…Addig volt jó, amíg zuhanyoztál, Péterffykém. Már megint cudarul vagy. Igen, a gyomrom. Auú, de vacak. Persze hogy vacak, mert innom kell valamit, különben meghalok. Na és, azt akarod, nem? Már nem is tudom. Túl könnyű lenne most feladni, nem lenne jellemző rám. Még nem büntettem meg magam eléggé. Még megesik, hogy Eszter és a gyerekek véletlenül emberi szót használnak. És különben is, mi lenne, ha még egyszer megpróbálnám megemberelni magam? Nem sikerülne. Olyan mélyre leküzdötted magad, ahonnan nincs visszaút, és ráadásul meg sem kellett küzdeni érte. Nem leküzdötted magad, hanem csak leittad magad az emberi méltóság alsó határáig. Innen már lefelé sincs hosszú út, de fölfelé semmilyen. Öt napja részeg vagy, hatodik napja nem ettél semmit. Éhes vagy, de nem bírsz enni. Gyomrod már csak az alkoholt fogadja be, de az meg nincs itthon. Le kell menni, inni kell valamit. Inni kell valamit. Inni kell…
*
Anyámnak volt egy kerékpárja, egy régi, ütött-kopott jószág. Régóta szemeztem vele, mert igazából sosem értettem meg, hogyan lehet két keréken gurulni úgy, hogy soha nem esik le róla se jobbra, se balra az ember. Nagy vágyam volt, hogy egyszer én is olyan kackiásan üljek egy kerékpáron, mint tette azt Anyám. Ezirányú vágyamat még csak tovább fokozta, hogy Apám nem tudott (!!) kerékpározni, ezért én óriási teljesítményként értékeltem volna, hogyha valamiben többet tudhatok, mint az Apám.
Anyám egy szép napon elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy megtanítson kerékpározni. Tekintettel viszonylag alacsony termetére és a kerékpár szédítő sebességére, nem tudta utánam futva tartani a csomagtartóra szerelt seprűnyelet, ezért kénytelen volt beérni azzal, hogy csak szemmel tartott, kézzel nem, természetesen az ilyenkor szokások intelmek kíséretében.
— Vigyázz, kisfiam! Lassabban, mert nekimész a fának! — kiáltozta aggódva, de én már sem nem láttam, sem nem hallottam, engem a sebesség szele már megérintett. Mámoros érzéssel töltött el, hogy mennyivel gyorsabban haladok, mint a régi háromkerekű biciklimmel. Egyenes irányba már kiválóan gurultam, csak hát időnként kanyarodni is kellett, amely gyakorlatot én jó darabig a földön fejeztem be több sebből vérezve.
A dolgok rendje és módja szerint soha máskor, de mindig ilyenkor jelent meg Hoppá néni, aki kövér volt, bibircsókos, és akinek feltehetőleg volt ennél szebb hangzású neve is, csak én arról még nem hallottam addig. Hoppá néni tehát megjelent, és együttérzően fújtatta:
— Hoppá, kisfiam, hoppá! Elestél? — kérdezte és mélyen megsértődött válaszomon, miszerint én éppen ilyen sajátos módját szoktam választani a pihenésnek, mit szól hozzá. Egyébként is, a facipőm is tele volt az ilyen felesleges kérdésektől. Ha valahonnan hazajöttem, valaki mindig megkérdezte, hazajöttem-e? Ha az udvaron zsíros kenyeret ettem, megkérdezték, hogy megéheztem-e?
— Áá, dehogyis. Olyan a hasam, mint a luftballon, csak megszokásból falatozom — volt a nem éppen legudvariasabb válaszom, mire a kérdező a helyzetet mentendő, így szólt:
— Hha-hha-hha! Milyen jópofa ez a kisgyerek! — ámde szemében látszódott, hogy sem neveltetésemmel, sem pedig egyéniségemmel nincs egészen kibékülve és véleménye szerint erős korrekcióra szorulok.
Néhány komplett kerékpár első kerékcsere után azonban kiválóan megtanultam kerékpározni. Az első kerekek szüntelen cseréjét az tette indokolttá, hogy kellő sebesség mellett már fordulni is tudtam, csak a megálláshoz volt szükséges a nagy szárazkapu fixen rögzített szárnyát igénybe vennem, minek következtében az első kerék elvesztette kerék formáját, méghozzá visszavonhatatlanul. A fékezés tudományának elsajátítása után azonban igen könnyen mobilizálhatóvá váltam a család legnagyobb örömére, hiszen boltba, ide-oda mindig engem szalajtottak el Anyámék, ha valamit valaki elfelejtett vásárolni vagy elintézni.
*
Valamit inni kell, mert végem van. Az előbb még be akartad fejezni. Az, az előbb volt. Most még lenni akarok, hogy ihassak valamit. Az alkohol szeret engem.
*
Akárhogy is nézem, emlékezetes, tartalmas, szép gyermekkorom volt. Igaz ugyan, hogy a környéken fellelhető minden szomszéd gyereke négy-öt évvel idősebb volt nálam, ettől azonban még nagyon jókat tudtunk együtt játszani, akár királyosat, akár papás-mamást, akár orvososdi volt is ez. Ha királyságot alapítottunk, akkor én jobb esetben a király apródja voltam, rosszabb esetben az ellenség vezére, akit gyorsan elfogtak és lefejeztek, ilyenkor a küszöbről néztem tovább a királyság dicső fejlődését és felemelkedését. Papás-mamás játékban én voltam a rossz gyerek, akit folyton verni kellett, hogy ember legyen belőlem, ezt játszótársaim tevőlegesen gyakorolták is. Megesett, hogy birkapásztor voltam, ami azért volt szerintük jó, mert annak úgysincs semmi dolga, viszont jó messze kellett maradjak a többiektől, mert egy csomó birkával mégsem lábatlankodhattam közöttük.
Az orvos-játékban éppen súlyos beteg voltam, az orvoscsoport több komoly, életmentő műtétet hajtott végre rajtam egy fakés és fakanál segítségével. A több műtét egyidőben zajlott, én minden testrészemben nyitva voltam, amikor megjelent az udvar, mint szabadtéri műtő kellős közepén egy teljesen német juhászkutyának látszó rém. Mint kiderült, a rém valóban német juhászkutya volt, Cézár névre hallgatott és pillanatnyilag úgy látszott, élénk érdeklődést szentelt annak a kérdésnek, miszerint életben hagyjon-e bennünket, vagy sem. Hivatása egyébként a mi házunkkal szembeni színház épületének őrzése volt, ám napközben fel volt fogva és a mozgásában való korlátozásnak önhatalmúlag ideiglenesen véget vetett. Elrágta a kötelét, majd úgy gondolta a szegény pára, hogy társaságot keres magának, amelyet személyünkben meg is talált. Igen ám, de a nagytekintélyű és nagytudású orvosi team tagjai nagyon féltek az ebtől, és árkon-bokron keresztül elkezdtek szaladni a mi konyhánk felé, mert az volt a legközelebb. Természetesen engem otthagytak a műtőasztalon, mert nekem már úgyis mindegy, ám sebeim villámgyorsan meggyógyultak és koromhoz képest szédítő sebességgel iramodtam a többiek után. Az egyik tanult orvos ugyan megjegyezte, hogy én csak maradjak, mert altatásban vagyok, de ezzel nem sokat törődött senki, mert a négylábú lankadatlan szorgalommal loholt a nyomunkban. A nagyobb gyerekek elérve a konyhánkat, betódultak oda és gondosan becsukták az ajtót. Belülről. Én tízméteres lemaradással követtem őket, ám Cézár utolért, megelőzött és a küszöbre leülve lógó nyelvvel várt rám. Megálltam, majd szép lassan megindultam Cézár felé és még az életemben nem féltem annyira, mint akkor. A kutya azonban elém jött, megnyalta a kezemet, ezután szemben velem leült és várakozással telve nézett rám, én pedig jobb híján elkezdtem simogatni. Valószínű, hogy ez ösztönös cselekedet volt, hiszem azt, hogy keresztanyámtól tanult állatszeretetem segített át ezen a nehéz ponton.
Így kötöttem nagyon jó barátságot Cézárral és rajta keresztül örök szerelmet az egész kutyatársadalommal. Később nagyon sokszor átmentem Cézárhoz a színház udvarára, beszélgettünk, játszottunk. Még évekig érezhettem egy kicsit magaménak is ezt a tisztaszívű jószágot.
*
…Egész életedre ez volt jellemző. Az állandó határozatlanság, az állandó magaddal való küzdelem. Ha inni akarsz, menj le a kocsmába és igyál. Kész… Mi az, hogy határozatlanság? Ez nem igaz, mindig tudtam, hogy mit akarok. Nem azért nem mentem le eddig a kocsmába, mert nem tudom eldönteni, hogy menjek-e vagy sem. Lehet, hogy nem akarok ezentúl inni, de akkor is muszáj. Ez az egy olyan kérdés létezik, amire nem tudom a választ. Összefügg az élet-halál problémájával. Ki akarok purcanni, de akkor soha többet nem ihatok semmit, pedig az jó dolog. Állandó harc, magam ellen. Elindultam magammal szemben, a pia ellen, a gyermekeimért és Eszterért, Anyámért, az emberekért, mindig jó nagy pofával. Tudtam, hogy nem fog sikerülni. Később már kisebb lett a képem, aztán még kisebb, ekkor már tudtam, hogy a jó út nemsokára véget ér. Bumm!!
Aknára léptem… Mégiscsak lemegyek a kocsmába, csak legyen egyszer annyi erőm.
*
Komoly másodikos iskolás voltam akkor, amikor Cézárral való ismerkedésünk megtörtént. Látva szinte mániákus állatszeretetemet, Apám úgy gondolta, itt az ideje, hogy ajándékkal lepjen meg engem, ezért egy szép napon hazaállított egy gyönyörű, rókavörös macskakölyökkel. Rögtön el is kereszteltem Rudinak, aki néhány hét alatt csodálatos kandúrrá nőtte ki magát. Kizárólagos feladatom volt a macska gondozása és rajtam nem is múlt semmi. Rudinak a világon semmi gondja nem volt, a gondoskodást, és a szeretetet folytonos jókedvvel, játékkal hálálta meg. Hülyéskedéseit csak akkor volt hajlandó megszakítani, amikor haladéktalanul egerészhetnékje támadt, ezen időpontot természetesen ő határozta meg saját hatáskörében.
Rudi nagyon sokáig élt volna velünk, ám az emberi gonoszság már akkor sem ismert határokat és éppoly érthetetlen volt, mint amilyen manapság. A ház egyik nagytudású lakója úgy vélte, hogy Rudi az ő nyugalmát elviselhetetlenül zavarja, ezért megmérgezte. Hetekig nem lehetett belém lelket verni, sírtam és szidtam a szomszédot. Nagyon reméltem, hogy egyszer neki is hasonló élményben lesz része, és bár nem voltam rosszindulatú kisgyermek, azt kívántam, egyszer élje át ő is ugyanezt.
Rudi után Apám — megérezve mély elkeseredésemet — ismét kitalált valamit. Kerített valahonnan egy ismerőst, akinek pumi kiskutyái voltak és addig magyarázott neki, míg a koma egy selejtnek látszó kölyköt Apámnak adott.
Tán soha nem voltam olyan boldog, mint a kiskutya érkezésekor. Elneveztem Fickónak, Fickó pedig kicsi kutyaszívével, hűségével tökéletes családtaggá fejlődött. Gyermekfejjel nagyon sok mindenre megtanítottam, etettem, ápoltam, ha beteg volt, gondoztam az első igazi saját kutyámat, Fickó pedig hálás és boldog volt.
Az élet azonban soha nem volt fenékig tejfel. A Rudit megmérgező szomszédunk ugyanis félreérthetetlenül tudtunkra adta, hogy az ő nyugalmát Fickó is zavarja, mégpediglen állandóan, ezért tüntessük el ezt a „büdös dögöt”, különben ő intézkedik. Én azon nyomban elmagyaráztam neki, mi a különbség a büdös dög és az én kutyám között, kitérve részletesen a büdös dög és néhány kétlábú közötti összefüggésre, Apám pedig az embertelen embereket hozta összefüggésbe a szomszéddal. Apám ismerte azonban az ötvenes évek végén az ilyenfajta pasasok divatos „intézkedéseit”, így hát legnagyobb fájdalmunkra Fickót elajándékoztuk Jóka bácsiéknak a tanyára, akiknél még hosszú-hosszú évekig szolgált, de az igazi gazdája én maradtam örökre. Ezt azokban a hetekben, amikor Anna néniéknél nyaraltam, állandóan bizonyította is
*
Talán feltűnő, hogy Apámról sokkal több történet szól e könyvben, mint Anyámról. Valószínűleg az az oka ennek, hogy teljes egészében Apám természetét örököltem, Anyámra inkább csak külsőleg hasonlítok. Bár… Anyám is alacsony volt, fiatalabb korában kissé dundi, ez azonban megszűnt akkor, amikor nehéz fizikai munkát végzett Apám megbetegedése után.
Anyámtól a gazdag érzelemvilágot, rendkívüli hajlamot a romantikára és szentimentalitásra, valamint az általános emberszeretetet és jó adag naivitást örököltem. Apámtól viszont őt saját magát. Szókimondó, kissé zárkózott, néha kissé nyers, de mindig őszinte ember volt. Ha valamit eltervezett, azt végre is hajtotta még akkor is, ha tudta, abból csak vesztesként jöhet ki. Ugyanakkor a családjáért mindent — ami elvárható egy családfőtől — megtett. Egyénisége tele volt ellentmondással. Nagyon szerette Anyánkat és minket, gyermekeit, de egy-egy balul sikerült nap, egy rossz óra, vagy egy rosszkor elhangzott szó napokra, hetekre elvette tőlünk. Ilyenkor eleinte a klubba, később — annak megszűnte után — kocsmáról kocsmára járt és ivott, mint a szivacs. Reggel sokadnaposan ébredve embertelenül szégyellte magát, megfogadta, hogy soha többet nem iszik. Ez a fogadalom tartott mintegy fél órán át, vagyis addig, amíg rendbe nem hozta magát és fel nem öltözött. Ekkor szó nélkül kiosont a lakásból és szégyenérzetét leküzdendő meg sem állt az első ivóig. Ott lecövekelt és a második pohár ital után már megint jobban érezte magát. Eszébe jutott azonban, hogy az előző napokban mit csinált és így aránylag józan állapotban nem mert hazajönni. Majd csak késő délután vagy este, amikor már minden mindegy volt, másnap pedig kezdődött az egész elölről.
Tisztában volt anyagi lehetőségeinkkel. Sok olyan dologról eleve lemondott, amiről tudta, hogy fontos, de megélni meg lehet nélkülük. Ha azonban valamilyen úton-módon betervezetlen pénzhez jutott, mindig azonnal el akarta költeni nyaralásra, szórakozásra, amelyben az egész család részt vett volna. Ilyenkor Anyám volt a fék, aki megakadályozta a szerinte fölösleges kiadásokat és beleolvasztotta az összeget a házikasszába. Ennek az lett az eredménye, hogy tulajdonképpen elköltöttük a pénzt semmire és újra csak ott voltunk, ahol a part szakad.
Apám hajmeresztő, ám mégis logikus meglátásai az élet bizonyos kérdéseit illetően bölcs élettapasztalatával párosulva sokat segített engem abban, hogy végül is felnőttként nem lógok ki a normálisnak látszó emberek közül a sorból. Nagyon szerettem beszélgetni vele, az életről alkotott véleményét sok tekintetben ma is mérvadónak tartom.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:52 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
