Kővári Gerzson alapos ember volt. Mindent eltervezett, mielőtt rászánta magát a cselekvésre. Az elhatározása megmásíthatatlan volt. Ezerszer átrágta magát a forgatókönyvön, újra, és újra végiggondolta, hol követte el a hibát, ami idáig vezetett. Nem talált semmit, amibe beleköthetett volna, így utólag. Minden a helyén volt. Szemernyi kétsége nem volt, hogy helyesen cselekszik. Tettének következményeit is latba vette, és minden eshetőségre felkészült. A terv tökéletes volt, minden oka megvolt a bizakodásra, hogy a végrehajtás is a tervek szerint történik majd. Egy aprósággal azonban nem számolt, és ez okozta a tragédiáját.
Kővári Gerzson nem csak alapos ember volt, de javíthatatlanul romantikus is. Amikor felesége a két gyerekkel elhagyta, önmagát okolta. Sokáig furdalta a lelkiismeret, és nem értette, hogyan történhetett meg, hogy az alaposan megtervezett, és tervszerűen zajló élete egyik pillanatról a másikra összeomlott. Nem volt hiányérzete néhány napig. Az asszony máskor is elment már egy-egy kiadósabb veszekedés után, hóna alá csapva a gyerekeket, és némi meleg ruhát. Legfeljebb egy hét után, mindig megjelent, és több csomaggal érkezett, mint amikor elment. Anyja ilyenkor egy heti élelemmel látta el. Gerzsonnak is küldött kedvenc pacaljából, egy egész lábossal. Az élet ment tovább, terv szerint, mintha mi sem történt volna. Ezúttal azonban túl sok idő telt el, az asszony, és a gyerekek távozása óta. Az elmúlt egy hónapban semmi jele nem mutatkozott, hogy a családi béke a közeljövőben helyreállhat. Igaz, ebben szerepe lehetett annak is, hogy Kővári Gerzsonnak több mint féléve nem volt állása. Amikor a munkahelyén tűz ütött ki, minden odalett, és a céget be kellett zárni. Ő is az utcára került, és hiába járta az időskorú munkanélküliek kálváriáját, nem kapott állást. A munkanélküli segély sem járt már neki, tartalékai elfogytak, és nem voltak a kilátásai kedvezőek e téren sem.
A búcsúlevelet gyorsan megírta. Nem volt hosszú, mindössze két mondatból állt: „Szerettem az életet, de az élet nem szeretett eléggé engemet, ezért most, itt hagyom ezt a világot. A szennyest a szennyestartóban hagytam, nem volt már időm kimosni.” Aláírás nem volt tisztán látható, csak egy kis elmosódott kapirgálás a cetli jobb sarkában, alul.
Kővári Gerzson felállt a vaskeretes kis székre, amit a konyhából hozott, és a gondosan megcsomózott kötelet áthurkolta a mennyezetről lelógó világítótest kampóján. A kampó elég masszívnak látszott, és ez megnyugtatta. Nyakát belehelyezte a hurokba, és még egyszer végiggondolta, mi fog történni, amikor kirúgja maga alól a széket. Semmit nem felejtett ki a számításból, és ez megelégedéssel töltötte el. Teljes figyelmét az elkövetkezendő eseményre koncentrálta, amikor megszólalt a bejárati ajtó éles, fülsiketítő csengője. Kővári Gerzson teste összerándult az ijedségtől, és hirtelen kicsúszott alóla az eddig biztos támaszt adó szék. Teljes súlyával zuhanni kezdett a semmibe. A kötél megfeszült, egy rántást érzett a nyakán, a kampó kiszakadt a plafonból, és, úgy ahogy volt, kötelestől, kampóstól, százhúsz kilójával a földre zuhant.
Az zárban megfordult a kulcs, és amikor az ajtó kinyílt, felesége állt ott hatalmas csomagokkal felpakolva. Az asszony várt egy darabig, nézte a férfi nevetséges vergődését a kötéllel, ahogy megpróbálja a megszorult hurkot kioldani, és levenni a nyakáról. Majd megfordult, és elkezdett kicsomagolni. Az első, amit kivett a csomagból, egy étellel teli lábos volt. Pacal volt benne.
(Budapest, 2007. november)
