Szili bácsi becsületes neve Vértes Szilárd volt, Apámék régi barátai, Sári lányuk kerek egy nappal volt idősebb nálam és arról voltak nevezetesek, hogy a világ végén laktak. Gyalog tettük meg az utat hozzájuk és lehet, hogy mégsem laktak a világ végén, mert a világ vége még mindig messze volt tőlük, amikor odaértünk. Útközben elgondolkodtam azon, amit Apámtól hallottam és még az sem tudott kizökkenteni elmélkedésemből, hogy a nővérem hol elgáncsolt, hol meglökött, én csak mentem előre. Amikor Szili bácsi jött elénk kaput nyitni, drámai hangon közöltem vele a száraz tényt.
— Szili bácsi, én már négy éves vagyok. Az életem pedig egy hosszú pillanat…
Szili bácsi majdnem kipukkadt a visszafojtott röhögéstől.
— Hűha, a nemjóját! Négy év, az komoly kor. Na és a pillanat! Nem is értem, miért nem nősültél még meg? — volt Szili bácsi válasza, mire mindkét család felnőtt tagjai harsány hahotában törtek ki, ami nekem kimondhatatlanul rosszul esett. Csak álltam a konyhájuk közepén, kiskabátomat gombolgattam zavartan, majd lefőzve, könnyes szemmel azt kérdeztem:
— Hát tehetek én arról, hogy még csak négy éves vagyok?
Apám volt az, aki megérezte a pillanat (ez is egy pillanat…) feszültségét és kezével a fejem búbját simogatva azt mondta:
— Nem fiam, nem tehetsz róla. Négy éves korodban négy éves tudsz lenni, ez manapság nem mindenkinek sikerül. Nem gúnyoltunk ki, csak tetszett, amit mondtál. Maradj mindig ilyen őszinte, amilyen most vagy.
Jólestek szavai. Néhány másodperc múlva elfelejtettem az engem ért sérelmet és vidáman falatoztam a túrós rétest, amit Szili bácsi felesége sütött.
*
…Gyújtsunk alá. Ha ezzel a remegő kézzel és testtel meg tudom főzni a kávét, megeszem a kalapom. Húú, a fejem egyre jobban fáj. Csak legalább ne rángatóznék itt, mint valami buggyant ápolt a Hárshegyen. Ha legalább Apám itt lehetne, megfőzné a kávét, de nincs itt. Jól összeszidna, de megfőzné… ő is ilyen volt. Soha nem hitte, hogy elégedett lehet önmagával, nem hitte, hogy ha valamit jól csinált, azt jól csinálta. Forr a víz, bele a kávét. De bele, te ló, ne mellé!! Na, így jó lesz, mindjárt felf… Neee! Ó, hogy b… meg a száztagú cigányzenekar! Hogy lehet valaki ilyen kretén? Fáj mindenem, remegek, fázok, melegem van, nincs kávé, ami volt, kifutott…
*
Eljött a nyár, a nyár eljöttével pedig menetrendszerűen eljött hozzánk Anna néni és Jóka bácsi. Anna néni Édesanyám testvére volt, Jóka bácsi pedig az ő férje. A szomszédos B. várost övező tanyavilágban éltek, olyan helyen, ahol két tanya legalább ötszáz méterre volt egymástól, így a szomszédok nem sokat zargatták egymást. Anna néni és Jóka bácsi mindig csak egy-két órára jöttek, és ilyenkor hoztak magukkal mindenféle szabadföldi finomságokat, paprikát, paradicsomot, egyéb zöldségeket és gyümölcsöt. Rövid és sajnálatosan ritka látogatásuk oka az volt, hogy ilyenkor a tanyán felügyelet nélkül kellett hagyniuk a jószágokat, nem volt, aki felügyeljen rájuk, a jószágtól pedig nem volt elvárható, hogy mondjuk a Riska mint főnök munkaebédre hívja meg az egész udvart, megterítsen, tálaljon és elmosogasson.
Apám ebben az időben félig-meddig maszek volt (sokan nem is nézték jó szemmel), olyan foglalkozást űzött, amely igen nehéz fizikai munkával járt és ráadásul nagyon jól nem is fizetett. Anyagilag mindig is függtünk a város lakóinak megrendeléseitől, és bár ez többé-kevésbé rendszeres volt, mégis adódtak olyan időszakok, amikor nem nagyon volt miből ugrálnunk. Azokat a gyümölcsöket és egyebeket tehát, amit Anna néniék ilyenkor veteményes kertekhez hasonló kerékpárjaikon elhoztak nekünk látogatásaik alkalmával, megjelenésük időpontjában nemigen tudtuk megvenni. Persze nem ezért örültünk vendégeskedésüknek, de tény, hogy jól jöttek a hozományok. Jóka bácsi ilyenkor mindig hívott engem, hogy töltsem náluk a nyarat. „Megismered a paraszti munkát, és úgy megszereted, hogy ott is maradsz a tanyán!”— mondogatta, ám Anyám — koromra való tekintettel, utólag látva helyesen — még nem engedett el. Én viszont Anyámmal együtt elég sokszor jártam náluk busszal vagy kisvonattal közlekedve. Akkortájt ez egyszerű volt, mert működött egy keskeny nyomsávú vasút a lakóhelyünk és a tanyaközpont között, méghozzá téli vagy nyári utazó kocsikkal közlekedve az évszaktól függően. Szerettem hozzájuk járni, mert rengeteg jószágot tartottak, én pedig már akkor is nagyon szerettem az állatokat.
Pár év múlva, ahogy nagyobbacska lettem, egyedül jártam hozzájuk kerékpáron. Megtanultam lóval, marhával bánni, baromfit nevelni, gémeskútból vizet húzni, kézzel, kaszával aratni, kévét kötni és ezernyi más fontos dolgot még, mindenekelőtt azonban megtanultam dolgozni. Anna néniékre ma is szeretettel gondolok, Isten nyugtassa őket.
*
…Nincs kávé, én meg itt ülök és cigizek. Inni kéne valamit, mi a fenében van itt valamennyi alkohol? Ebbe sincs, ebbe sincs… na, majd lemegyek. Csak ahhoz össze kéne szedjem magamat. De hát még menni se tudok egyenesen, hogy megyek le a képcsőn? Majd mereven, vigyázzban. Meg kell fürdeni, mert izzadt vagyok, de fázom is Ki kéne purcanni. De ha kipurcanok, mi haszna lesz a világnak belőle? És mi kára? Ha a fél emberiség kipurcan, az más, az igen De én…? Ki törődik velem? Először meggyászol nyolc manus, négy még sírni is fog. Fél év múlva a fene se fog emlékezni rám.
És ha életben maradok…?
*
Apám foglalkozásából eredően igen-igen sokan jártak hozzánk bizonyos szolgáltatásokra vonatkozó megrendeléseket leadni. Tették ezt természetesen és a sors kiszámíthatatlanságából mindig olyankor, amikor Apám nem volt otthon, mert éppen bizonyos megrendeléseket teljesített. Anyám boltba ment vagy piacra, vagy bárhová, nővérem iskolába, így egyedül voltam kénytelen fogadni a rendkívül vegyes pacientúrát.
Egyik kiváló üzletfelünk Balla néni volt, aki különös kegyetlenséggel mindig ráérzett arra, mikor vagyok egyedül. Magától értetődő volt, hogy kopogás nélkül beállított hozzánk.
— Apád itthon van? — recsegte, amitől nekem máris égnek állt a hajam. Miután Apám úgy tanított, hogy mindig mindenkinek köszönjünk, így hát válaszoltam neki.
— Csókolom. Nem, Apám nincs itthon, mert dolgozik — feleltem a tőlem telhető legnagyobb udvariassággal.
— Mikor jön haza? — recsegett tovább Balla néni és későbbi cselekedeteihez igazodva elszántan nézett a szemembe, amitől a hideg is kirázott.
— Pontosan akkor, amikor a mára tervezett munkát elvégzi. Hogy ez mikor lesz, nem tudom, de soká, az biztos. De ne tessék aggódni, rajzoltam három keresztet a füzetbe, ettől emlékezni fogok, hogy itt tetszett járni. Apám megkérdezi majd, ki járt itt és el fog menni délután — hadartam egyszuszra és örültem, hogy levegőt vehettem. Szónoklatom azonban Balla nénit nem ejtette ámulatba.
— Nem hiszek neked fiam. Inkább megvárom — közölte ellentmondást nem tűrően vendégünk és megállt a konyha közepén. Ennek az eljárásnak az volt a hátránya, hogy nem volt neki előnye. Balla néni ugyanis a drága idejét pazarolta, én meg nem tudtam semmihez sem fogni, mert Balla néni ott volt. Láthatóan unatkozott, majd néhány örökkévalóságnak tűnő perc után kijelentette:
— Na, én megyek — és helyet foglalt a konyhában egy hokedlin. A felmentő sereg azonban végre—valahára megérkezett Anyám képében és Balla néni úgy mérlegelte a helyzetet, hogy most már dolga végeztével elégedetten távozhat.
Megpróbáltatásaimat ellensúlyozandó kaptam pénzt Anyámtól és a szemben lévő utcasarkon vásárolhattam magamnak egy ötvenfilléres fagylaltot, ami némi gyógyírt jelentett zaklatott idegrendszeremre.
Apám nem volt olyan bőbeszédű ember, mint én. Ha éppen otthon volt és jött valaki egy megrendeléssel, a párbeszéd ekként zajlott le:
— Jó napot kívánok — köszönt a kuncsaft.
— Jó napot.
— Szeretnék megrendelni Öntől egy bizgentyű felszerelést — adta elő a kuncsaft.
— Jó — mondta Apám és kínos csend következett.
— Na de tudja, hogy kinek lesz? — feszengett a szerencsétlen megrendelő.
— Nem. Nem ismerem magát, de ha olyan fontos, majd megmondja — szólt Apám egykedvűen.
— Bocsánat, Pityi Pál vagyok és a Fő utca egy alatt lakom — gyűrögette zavarában a kalapját a szegény ürge.
Ilyenkor jobbnak láttuk volna, ha a megrendeléseket mi vesszük fel, Apám csak teljesíti azokat. Azonban a klientúra rendszerint ragaszkodott a „főnök”-höz, hát megkapták. Ők tudták, miért…
*
…Mi a pokolnak maradjak életben? Ki kér még belőlem? Miért pont nekem kell ilyen pokoli okosnak lennem, hogy mindig tudok bárki más fejével gondolkodni? Miért csak én tudom beleélni magam más szerencsétlen pulykatojás helyébe? Az én fejemmel miért nem próbál senki gondolkodni? Az én helyembe miért nem képzeli magát valaki? Hátha megértené végre valaki, hogy én egész életemben jól akartam csinálni azt, amint csináltam és egész életemben szeretni akartam, bízni akartam az emberekben. Nem vagyok én olyan rossz gyerek, hogy ne lehessen használni néha egy-egy gondolatomat. Nem érti senki, hogy én jó akartam lenni. Nem szeret senki. Inni kell valamit. Az alkohol szeret engem…
*
Soha nem jártam sem bölcsödébe, sem óvodába. Apám keresetéből éltünk, Anyám otthon viselte gondunkat. Nővéremmel nem sok baja volt, mert amikor ő volt hat éves, mint én most, akkor is rendesebben tudott viselkedni nálam, később pedig valamiféle céltudatosság alakult ki benne, ami mindig eltérítette attól, hogy netán valami hülyeséget csináljon. Ellentétben velem, aki viszont minden marhaságot igyekeztem kipróbálni, szerencsére különösebb hátrányos következmények nélkül.
Kimaradt tehát az életemből a bölcsőde és óvoda, talán éppen ezért igen nagy megrázkódtatást jelentett az, hogy iskolába kellett mennem. Ha volt is valami addigi hat leélt évemben, ami ellen minden porcikám tiltakozott, az semmi nem volt ahhoz képest, amit ez a változás jelentett nekem. Minden nap iskola, ha volt hozzá kedvem, ha nem. Nem tudtam felfogni, hogy a tanulás mit jelent és mennyire fontos, nem jutott el hozzám sem Anyám, sem Apám bátorító, nevelő szózatainak sorozata, nem érdekelt a tanító bácsi kedves, barátságos embersége sem. Elmondhatatlanul hiányzott, hogy nem akkor bújtam oda Anyám biztonságot nyújtó ölébe, amikor akartam, hiányzott Apám bátorságot adó tekintete és hiányzott a lakásunk udvarán fellelhető fű, fa, virág, szomszédok, házmester, keresztanyám kutyája és egyáltalán minden. Hosszú heteken keresztül kísérgetni kellett az iskolába, mert ellenkező esetben képes lettem volna az egész délelőttöt végig gubbasztani a házunk kapujában, ahol elgondolkodtam volna azon, milyen jó dolguk is van a felnőtteknek. Nekik már nem kell iskolába járni (hogy minden nap dolgozni kell, nem érdekelt), ellentétben velünk, gyermekekkel, akiknek ilyen nyomorúságos sors jutott.
Nem szerettem az osztálytársaimat sem. Mindenkiben találtam valami olyan vonást, ami szerintem korrigálhatatlan hiba volt és az lett a végkövetkeztetésem, hogy ennyi hülyegyerek között csakis és kizárólag én lehetek normális egyedül. Később — évekkel később — azért szerencsére ez az álláspontom pozitív irányba változott, bár az a fajta szelektív hajlam, miszerint x hülye, y épeszű, z még hülyébb, örök életemben megmaradt bennem.
Az iskolával szembeni utálatomnak több oka volt. Egyrészt nekem komoly problémát jelentett, hogy alacsony vagyok, hátulról talán a harmadik lehettem a sorban a harmincöt elsős közül. Ez igen erős kisebbségi érzést keltett bennem a szó minden értelmében. Másrészt nem volt semmi önbizalmam. Nem feltételeztem semmiről, hogy képes vagyok megoldani, nem hittem semmiről, képes vagyok megtanulni, és bár nagyon akartam, csak hosszú gyakorlás után sikerült valamit megoldanom, ha egyáltalán sikerült.
*
…Szeretet… De sokat lehetne erről valaki értelmes fazonnal beszélgetni! Szeretem Esztert, de hogy miért, nem tudom. Soha nem fogadta el, hogy van jónéhány átlagnál komplikáltabb lelkivilágú manus. Ilyen volt Anyám némely kérdésben, ilyen volt Apám, bennem pedig sikerült egyesíteniük komplikáltságukat. Eszter szerint nem komplikált vagyok, hanem gyagyás. A kettő annyiban függ össze, hogy az átlagos honpolgár lelkében csak annyi bonyodalom van, amennyit fel tud dolgoznia a saját boldogulása érdekében. Mi pedig összegyűjtjük a világ minden baját, a magunkénak érezzük és mások helyett, az ő boldogulásukért akarjuk azt is megoldani. Persze nem sikerül, ilyenkor elkeserít a kudarc, számtalanszor nekirugaszkodunk és ugyanannyiszor nem sikerül. A végén már a mások baját a sajátodénak érzed, foggal-körömmel harcolsz a jobbá tételért és belefáradsz. Eszter nem érti. Vagy ha igen, akkor nem fogadja el, van neki elég baja, úgy gondolja.
Inni kell valamit. Készülj, Péterffy.
*
Késő ősz volt már, amikor engem még mindig kísérgetni kellett az iskolába. Utóbb már ez is zavart, bár tudtam, hogy szükség van rá. Néztem társaimat, akik ennyi idő után kellően feloldódva játszottak egymással az órák közti szünetekben és igen hamar pityergősre görbült a szám, amikor tapasztaltam, hogy az én társaságom bizony nem nagyon hiányzik senkinek. Hogy odamenjek hozzájuk és beálljak közéjük, az addig eszembe sem jutott. Én a Péterffy vagyok, akit hívjanak, ha szükségük van rám. Irigykedve néztem őket és egy idő után mégiscsak úgy határoztam, hogy ezen a tarthatatlan állapoton változtatnom kell. A változás azonban egészen másképp következett be, mint ahogyan azt én elképzeltem.
Egy nyirkos, ködös, undok novemberi reggelen rendhagyó ébresztésben volt részem. Apám rázott fel és nyugalmat erőltetve magára azt mondta:
— Ébredj fiam, le kell menjünk a pincébe.
— Pincébe? Mit csinálunk ott ilyenkor — kérdeztem, de amikor a látszólag nyugodt arc mögött óriási riadalmat és értetlenséget fedeztem fel, akkor már tulajdonképpen választ sem várva kapkodtam a ruháimat magamra.
— Lőnek, kisfiam, már megint lőnek — felelte Anyám, aki a nővérem ébresztgetésével volt elfoglalva. Nemigen tudtam mire vélni a dolgot, de a komoly, aggódó tekintetekből, kapkodó mozdulatokból arra következtettem, hogy itt valami nagyon nagy baj van. Szó nélkül, két perc alatt elkészültünk, egy kofferba belehajigáltuk a legszükségesebbnek vélt holmit, én magamhoz vettem legkedvesebb kismackóimat is és futás lefelé a pincébe. Itt már a ház lakóinak javarésze összegyűlt és ki ijedten, ki megadóan, ki egykedvűen, de mindannyian szorongva vártuk a reggelt.
A pince kicsiny, rácsos ablakain fölfelé kitekintve látni lehetett, mi történik az utcán. Sűrű, kemény lábdobogások hallatszottak, csizmás lábak futólépésben húztak el a pinceablak előtt. A lábakhoz tartozó testek és fejek furcsa, érthetetlen mozgásban voltak, idegen nyelven suttogtak vagy ordítoztak egymásnak, mindegyik alak kezében fegyver, amelyek időnként fülsiketítő ropogás közepette fel—felvillanva okádták a tüzet. Utóbb a pinceablaktól két méterre megállt egy lánctalpas, hatalmas jármű, eltakarva ezzel az ablakból a kilátás felét, amit én nagyon is helytelenítettem.
— Apuci, kik ezek? — kérdeztem, ám Apám akkor néhány méterre egy idős szomszédasszonyba próbált meg lelket verni, aki félholt volt az ijedségtől. Ezért a mellettem ülő és egész testében remegő Anyám válaszolt.
— Katonák, kisfiam. Oroszok. Már megint lőnek… hajtogatta egyfolytában.
— És belőnek ide is?
— Nem, ide nem lőnek be — felelte Apám, aki időközben felhagyott lélekedzői tevékenységével, és visszaült hozzánk. — Remélem legalábbis — tette hozzá. Ekkor már engem is elkapott az ijedség, mert hiszen szüleim, akik — legalábbis szerintem — soha semmitől nem féltek, lám most itt ülnek mellettem tehetetlenül és várnak, várják a csendet, békét, szeretetet, várják, hogy újra mesélhessenek nekem…
— Mi van itt, Gyula? — kérdezte Anyám még mindig remegve.
— Az, ami Pesten volt, meg sokfelé az országban. Bakonyi szomszéd is azt mondja — válaszolta Apám fojtott hangon, majd hozzátette alig hallhatóan:
— A ruszkik nem engednek… — Hogy mit és hova, azt én nem értettem, de a helyzet komolyságának megfelelően csöndben maradtam és nagy figyelemmel bámultam az utcai eseményeket a pinceablak megmaradt nyílásán.
Mindenki csöndbe, feszülten várta, hogy valamerre alakuljon a helyzet. Már legalább egy órája csönd volt, amikor a helyzet tényleg elkezdett alakulni, ám csöppet sem úgy, ahogyan azt a helyzet alakulásától várni lehetett volna. A helyzet alakulása Szabó mama személyében jelent meg, aki megtörve a hosszú, idegesítő csendet, felpattant kis sámlijáról.
— Na, a nyű rágja meg ezeket a ruszkikat, majd én kimegyek és beszélek velük! — rikácsolta, majd valahonnan a körülbelül tizenhat szoknyája és köténye közül elővarázsolt egy teáskannát, és megindult felfelé a lépcsőn.
— Hé, no igyi szudá, ruszki, a rosseb rágja meg az órodat! Gyere, igyál teát, te pudvás! Gyere, igyi szudá, csája, te pupák! — ordibálta nem éppen irodalmi stílusban és a katonák — legnagyobb meglepetésemre — egyenként odaszállingóztak Szabó mamához ahelyett, hogy meglátva őt hanyatt-homlok menekültek volna. Szabó mamához képest ugyanis az én akkori elképzelésem szerint még a madárijesztő is szebb lehetett, ám a harcedzett, sokat megélt orosz katonák mosolyogva, hálás pislogások között kortyolgatták a teát, amibe hogy, hogy nem, még egy kis rum is került.
Szabó mama bátorságát megirigyelve egy egyetemista lakótársunk, aki folyékonyan beszélt oroszul, szintén fölmerészkedett a katonákhoz rövid helyzetelemzéshez szükséges anyaggyűjtés céljából. Pár perc múlva visszamászott a pincébe és közölte, hogy ezek a szerencsétlenek legalább annyira szeretnének hazamenni, mint mi, de parancsot kaptak és nincs mit tenni. Ezek után visszafoglaltuk a lakásainkat, az élet azonban nem a megszokott medrében folyt tovább, hiszen boltba menni, dolgozni menni és egyéb, megszokott életritmusunk szerint tenni nem lehetett. Ami a legfontosabb volt számomra, az az volt, hogy iskolába sem lehetett menni, bár csodák csodájára hiányozni kezdett egy-két tökfej, akik az osztálytársaim voltak. Az a pár hét, amíg a tanítás újra el nem kezdődött, elég volt ahhoz, hogy hozzám képest viszonylag normális emberpalánta váljék belőlem és a következő tanítási időszak alatt aránylag épkézláb gyerek benyomását keltsem.
A novemberi események után alapvetően megváltozott az élet. Katonák jöttek-mentek az utcán, civil ruhába öltözött emberek palacsinta nagyságú fülekkel mászkáltak az utcán, amelyekkel mindent meg lehetett hallani, az emberek suttogva beszélgettek és jórészt mindenki mindenkivel szemben bizalmatlan volt. Ettől függetlenül elég gyakran botlottunk különböző nagygyűlésekbe, ahol sok ember hallgatott mindig egyet, aki felhevült arccal, hatalmas lelkesedéssel beszélt valamiről, amit én egyáltalán nem értettem, de maga a látvány hallatlanul érdekelt. Helyzeti előnyben voltunk a város minden lakójával szemben, mert mi pontosan a város szívében laktunk, így elég volt kiállni a kapuba és mindent láttunk. Apámmal sokszor megálltunk a kapu előtt és hallgattuk a magyar Himnuszt, amit sok-sok ember énekelt, időnként Apámmal együtt és én tátott szájjal hallgattam.
Lassan kialakult az adott helyzetnek megfelelő életrend, de történhetett bármi, az emberek viselkedésén érződött, hogy közeledik a Karácsony. A Karácsony nálunk mindig igazi, hatalmas nagy ÜNNEP-nek számított, amely ünnepélyességet Apám hozta magával. Apám pap családból származott, apja, nagyapja, sőt bátyja is az unitárius egyház főpapjai közé tartoztak. Apám Erdélyben, közelebbről Brassóban nőtt fel, csak a II. világháború alatt jött át B-ra különböző kalandos történetek után és itt telepedett le. Egyszer egy elejtett félmondatából azt hámoztam ki, hogy tán meglógott a frontról, de erről soha nem volt hajlandó beszélni. Gyermekkori neveltetéséből nagyon sok mindent megőrzött és folytatta a hagyományokat saját családjában is.
Megélhetésünk nem volt sem egyszerű, sem könnyű abban az időszakban, azonban az év Karácsonya sem múlhatott el anélkül, hogy nagyon szép és — sokszor ritkaságszámba menő ajándékokat ne kaptunk volna. Meleg ruhát, igazi fűzős bőrfocit, társasjátékot, könyvet. Hogy honnan kerítették elő ezeket, a mai napig nem tudom. Biztosan a Jézuska hozta.
*
…Megőrülök, ha nem ihatok valamit. Egészségem helyreállítása érdekében szükséges. Ha már kipurcanok, legalább jól érezzem magam. De most még mindenem fáj. Istenem, de lökött vagyok. No, nézd csak, megszólalt a normális benned? Igen, néha visszatér. Hol van a szekrényből a gatyám? Ja, ki vannak mosva. Nyomás fürdeni. Csúszik a kád, a lábamban nincs erő, a fejem ötven kiló. Zuhanyozzunk. Ez jó. Ez jó…
*
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
