Kéri Dorina Beáta : Elsodort múlt – Hárfás Ház

Nyomtatás

Távolrévben volt egy otthon, Hárfás Háznak hívták,

lakói az élettel közös harcukat vívták.

Fáradó Regélők, meggyötört művészek,

Tárt karokkal várt, majd befogadott társak-,

kik által elterjedté lett a művészet.

Sokunk álmai végre valóra váltak.-

Barát volt mindenki, csak a sors volt mostoha,

Otthonunkat, múltunkat viszi a szél most tova.

Békét s megbecsülést lelt, ki házunkba tért,

Közösen dolgoztunk, együtt szedtük a babért.

Óvó gonddal ápoltuk az apró magot –

Mi korok tudását jelképezi, s a Dalt,-

És türelmesen vártuk jönni a napot,

mikor majd fánk, -s vele munkánk- virágot hajt.

Nem tudom, szívünkön kívül marad-e nyoma,

Otthonunkat, múltunkat viszi a szél most tova.

Együtt építettük fel régen, kedves otthonunkat, 

A rideg kőhöz érve otthagytuk nyomunkat.

Ajkunkon friss, tettre kész Dal éledt,

Szívünkben lobogott a közösség lángja-

az egész Klánt éltette ragyogó fénye,

Boldogságot szórva ránk és a világra;

Kihűlt a forró láng, nincs már tapló és kova,

Otthonunkat, múltunkat viszi a szél most tova.

Fürge kis dalainkkal vidítottuk fel a népet,

Bánatosaknak regéltünk kedveset és szépet.

Ha tudtunk, segítettünk; szokásunkká vált

bátorító mosolyt, vagy kedves szavakat

mindig adni, baj fölött nem siklani át.

Megosztottuk, ha volt mit, és kivel  ha akadt

Akkor is, ma is, – mikor indulnunk kell-, noha

Otthonunkat, múltunkat viszi a szél most tova.

Vasmarokkal szorítja szívünket a bánat,

Ránk ismeretlen bűnök büntetése árad.

Mindig dalba öntöttük, akármit éreztünk,

Soha nem volt titok; sem kenyerünk a csend-

Elszavaltuk, ha jót tettünk, ha vétkeztünk,

s bántott minket, hogy általunk sérült a Rend.

Ajkainkról bocsánatkérőn szállt rímeink sora.

Otthonunkat, múltunkat viszi a szél most tova.

Lám, gyászunkban is tisztán szól szavunk.

Könnyebb így, ha megoszthatjuk bajunk,

mintha csak reszketve, takargatott arccal

szóródnánk szerteszét, bújnánk egy-egy lyukba;

jobb, úgy-e? Szívünkben a lángoló daccal,

egymás kezét szorítva, biztosan tudva,

Együtt megyünk majd úgyis, bár – azt még nem, hogy hova-

Otthonunkat, múltunkat viszi a szél most tova.

Hogy hihettük volna, hogy ily´ csapás érhet?!

El sem tudtunk képzelni hasonló véget…

Mikor kertben néztük, ámulattal telve,

kezeink közül mint sarjad ki az élet

csak bontogatta szirmát számtalan terve

mindannyiunkban, a szép jövőre nézve…

Ím itt hever szétégett álmaink haló pora,

Otthonunkat, múltunkat viszi a szél most tova.

Tovább megyünk, mert muszáj, túl dombon és hegyen,

Együtt, hogy múltunk s jövőnk is közös legyen,

Látásunkat ne homályosítsa ború,

hisz az elhullt virág helyén majd új terem,

mert máshol is juthat nekünk koszorú,

dalainktól ott is zenghet majd új Terem.

Nem halunk vele, de nem is feledjük soha,

Otthonunkat, múltunkat vitte a szél most tova.