I. A holtak temetése
Április a kegyetlen hónap,
Orgonát sarjaszt a halott földb?l, egybeolvaszt
Emléket és vágyat, és unott gyökereket
Ajz fel tavaszi es?jével.
Melegen megóvott minket a tél,
Elfedte a földet a felejtés havával,
Kiszáradt gumókkal táplálva egy hajszálnyi életet.
Meglepett a nyár, amint zivatarral
Érkezett a Starnbergersee fölé; az oszlopcsarnokban megálltunk,
Majd napfényben mentünk tovább a Hofgarten felé,
Végül órahosszat beszélgettünk egy kávé mellett.
Bin gar keine Russin, stamm’ aus Litauen, echt deutsch.
Mikor gyermekként ott éltünk unokatestvéremnél,
A f?hercegnél, szánkózni vitt,
Én pedig féltem. Így szólt: Marie,
Marie, kapaszkodj er?sen! És robogtunk, egyre le.
A hegyek között az ember szabadnak érzi magát.
Éjjelenként f?ként olvasok, a télen pedig délre utazom.
Milyen gyökerek csavarodnak, milyen ágak
Sarjadnak e k?-szemétb?l? Emberfia,
Nem mondhatod, nem találhatod ki, hiszen csupán
Egy rakás összetört képet ismersz ott, ahol fullaszt a nap,
Nem nyújt menedéket a halott fa, sem megnyugvást a tücsök,
És a száraz k?b?l nem hallatszik vízcsobogás. Csupán
Árnyék van e vörös szikla alatt,
(Jöjj ide, a vörös szikla árnya alá)
Mutatok neked valamit, ami más,
Mint saját, a reggel mögötted elnyújtózó árnyékod
Vagy mint este feltámadó árnyékod, aki találkozni kíván veled,
Eléd tárom hát a félelmet egy maroknyi porban:
Frisch weht der Wind,
Der Heimat zu.
Mein Irisch Kind,
Wo weilest du?
„Egy éve adtál nekem el?ször jácintot,
És a jácintos lánynak neveztek el.”
– Mégis, mikor kés?n visszatértünk a jácintos kertb?l,
Karod teli, hajad vizes, én pedig nem tudtam
Megszólalni sem, szemem megvakult, nem voltam
Sem él? sem holt, nem tudtam semmit a világon,
Csak bámultam bele a fény szívébe, a némaságba.
Oed und leer das Meer
Madame Sosortis, a híres látnok,
Csúnyán megfázott,
Ördögi kártyái miatt mégis úgy ismerik,
Mint Európa legbölcsebb asszonyát. Itt van, szólt,
Ez itt a te kártyád, a vízbefúlt Föníciai Tengerész,
(Gyöngyök a szeme helyén, nézd!)
Ez itt pedig Belladonna, a Szilkák Úrn?je,
Az alkalmak asszonya.
Itt van egy ember három pálcával, és itt a Kerék,
Itt pedig a félszem? keresked?, ez a kártya pedig,
Az üres lap, valami, amit a hátán cipel,
Ám hogy meglássam, mi az, tiltva van. Nem találom
Az Akasztott Embert. Tarts a vízbefulladástól.
Embertömegeket látok, amint körben menetelnek.
Köszönöm. Ha találkozol a kedves Mrs. Equitone-nal,
Mondd meg neki, hogy magam viszem majd el a horoszkópját:
Mostanság nem árt az óvatosság.
Valótlan Város,
A téli hajnal barna ködje alatt,
Tömeg hömpölygött át a London Bridge-en, oly sokan,
Nem is tudtam, hány embert sodort el a halál.
Rövid, rendszertelen kilégzések kísérte sóhajok,
És minden ember tekintete saját lábaira szegez?dött.
Felhömpölyögtek a dombra, majd le a King William Street-re,
Ott, ahol a Saint Mary Woolnooth harangja
Holt hangján az utolsó kilencet ütötte.
Ott láttam meg egy ismer?s arcot, rákiáltva megállítottam:
„Stetson
Együtt szolgáltunk Mylae-ben a hajókon!
A hulla, amit tavaly ültettél el a kertedben,
Azóta kihajtott? Hoz idén virágot?
Vagy a hirtelen fagy tán végzett vele?
Kergesd hát el a Kutyát, az ember barátját,
Vagy karmaival újra kikaparja!
„Te! hypocrite lecteur!—mon semblable, — mon frère!”
EREDTI ANGOL SZÖVEG:
I. THE BURIAL OF THE DEAD
APRIL is the cruellest month, breeding
Lilacs out of the dead land, mixing
Memory and desire, stirring
Dull roots with spring rain.
Winter kept us warm, covering
Earth in forgetful snow, feeding
A little life with dried tubers.
Summer surprised us, coming over the Starnbergersee
With a shower of rain; we stopped in the colonnade,
And went on in sunlight, into the Hofgarten,
And drank coffee, and talked for an hour.
Bin gar keine Russin, stamm’ aus Litauen, echt deutsch.
And when we were children, staying at the archduke’s,
My cousin’s, he took me out on a sled,
And I was frightened. He said, Marie,
Marie, hold on tight. And down we went.
In the mountains, there you feel free.
I read, much of the night, and go south in the winter.
What are the roots that clutch, what branches grow
Out of this stony rubbish? Son of man,
You cannot say, or guess, for you know only
A heap of broken images, where the sun beats,
And the dead tree gives no shelter, the cricket no relief,
And the dry stone no sound of water. Only
There is shadow under this red rock,
(Come in under the shadow of this red rock),
And I will show you something different from either
Your shadow at morning striding behind you
Or your shadow at evening rising to meet you;
I will show you fear in a handful of dust.
Frisch weht der Wind
Der Heimat zu.
Mein Irisch Kind,
Wo weilest du?
‘You gave me hyacinths first a year ago;
‘They called me the hyacinth girl.’
—Yet when we came back, late, from the Hyacinth garden,
Your arms full, and your hair wet, I could not
Speak, and my eyes failed, I was neither
Living nor dead, and I knew nothing,
Looking into the heart of light, the silence.
Od’ und leer das Meer.
Madame Sosostris, famous clairvoyante,
Had a bad cold, nevertheless
Is known to be the wisest woman in Europe,
With a wicked pack of cards. Here, said she,
Is your card, the drowned Phoenician Sailor,
(Those are pearls that were his eyes. Look!)
Here is Belladonna, the Lady of the Rocks,
The lady of situations.
Here is the man with three staves, and here the Wheel,
And here is the one-eyed merchant, and this card,
Which is blank, is something he carries on his back,
Which I am forbidden to see. I do not find
The Hanged Man. Fear death by water.
I see crowds of people, walking round in a ring.
Thank you. If you see dear Mrs. Equitone,
Tell her I bring the horoscope myself:
One must be so careful these days.
Unreal City,
Under the brown fog of a winter dawn,
A crowd flowed over London Bridge, so many,
I had not thought death had undone so many.
Sighs, short and infrequent, were exhaled,
And each man fixed his eyes before his feet.
Flowed up the hill and down King William Street,
To where Saint Mary Woolnoth kept the hours
With a dead sound on the final stroke of nine.
There I saw one I knew, and stopped him, crying ‘Stetson!
‘You who were with me in the ships at Mylae!
‘That corpse you planted last year in your garden,
‘Has it begun to sprout? Will it bloom this year?
‘Or has the sudden frost disturbed its bed?
‘Oh keep the Dog far hence, that’s friend to men,
‘Or with his nails he’ll dig it up again!
‘You! hypocrite lecteur!—mon semblable,—mon frère!’
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:19 :: Kántás Balázs