Amikor a fizika legegyszer?bb törvényeit is meghazudtolva, sikerült saját hajamnál fogva felemelnem magam, igencsak meglep?dtem. Nem az volt az els? gondolatom, hogy – no lám, csak meg kell próbálni, csak hinni kell a sikerben, és már m?ködik is -, nem, hanem az, hogy ki fogja ezt elhinni nekem? Mert hogy ennél fontosabb kérdés nem is létezik az efféle kísérletekkel kapcsolatban. Magával a jelenséggel nem volt semmi baj, megismételve a kísérletet, mindig ugyanarra az eredményre jutottam. Kétségtelenül sikerült magamat a saját hajamnál fogva felemelnem. A talajtól elemelkedtem legalább tíz centiméterre. Kés?bb ezt a távolságot tudtam növelni, néhány méterig is.
Amikor a Tudományos Társaságnak benyújtottam a dolgozatomat, nem volt kétségem afel?l, hogy komplett idiótának fognak tekinteni, és valamely zárt intézet falai között fogom végezni. Noha, birtokában voltam a tapasztalati ténynek, és reprodukálható módon el? tudtam állítani a talajtól való elemelkedésemet, akármennyi kísérletet is tettem, mégsem lehettem biztos abban, hogy a tisztelt professzor urakat ezzel meggy?zhetem. Galilei mester, Giordani Bruno, vagy a nagy görög Pithagorász is gondban lehettek elméleteik igazolásával. Némelyek, sikertelenségük árát életükkel fizették meg. Én nem szerettem volna így járni, ezért igen gondos számításokat végeztem, és a modern matematika, és elméleti fizika minden eddigi eredményének ismeretével felvértezve készítettem el – a legkisebb részletekre is gondosan ügyelve -, számításaimat. Az eredmény leny?göz? volt. Igazolni tudtam feketén, fehéren, hogy a jelenség létezik, és a magyarázatok tudományos igénnyel el?állíthatók.
Az els? meglepetés akkor ért, amikor minden további nélkül elfogadták a dolgozatomat, és mindössze néhány képletben találtak általuk lényegtelennek ítélt hibát, amelyek javítását javasolták, és hogy az ezekre a hibás premisszákra épített következtetéseimet is változtassam meg, értelemszer?en. Vagyis, maga a jelenség nem keltett különösebb felt?nést, s?t, egyáltalán, semmiféle kifogás nem merült fel a tényekkel szemben, kizárólag a számításokban talált apróbb hibákra koncentráltak. A második meglepetés akkor ért, amikor alaposan elemeztem a kritikai megjegyzéseket, és a kifogásolt számításokat. Arra kellett rájönnöm, hogy a számításokban semmilyen hiba nincs, és a kifogásolt eltérések, amelyek a klasszikus fizikai összefüggéseket némileg módosítva írták le a jelenséget, éppen a dolog lényegét érint? változások, amelyek így, már pontosan alátámasztják a valóságos fizikai törvényszer?ségek érvényesülését. Vagyis, bármennyire is nagykép?en hangzik, de fel kellett rúgnom Einstein általános relativitás elméletének tételeit, és a speciális relativitás fénysebességre vonatkozó tételeit. Ezzel egyid?ben d?lt meg az Euklideszi geometria, és a Heisenberg féle határozatlansági reláció is. Tudtam, ez nem kis port fog felkavarni, bizonyos körökben, de nem tör?dhettem vele. Ezek nélkül, az általam hibásnak ítélt tételek nélkül, a világ jelenségei leírhatóvá váltak, és m?ködött a gyakorlatban továbbra is remekül funkcionáló elméletem, és bizonyítani tudtam vele, hogy a világegyetem kimozdításához nincs szükség fix pontra, mintegy mellékes bizonyításaként a hajamnál fogva való felemelésem elméletének.
A dolgozatomat ismét beadtam a javasolt javítások elvégzése nélkül, és készültem a védésre. A kapott id?pontban megjelentem a bizottság el?tt. Igyekeztem a legjobb tudásom szerint válaszolni a feltett kérdésekre, miután beszámoltam az elméletem minden részletér?l, és elvégeztem a szükséges bizonyításokat is. Az urak bólogattak, gyakran, jelent?ségteljesen összenéztek, és id?nként, szünetet kérve kisebb csoportokban tanácskoztak. Amikor a gyakorlati bemutatóra került a sor, néhányan még bejöttek a terembe. Egyenruhában voltak, valamilyen katonai rangjelzést véltem felfedezni a vállapjukon, de igazából nem volt ismer?s a ruhájuk. Az els? sorban foglaltak helyet, és nagyon fegyelmezetten viselkedtek. Egész id? alatt egyetlen kérdést nem tettek fel, nem szóltak egyetlen szót sem, csak figyeltek.
A hajamnál fogva, lassan elemelkedtem a talajtól, és az Auditórium közepe felé irányítottam magam, a csekélyke létszámú hallgatóság feje fölött lebegve. A teremben a bizottság tagjain kívül hallgatók is helyet foglaltak. A meghallgatás nyilvános volt, mint minden diplomavédés is, akár csak a disszertációk védése. Ez a szokás nagyon hasznosnak bizonyult, hiszen a professzor urak kérdéseit követ?en a hallgatóság is tehetett fel kérdéseket az aspiránsnak, sokszor, az adott témától teljesen függetlenül is, természetesen a tudományterület határait megtartandó. Lebegésem közben változtattam a magasságomat, és a haladásom sebességét is. Leny?göztem a teremben lév?ket, de különösebb meglepetést nem vettem észre az arcukon. Ez egy kissé megzavart, mert igazi szenzációnak tartottam a jelenséget, és igen nagy ovációra számítottam. E helyett inkább elismer? bólintásokat láttam, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, amit itt ma látni lehetett.
A bemutató után a professzor urak visszavonultak, és engem is utamra bocsátottak. A védésem eredményét kés?bb közlik. Majd kiértesítenek, mondta a teremszolga, miután mindenki elhagyta az el?adót, és magunkra maradtunk. Nem tudtam megállni, hogy fel ne tegyem neki a kérdést, mert nem értettem, hogy világot megrenget? felfedezésem csak ilyen visszafogott fogadtatásra talált, és a szokatlan, s?t, az eddigi ismereteink alapján teljesen tudománytalannak tekinthet? elméletem, és nyilvánvalóan szemléletes gyakorlati bemutatóm nem kavart semmilyen érzelmeket, nem hogy a legmagasabb szint? Tudományos Tanács professzoraiban, de még a hallgatóság soraiban sem. A teremszolga meghallgatta panaszomat, és kedvesen mosolygott. Levette tányérsapkáját, majd a hajánál fogva felemelte magát, és a nyitott ablakon át, elhagyta a helyiséget.
(Budapest, 2008. február)
