– Menjünk lovagolni – súgta János.
– Most? – nyitotta tágra szemeit Ibolyka.
János bólintott s már húzta is ki a kislányt a boglya árnyékából. Gyönyör?, meleg nyári nap volt. A nap, akár tüzes korong az égen, még a szell? sem zavarta ragyogását. A széles mez?n szunyókált az élet. A kaszások és takarók behúzódtak az árnyékba, kalapjukat szemükbe húzva kötöttek békét a világgal. A két gyerek csendesen lopódzott a csendesen legelész? lovak felé. Jancsi csillogó szemekkel lesett körbe, és hátrakacsintott Ibolykának. A kislánynak úgy repesett a szíve, mint egy kalitkába zárt madárka, majd szétvetette mellkasát.
– Te János, ha minket valaki rajtakap, nagy baj lehet bel?le! – szorította meg János kezét, de az csak vigyorgott és megállíthatatlanul tört el?re a lovakhoz.
– Ne búsulj semmit, amíg engem látsz – mondta János most már hangosabban, mivel a lovak hallótávolságon kívül voltak megkötve. Ibolyka megállt el?tte s csíp?re tette apró kezecskéit. Úgy festett, mint egy takaros menyecske, pedig alig múlt hét éves. János nézte csillogó fürtjeit, apró keblecskéit, melyek még csak épp sejtették a jöv?t, kicsi kerek arcát, s összeráncolt szénfekete szemöldökeit, s fürgén megcsavarta volna bajszát, ha az is épp csak pihe nem lett volna.
– Kakasi János. Maga egy pimasz fráter – dobbantott a lányka. – Mit képzel, hogy ilyen nagy dologid?ben lányok rablására adja fejét? – kérdezte, de szeme sarkában neki is ott csillogott a huncutság.
– Ejnye, Ibolyka – búgta János békít?leg, s átölelte vékony derekát. – Nem kell így heveskedni. Csak fordulunk egyet, s itt is vagyunk. Senki nem fogja észrevenni.
A kislány enyhülni látszott, f?leg azért, mert ? is szerette Palkót, a barna lovacskát és soha nem hagyta ki az alkalmat, hogy felülhessen rá. János fürgén felpattant a nyeregbe és mosolyogva nyújtotta karját Ibolykának. Az még húzódozott egy kicsit, csak a játék kedvéért, de aztán kényelmesen fészkel?dött el János ölében. A fiú érezte amint megmozdul ereiben a vér, s talán egy kicsit er?sebben suhintotta meg Palkót, mert az csodálkozva kapta fel a fejét, és egyszerre ugrott ki. János visszafogta a gyepl?t, hogy ne keltsenek zajt, s lépésben haladva kerülték meg a cserjést a kaszáló körül. Amint elérték a közeli erd?t, János megnoszogatta a lovat, s vidám ügetésbe kezdtek.
Az erd? tele volt hangokkal. Itt még délben is h?vös volt a leveg?, az élet nem csendesedett le egy pillanatra sem. Itt-ott egy-egy madár emelkedett magasba, az avarban apró állatok motoszkáltak, és még egy ?zcsapatot is láttak a távolban. A gyerekek némám haladtak végig az erdei úton. Szavakra nem is volt szükség. Fiatalok voltak, egymás karjaiban, s ott volt a táj mely kimondta helyettük túlcsorduló szívük minden érzését.
Amint csendesen poroszkáltak minden érzékükkel egymást észlelve, még Palkó is elszunyókálhatott, mert nem is értették eleinte, hogy mi történt. A ló olyan hirtelen állt két lábra, hogy majdnem leestek róla.
– Hó, Palkó, hó!- ragadta meg a gyepl?t János, és akkor látták, hogy egy róka vicsorította feléjük t?hegyes fogait.
– Azanyád!- sziszegte fogai között János, amint a megbokrosodott lóval küszködött. – Kapaszkodj Ibolyka! – szólt oda a lánykának, de annak nem kellett figyelmeztetés. Minden erejével szorította János derekát.
A ló nem akart megnyugodni, egyre csak ágaskodott. János remélte, hogy a róka végül feladja és elmenekül, de az csak vicsorított rendületlenül, és ahogy a farkát tekergette körbe, mintha támadásra készült volna. Végül Palkó nem bírta a feszültséget, és egy nagy ugrással átrepülve a róka felett, ?rült vágtába kezdett.
Rohant a ló, mint egy eszeveszett, árkon, bokron át. Nem használt annak már sem szó, sem fenyítés. János már nem is küszködött, hogy megállítsa. Fogódzkodott ? is, ahogy bírt.
– Meg fogunk halni, meg fogunk halni! – ismételgette magában. – Csak ezt a lányt ne hoztam volna magammal!
Ibolyka nem is gondolkodott, csak fogta Jánost, mintha az élete függött volna t?le, az egyedüli szilárd pontot a mellettük elsuhanó világban. A ló pedig csak száguldott, már nem is nézte merre, alig tudta kikerülni a bokrokat, cserjéket. A gyerekek ruhájába beleakadtak az ágak, húzták, szaggatták ?ket.
Talán csak egy pillanatig tartott ez a tébolyodott nyargalás, talán egy végtelenségig, mikor János érezte, hogy megfagy ereiben a vér. Ismerte jól a tájat ahol jártak, és tudta, hogy a következ? zsengés mögött mély sziklahasadék tátong.
– Ha nem tudom eltéríteni Palkót, mind odaveszünk! – sikított fel benne a gondolat. Minden hiába volt. A ló egyáltalán nem akart engedelmeskedni és vészes sebességgel közeledtek a biztos halál felé. Amikor János azt gondolta, hogy most már minden veszve, egy széles rózsabokor bukkant fel el?ttük. Hatalmas bokor volt, és teljesen végign?tte a szakadék szélét, szinte falat alkotva. Palkó észrevehette a bokrot, de irányt már nem tudott változtatni. János érezte, amint megfeszültek alatta a ló izmai, és remeg? inakkal hirtelen megállt. Olyan közel álltak meg a bozóthoz, hogy János látta a legapróbb tüskéket is.
Eleinte nem is akarták hinni, hogy vége. János még mindig szorította a gyepl?t, és mikor végre engedtek az izmai, feljajdult fájdalmában. Lassan tért vissza a tudata, és els? gondolata Ibolyka volt. A kislány úgy gubbasztott ölében, mint egy kicsi madár, alig pihegve, félig elaléltan.
– Ibolykám, galambom! Nem esett bajod?
– Jaj, János! – súgta. – Azt hittem meghalunk.
– Nincs semmi baj, már elmúlt – mondta János, és lecsúszott a még mindig remeg? ló hátáról, Ibolykát szorosan átölelve. Lefektette a kislányt a bokor árnyékába és nézte, ahogy fehér ajkaiba visszatér az élet.
– Édes Istenem, köszönöm, hogy ideültetted ezt a rózsát! – fohászkodott magában. Amint látta, hogy Ibolykának kezd elmúlni az ijedtsége, felállt és megnyújtotta megmerevedett izmait. Odaballagott Palkóhoz és megsimogatta a ló puha orrát.
– Jól van Palkó, most már minden rendben.
A ló bocsánatkér?en nézett rá okos szemeivel, de a legényke érintésében nem volt semmi neheztelés, hát csendes legelészésbe kezdett. János tekintete átcsúszott a rózsabokorra. Különös bokor volt, mintha egyszerre n?tt volna ilyen terebélyesre. Minden levele zsenge, minden virágja bimbó. A legényke leszakította a legszebb virágot, s visszament Ibolykához. Közben a lányka is megnyugodott és a vágtában elszabadult fürtöcskéit próbálta helyreigazítani, kevés haszonnal.
– Virágot a virágnak – telepedett le melléje János.
– Hogy te milyen huncutul bánsz a szavakkal! – sütötte le pilláit a lányka.
– Hm, már nem magázódunk – gondolta elégedetten János, és olyan forró tekintettel nézett a kislányra, hogy annak könny? pír futott végig arcán.
– Virágért jutalom jár – mondta János, és már oltani készült szomját Ibolyka piros ajkán, mikor érezte, hogy erélyesen hátba bökik.
– Palkó, menj innen! – tolta el bosszúsan a lovat, ahogy megtört a varázs.
Ekkor Ibolyka is talpra ugrott.
– Juj, hogy eltelt az id?. Vissza kellene menjünk. Már biztos keresnek.
János kelletlenül tápászkodott fel, és magában elátkozta a lovat. Ibolyka visszafészkelte magát János ölébe, és egész úton a kaszálóig a legényke a kislányt csodálta, a kislány pedig a rózsát.
Ibolykának volt egy virágos kertecskéje a házuk mellett, nagy kert végében. Még egy fehér pad is volt benne, igazi lugas. Ide szúrta le Ibolyka a rózsát, remélve, hogy csak megmarad. Locsolgatta, szeretgette, esténként pedig kiült a padra és csodálta. A virág pedig jól érezhette magát, mert már másnap reggel kinyitotta fejecskéjét, és látni engedte ég?vörös, duzzadt szirmait.
– Még soha nem láttam ilyen gyönyör? rózsát! – álmélkodott Ibolyka, és János is helybenhagyta, hogy tényleg más volt, mint a többi rózsa, amit idáig látott. Már csak azért is, mert nagyon gyorsan gyökeret eresztett, és nem telt bele egy hét, már az egész lugast átfonta. Igazi rejtekhelyet nyújtott, és János meg Ibolyka sok szép estét töltöttek harmatos levelei közé megbújva. János végül megkapta a jutalmát. Nem is egyszer.
Egy éjjel különös álomra ébredt Ibolyka. Pontosan nem is tudta meghatározni azt a furcsa érzést mely arra késztette, hogy felüljön az ágyban. Olyan zavaros volt, ijeszt? és félelmetes, hogy hideg veríték csurgott végig a kislány hátán. Hirtelen egy gondolat hasította végig.
– A rózsám! Valami baj van a rózsámmal!
Kiugrott a paplan alól és úgy, ahogy volt, pendelyesen szaladt ki a kertbe. A rózsa körül minden csendesnek látszott. Rásütött a telihold, és ott állt a virág teljes szépségében. Apró harmatcseppek csillogtak, mint megannyi gyémánt, levélkéin és szirmain. Édes illat lengett mindent körbe, és Ibolyka megittasulva t?le, odabotorkált a padhoz. Szívét soha nem tapasztalt érzések töltötték be. Könny?nek érezte magát, szinte repülni tudott volna a boldogságtól, mely érthetetlen módon egyszerre öntötte el. Felkucorodott a padra, és fejecskéjét hátravetve szívta magába a bódító illatot, mely nehéz volt, olyan, mint a méz, és felfele hömpölygött a hold irányába. A levelek simogatták puha b?rét, a szirmok csókot nyomtak fehér karjára. Ibolyka végignyúlt a padon, és hagyta, hogy a virág kényeztesse.
Kábult állapotában nem is észlelte, amikor az els? kis indák kinyúltak, és finoman a csuklója köré csavarodtak. Vékonyak voltak és simák, még meg is cirógatták a kislányt, hogy az halkan felkacagott. Lassan tapogatózva jöttek, és már befonták a bokáját is. Ibolyka agyában egymást kergették a szebbnél szebb ködös gondolatok, de így is megérezte, hogy valami nincs rendben. Megrázta fürtjeit, hogy kitisztítsa fejét, ám ekkor ráhajlott egy rózsavirág és olyan er?s illatot fújt rá, hogy Ibolyka érezte, felfordul a gyomra. Mire bármilyen cselekedetre is elhatározta volna magát, eszméletlenül hanyatlott le. A rózsaindák újult er?vel törtek el?, és fokozatosan körbecsavarták az egész lánykát. A kezdeti finom indák fokozatosan megvastagodtak, és tövisek n?ttek rájuk, nagy, félelmetes tövisek. Egyre er?söd? szorításuk alatt felszakadt Ibolyka ruhája, és már a húsába vágtak. Ahogy lecseppent az els? vércsepp, egy rózsalevél állta el útját, és felfogta. A növény hirtelen megállt, ahogy Ibolyka vére, mint rubin csillogott a levélen. Ekkor a levél megrezzent, és magába szívta a csepp vért. A bokor mintha erre várt volna, ?rült sebességgel fonta egyre szorosabbra Ibolykát. Tépte a ruháját, szaggatta a húsát, és egyre szívta éltet? nedveit. A kislányra hirtelen zuhant rá az egész fájdalmas, képtelen valóság. Ordítani szeretett volna teljes erejéb?l, de ahogy kinyitotta száját, egy hang sem jött ki bel?le. Sikolya csak lelkében visszhangzott, de ott sem sokáig, mert véglegesen birtokába vette az áldott eszméletlenség. A növény pedig, némán, feltartóztathatatlanul gyilkolta a lánykát.
Gyönyör?, harmatos reggelre virradt másnap a világ. A nap szétküldte apró sugarait, és azok táncot jártak a füveken, fákon. Pajkos szell?cske támadt, mely megmozgatta a leveleket, és kacagva futott végig a tájon. Ibolykáék kertjébe érve kis felh?t kavart a fehér pad el?tt kupacba összegy?lt porból, és rászórta az ott terebélyesed? hatalmas, zsenge rózsabokorra. A rózsa nem zavartatta magát. Kicsit megmozgatva leveleit lerázta a port, és tovább ontotta a világba bódító, édes illatát.
Legutóbbi módosítás: 2008.11.15. @ 11:34 :: Kallo Imola
