A vár egy csodálatos sziget közepén állt. A varázsló és a varázslónő építette tégláról-téglára, szerelemből, egymás iránti hitből, bizalomból. Falai vastagok és szilárdak voltak, a pár biztonságban élt benne évtizedek óta.
Az ellenséges Idő azonban pusztulásukról döntött. Alattomosan merült a szigetet körülvevő tenger mélyére, kosarában magával vitte félelmetes fegyvereit, melyeket a falak alá ásott be. A kosárból áradó mételyek lassan szivárogtak át a vár résein s nyomasztóan megülték a termeket, lappangó homályt árasztva maguk körül.
A varázslópár nem tudta pontosan mi történik, de a növekvő, félelmetes sötétségért mindketten a másikat hibáztatták. Szerelmük szinte néhány hónap alatt tompa közönnyé, majd fájdalmasan izzó haraggá változott. A harc egy éjszakán tört ki közöttük, váratlanul és iszonyatos erővel. Védőpajzsuk régen nem működött, meztelenül, védtelenül álltak egymás előtt. Horgas szavakkal tépték egymás húsát, a másik fájdalmas jajszavával mit sem törődve. A szemükből szikrázó villámoktól a terem falai tágulni kezdtek s ők egyre messzebbre zuhantak egymástól. Már régen nem értették, mit sikolt a másik, ezért haragjuk tombolásig fokozódott. Mozdulatlanul lebegtek a gyűlölet híg áradatában, de szavuk korbácsként csapkodott. A vár falaiból kövek zuhantak közéjük, a feltépett padló alól rémséges, soha nem látott lények robbantak elő, indáikkal fojtogatva a harcolókat. A falak résein bezúduló jéghideg szél kristállyá fagyasztotta lelküket. Fakó, göcsörtös felszínű, tompa, fénytelen kristállyá. A harc órák óta tartott, minden fegyverüket bevetették a fenyegetéstől a zsarolásig, mégsem bírtak egymással. Végül halálos, ólmos fáradtság vetett véget küzdelmüknek. Napokon keresztül ültek egymással szemben a sötétségben. Némán, fagyott lélekkel, csukott szemmel.
A vár tétován, lassan, irányító kezek segítsége nélkül megpróbált újraépülni.
A padló bezárult, a kövek visszacsusszantak helyükre, a kandallóban pislákolni kezdett egy apró lángocska. A varázsló állt fel először. Odament párjához, s megérintette. A varázslónő lassan ocsúdott. Minden porcikája sajgott, tekintete üres volt. Nem néztek egymásra. Ólmos fáradtságtól gyötörve, egyetlen szó nélkül indultak el megnézni mi lett otthonukból.
A vár tanácstalanul álldogált. Újra erősnek tűnt, a torony büszkén magasodott, a tető összezárult, de a hatalmas repedések nyomai ott látszottak a falakon.
Kimerülten zuhantak az ágyba, összekuporodva, végtelen magányban. A csend suhogott körülöttük. A férfi odabújt a nőhöz, átölelte, ám a kristály nem bírt felragyogni.
Az Idő árnyai a sziget fái között lebegtek.
Legutóbbi módosítás: 2008.11.23. @ 10:49 :: Kovács Lilla Katalin
