Ki vagy? – kérdezte mosolyogva a kislány.
– Távoli ismer?s. – felelte az.
– Tényleg? – csodálkozott a lány. – És honnan jöttél?
– Messzir?l. – mondta a másik ugyanazzal a komorsággal, mint el?tte.
A lány furcsálva nézte a magas sovány idegent, amint az rezzenéstelen arccal bámult el a az ?szi búza tábla fölött. Este felé járt az id?, ? is épp haza indult, csak még szedett pár virágot, hátha az anyukája jobb kedvre derül t?le. Kíváncsi volt, vajon ennek a csöndes embernek van-e anyukája. És ha van, már pedig lennie kell, szokott-e szedni neki virágot. Nem t?nt annak a vereked?s fajtának, akiket a faluban látni szokott, igaz nem is t?nt elég er?snek hozzá.
– Nem látszol valami er?snek.- jegyezte meg, azzal a gyermeki ártatlansággal, amiért annyit megrótták már otthon. – A bátyám biztos er?sebb nálad.
Az nem válaszolt semmit, egyre csak meredt a búzamez?n át egy csöppnyi kis farmra.
– A mamád gondolom otthon van. – mondta, mint inkább kérdezte.
– Igen. – felelte a lány. – Éppen vacsorát f?z nekem és a bátyámnak.
Az alak most sem válaszolt, csak átlépett a fakerítésen, ami eddig elválasztotta ?ket, majd elsétált mellette.
– A mamát keresed? – kérdezte és berohant a csuklyás alak után az aranyló búzásba.
– Igen. – felelte az.
– És mit akarsz t?le? – folytatta ugyanolyan vidám hangon tovább, mint amikor megszólította az idegent. Inkább kíváncsiskodó, mintsem gyanakvó volt, mosolyogva nézett hol a mellette baktató idegenre, hol pedig a lába elé.
– Akadt egy kis elintéznivalóm vele. – szólt a felelet.
A kislány beérte a rövid felelettel, de a beszélgetést nem akarta abbahagyni. Láthatólag érdekelte a szófukar alak. Csendben töprenget azon, mit is mondhatna. Eszébe jutott apukája és hirtelen rengeteg jó kérdés.
– És mivel foglalkozol? – tette fel az els? kérdést, ami igazán érdekelte.
– Embereket látogatok. – felelte az alak.
A kislány csodálkozó tekintettel nézett az el?tte haladó idegenre, közben pedig próbált nem lemaradni.
– Ez a munkád? – csodálkozott. – Biztos nagyon izgalmas.
– Néha az.
– És a mama ismer téged? – váltott témát, gondolva, hogy talán így többet meg tud róla.
– Még nem. De a papád már igen.
– Tényleg? – a kislány nagyon meglep?dött. – Akkor te tényleg messzir?l jöhettél, mert a papa sokat utazik. És jól van a papa?
– Jobban.
– Azért jöttél, hogy elmond a mamának?
– Nem.
– Hát akkor miért? – faggatózott tovább.
– Elviszem a mamád a papádhoz.
– Tényleg? – a lány nem gy?zött csodálkozni. Mégis megérte megvárni az idegent az ösvény szélén. – A mama nagyon fog örülni. – mondta vidáman. – Nagyon hiányzik neki a papa.
Az alak csak csendesen baktatott tovább.
– Mehetek én is? – kérdezte lopva a kis lány.
– Még nem.
A lányka csalódott arcot vágott, de azért reménykedve tovább tudakozódott:
– Ugye azért még fogom látni?
– Egészen biztosan. – mondta az idegen.
– Akkor jó. – nevetett és el?reszökdécselt pár lépést a búza mez?ben.
– Hogy hívnak? – fordult meg és kezét a szeme elé téve hunyorogva nézett fel az alakra.
– Nincs nevem. – mondta.
A lány csodálkozva megállt és töprengve figyelte az alakot, aki beérte és szótlanul elment mellette.
– Mindenkinek van neve, neked is biztosan van.
– Nem, nekem nincs.
– És a barátaid, hogy szólítanak?
– Nekem nincsenek barátaim.
– Akkor mégis, hogy hívjalak?
– Úgy, mint mindenki más.
– Hogy hívnak mások?. – kérdezte.
– Halál.
Legutóbbi módosítás: 2008.11.01. @ 20:00 :: grim