elásva, ami arra kényszerítette ne adja fel, menjen tovább. Mivel nem tudta a helyes irányt, bizonytalanul elindult hát jobbra. Aztán valami vonzer?t érzett a másik irányból. Megfordult és akkor már biztos volt abban, hogy arra kell mennie! Összeszedte magát, összpontosított, és elindult!
Elindult, de alig haladt el?re valamicskét! Csak minimális sebességre tudta magát felgyorsítani.
Nincs kezd?sebesség! – villant át rajta a gondolat. – Magamtól nem tudok felgyorsulni. Ekkor eszébe jutott valami! A csatorna közepéig beer?szakolta magát, és várt. Várt és reménykedett.
Több tizedmásodpercig csak lebegett a hengeres alagút kell?s közepén, amikor több társa húzott el mellette. Kicsivel kés?bb egy nagyobb csoport érkezett a háta mögé. Hatalmas sebességgel rontottak neki Georgenak. A csoport magával ragadta, és felgyorsították ?t is a csoport sebességére.
George érezte, hogy feltölt?dik energiával, a magabiztosság, a sikerélmény, és a remény megtízszerezte maradék energiáját. Kizárta a zavaró tényez?ket, csak azokra a paraméterekre koncentrált, amelyekre szüksége volt a kitöréshez. Koncentrált, mélyen magába szállt, sem a zaj, sem a csend, sem a sötétség, sem a fény, sem a káosz nem hatolhatott át azon a burkon, amit George elméjével maga köré vont. Tökéletes elmélyülés. Két tizedmásodperccel megel?zte fizikai mivoltát. Számításba vette térbeli helyzetét, sebességét, a maradék energiamennyiségét, a társai valós, és két tizedmásodperc múlva esedékes, lehetséges pozícióját a térben.
És akkor az id? lassulni kezdett, és George felkészült a kitörésre.
És akkor az id? már majdnem megállt, és George utolsó lehet?ségként minden erejét összeszedve nekirugaszkodott.
És akkor az id? megfagyott, és George olyan iszonyatos er?vel robbant ki társai közül, hogy a helyén szinte vákuum keletkezett, és társai közül, akik tudni vélték, hogy azon helyen az el?bb még volt valaki, most ezt lehetetlennek tartották.
George szinte teret és id?t bontott, olyan tisztán látta maga el?tt az útvonalat és a kikerülend? versenyz?ket, annyira tisztában volt erejével, hogy biztos volt benne még ekkora hátránnyal is nyerni fog. George olyan sebességgel haladt, hogy az alagút bordázott fala tükörsimává mosódott össze, egy – egy elhagyott társa fehér csíkként villant a térben. Nem hallott semmilyen küls? zajt, csak valami monoton duruzsoló morajlást, ami mintha csak az er?t tartaná benne. Nyugodt volt. Magabiztos. Bizserget? érzés futott rajta végig. A letisztult önuralom jóles?en bizserget? érzése.
George a legels? sorban lév?ket is maga mögött hagyta. A társai nem is látták ?t. Éreztek valamit, tudták, hogy valaki elsuhant mellettük, de úgy t?nt mintha csak érzéki csalódás lenne.
George valami fényeset pillantott meg. Úgy vélte itt az alagút vége, talán itt a cél is. Talán mégis sikerült, és életben maradhat. George sebességét nem csökkentve a fény felé repült. Az alagút egy hatalmas csarnokká szélesedett. Mikor közebb ért látta, hogy valami óriási gömb alakú, fényes objektum uralkodik a csarnok közepén. Egy nap, amelyik életerejével beragyogja a környezetét, és ellenállhatatlanul maga felé vonzza Georgeot és ellenfeleit.
George lelassított kissé, de folytatta a száguldást egyenesen a nap felé. A nap fénye sárgára festette a szerkezetét, és jóles?n melengette. Érezte, szinte hallotta, ahogy a gömb hívja ?t. Az ismeretlent?l való félelem fel sem merült benne.
Mikor a közelébe ért, megérintette, nyomogatni kezdete a gömböt. Nem volt sem t?zforró, sem jéghideg. Érezte a nyugalmat, és a békét, amit az sugárzott. A biztonság érzése kerítette hatalmába. A gömb felülete egy pontban megnyílt, amin George besurrant. A gömb anyaga furcsa volt belül, akárcsak a sajátja lenne. Úgy érezte eggyé olvad vele és ez furcsamód megnyugvással töltötte el. Közben mögötte felt?ntek a többiek, akiket szintén megbabonázott a fényesség. Ã??k is hozzáértek, tapogatták a gömböt, aki immár nem nyílt meg többé.
Csak egy juthatott célba.
George szerkezetén apró villámok cikázták keresztül, mire egységes kódja szétbomlott, és módosult. A nap befogadta, egyesült az ? kódjával. Újabb, összetettebb, bonyolultabb, és sokkal kifinomultabb kódokat alkottak együtt. A kódok folyamatosan fejl?dtek, és egy bizonyos fejlettségi szint után a nap újra és újra dimenziót váltott.
A tudat végképp letisztult, és nem marad más, csak a tökéletes béke.
Kilenc hónap múlva megszületett egy kisfiú.
A George nevet kapta.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:52 :: Dabóczy Gergely
