– Mami mennünk kell, mindjárt kezdődik, az előadás – szólt Kata, és bekapta az utolsó falat süteményt.
– Látod milyen jó, hogy ebbe a cukrászdában jöttünk, csak átmegyünk az úton, és már ott is vagyunk – mondta nagyanyja.
Kata teli szájjal bólogatott, de már állt fel, és igyekeztek a kijárat felé.
A könyvtár bejáratánál nagy plakát hirdette, hogy ma este a Nyugatosokról lesz előadás. Zsuzsa, Kata nagymamája már előző nap a kislánnyal megbeszélte, hogy kikről is fog szólni ez az előadás. Kata hetedikes volt, és nagyanyja legnagyobb örömére, szerette az irodalmat, így szívesen jött vele az estre.
Zsuzsa örömmel látta, hogy milyen sokan vannak. Szerencsére barátnője foglalt nekik helyet, így a második sorból mindent látni fognak.
Az előadó örömmel mutatott be egy fiatal színészt, aki Kosztolányi szülővárosából jött, és verset fog mondani.
Zsuzsát valami furcsa melegség járta át, Kosztolányi szülővárosa, de régen is volt!
Apja szülei a háború utolsó éveiben, amikor végképp eldőlt a magyar határ sorsa átjöttek Magyarországra. A rokonság egy része odaát maradt. Amikor már lehetett utazgatni, Zsuzsa szülei is meglátogatták a határon túlikat. A látogatások gyakorivá váltak, és egy rokoni meghívásnak eleget téve, egyszer Zsuzsa egyedül ment ki. Azon a nyáron fejezte be a középiskolát, és remek nyaralásnak ígérkezett a kiutazás. A kint élő rokonoknak azonos korú gyerekeik voltak, akiknek a vérében volt a szórakozás. Minden este buli hajnalig, másnap, alvás stand, ez ment napokon keresztül. Már közeledett az utolsó este, amikor Miklós – az egyik unokatestvér – azt mondta Zsuzsának.
– Ma este az új szállodába megyünk bulizni, bemutatok neked valakit.
– Most jut eszedbe, hiszen egy nap, és megyek haza – szólt Zsuzsa.
– Miből gondolod, hogy haza fogsz menni?
– Ne játssz velem, tudod, hogy mennem kell!
Ahogy Miklós mondta, úgy lett. Vacsora után egy magas, barna hajú, melegbarna szemű fiúval állt meg az asztalnál.
– Zsuzsikám bemutatom neked ezt a fiút, ő az egyik barátom Mészáros Péter.
Zsuzsa csak a szemét és a mosolyát látta a fiúnak, ami teljesen levarázsolta. A zene szólt, és ők táncoltak. Miklós egy idő után lekérte Zsuzsát, és megkérdezte.
– No, indulsz holnap, vagy maradsz?
Zsuzsa még három napig maradt.
Levelek jöttek, levelek mentek, kihasználva minden oldalt apó betűkkel teleírtak. Legközelebb Péter jött látogatóba. Szilveszterkor pedig Zsuzsa utazott.
A havazás miatt a vonat késett, szegény Péter majd meg fagyott a peronon. Térdig érő hóban, és a találkozás öröme miatt, lassan értek Miklóséhoz. Már mindenki ott volt, és igen jó volt a hangulat. Az asztalon ott pirosodott az egybe sült malac, citrommal a szájába. Zsuzsa még életében nem látott ilyet. Számára mindez olyan volt, mintha egy másik világba csöppent volna. Úgy érzete, ez a szilveszter éjszaka soha nem ér véget. Hajnal felé valamelyik fiú kitalálta, csináljanak hóembert. Amikor az udvarra kimentek, ég már kitisztult millió apró csillag világított, Péter megjegyezte, látod „az égben bál van, minden este bál van”. Hányszor eszébe jutott az óta ez a verssor, és a Kosztolányi vers!
Ekkor valaki finoman a karjára tette a kezét.
– Mami, Te nem is figyelsz? Most fogják mondani a kedvenc versedet!
Zsuzsa igyekezett leplezni zavarát, és elmosolyodott. A távolból érkező fiatal színész elkezdte mondani kedvenc versét a Hajnali részegséget. A vers közepe felé már ismét az emlékek törtek fel benne.
Hm, igen a szilveszter után hamar hazajött, mert már akkor dolgozott. Maradt a levelezés Péterrel. Egyik levelét a fiú azzal zárta, hogy mit szólna Zsuzsa, ha közös jövőt terveznének. Zsuzsa megbeszélte a szülőkkel, ők hogyan látják a dolgot. A lelkesedés nem volt nagy, felsorolták az összes miért nem lesz jó című szöveget, és hagyták Zsuzsát gondolkodni. Ettől kezdve nem jött levél. Zsuzsa még szorgalmasan írogatott, de semmi válasz. Sejtése évek múlva beigazolódott, az érkező levelek – szülői féltésből – elkobzásra kerültek.
Idővel, a rokonokkal a kapcsolat megszűnt. Egy barátnője írta egyszer, hogy a vidám társaság felbomlott, a régi párok más párt találtak, és a fiúk közül néhányan, Miklós is Németországba ment dolgozni. Péterről nem volt hír.
Ahogy az idő múlt, Péter hiánya is enyhült, és barátnői noszogatásának engedve, Zsuzsa ismét járt szórakozni.
Néhány év múlva, újra ott volt abban a városban, ami oly kedves volt a szívének, de már a férjével. Egész nap esett az eső, és valahogy a hangulata sem volt jó, amikor egy áruházban meglátta Pétert. Az illatszer osztályon beszélgetett egy nővel. Az áruház gondolái mögött sikerül megbújnia, és onnan nézte őket. A nő gyönyörű volt, igazi szerb szépség. Csillogó fekete haj, szép ívelt száj, szépen kisminkelve. Ahogy beszélgettek, úgy néztek egymásra, mint akik nem tudnak betelni a másik látványával. Péter még mindig nagyon jóképű, és a szeme, még mindig olyan meleg barnán csillogott.
Zsuzsa meglátta magát egy áruházi tükörben – mint egy ázott veréb – gondolta –, még jó, hogy felismerhetetlen vagyok.
Közben odaért hozzá a férje, átfogta a vállát, és indultak kifelé. El kellet menniük a beszélgető pár mellett.
Ekkor, meghallotta Péter hangját, de nem értette. Szerbül mondott valamit a nőnek, és nevettek. Fellélegzett, ez már nem az a hang, és biztosan nem az a bók, amit annak idején neki mondott. Megnyugodott, a varázs mégsem tört meg teljesen.
Észrevette, hogy körülötte tapsolnak. Kata ragyogó szemmel nézett rá.
– Ugye, milyen jó hogy eljöttünk? – mondta.
Zsuzsa bólintott, de eldöntötte, hogy otthon a nagyapjának elmesélteti Katával az egész estei műsort, így ő is megtudja mi történt, amíg ő gondolatban olyan távol járt.
Másnap, amikor Kata elment a szüleihez, férje pedig fotózni ment a szigetre. Zsuzsa felment a padlásra, és lehozott egy dobozt.
Fogott egy sámlit, és leült az udvaron a tűzrakóhely elé. Kinyitotta a dobozt, és a selyempapírból kivette a leveleket. A selyempapírt összegyűrte, és meggyújtotta. Legfelül volt néhány fénykép, ami azon a havas szilveszteren készült. A képeket félre tette, és a leveleket egyenként széthajtotta, némelyikbe belenézett a többit, olvasatlanul a tűzbe dobta. A lángok forrón, füst nélkül, égetően csaptak fel, kicsit hátrább kellett tolnia a sámlit.
Egyszer az anyja azt mondta, a kézzel írott szerelmes levelek lángjánál nincs forróbb, még évek múlva is égetnek. Igaza volt.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:52 :: Kovács Ilon
