N
N
NAGYAJTAI KOVÁCS ZSOLT
ÉN VAGYOK ÉN,
TE VAGY TE…
Köszönet Békéscsaba Megyei Jogú Város Önkormányzatának anyagi támogatásáért.
Köszönet Pánczél Mártának, kinek erkölcsi támogatása nélkül e könyv nem íródhatott volna meg.
Köszönet feleségemnek és gyermekeimnek, akik közvetett anyagi és közvetlen erkölcsi támogatása nélkül ma már valószínűleg én sem lennék.
Végül köszönet mindazoknak, kik e felsorolásból bármi okból kimaradtak, de a könyv megírásához és megjelenéséhez így vagy úgy segítséget adtak.
A szerző
Ezen írás szereplői valóságos kitalált személyek, kiknek cselekedeteit és gondolatait kizárólag a fantázia vezérelte. Bárkivel bármilyen hasonlóság az eltévedt véletlen műve, aki mégis magára ismer, az heveny önbizalom— túltengésben szenved.
Hú, az anyja keservit… a fejem. Mindjárt szétesik. Ajjaj, ha megmozdulok, széthullik mindenem. Tyű, a nemjóját. Ne mozogj, Péterffy. Itt az ágyban jó neked. Hanyadnapos is vagy? Ötöd-hatodnapos? Neked a másnaposság már gyerekjáték. Semmi. Rendesen elittad magadat tegnap is. Aúú, a fejem… ki kell menni. De ha felkelek, szédülök. Még jó, hogy nincs már itthon senki. Mindenki dolgozik, csak te nem. Na és? Dolgoztam eleget. Mindegy, akkor is ki kell menni. Igen, de kavarog a gyomrom. Úgyse úszod meg, akkor is ki kell menni. Na gyerünk, állj egyenesen. Minek? Mindegy. Indíts kifelé, így jó. Ez is megvolt. Kávét hagyott Eszter? Hagyott. Meg kéne melegíteni, de mindek? Jó ez így. Nem is kellett volna meginni, már hányingerem van. Hol a cigarettám? Megvan. Egy mély szippantás, ez jólesett. A fene essen a tévébe, már megint bekapcsolva maradt. Ki nézi? A cigaretta jólesik, aúú, de piszkosul fáj mindenem. Nem iszom többet. Csak még ma, amíg az alkoholszint el nem éri a szervezet által megkívánt szintet. Ilyen hülyén is arra van időd, hogy szabatosan fogalmazz. Meg eszed. Hűha, háborog a gyomrom. Nem akarok hányni, mély levegő, lassan kifúj, belég, kifúj, de bolond szórakozás. Elmúlik a hányin… Futás! Dehogy múlik, csak kiérjek a budiba… Úúú, de vacak volt. De legalább most jobb lesz. Feküdj vissza, ha fekszel, egészen emberinek érzed magad.
Lujza, a kutyám bámul. Szemrehányóan. Te eb, hát te is bántasz engem? Nem bántottak, nem aláztak meg engem éppen elegen, még te is? Nem elég, hogy saját magam is? Gyere ide Lujzika, legalább simogathassalak. Úgyse simogatlak soká, ki fogok purcanni. Ki akarok purcanni. Nincs semmi értelme, hogy nem purcanjak ki, hanem itt-maradjak a világon. Nincs senkim. Eszter, a feleségem egy tál ételt se ad, a gyerekeim elhagytak, Anyám, Apám régen elmentek már… A kutyám sem szeret. Ha legalább ő szeretne, itt maradnék. De nem szeret. Meg akarok halni. Pedig emlékszel, Nagyajtai, nem olyan rég még szerettek téged. Tisztelet és szeretet övezett, jó munkahelyed volt, ott is szerettek. Ám Ilcsi, kiváló kolléganőd volt a kivétel. Addig mesterkedett, amíg nem sikerült neki. Megalázott, tönkretett, élve eltemetett. Egyik percről a másikra. Igaz, de tehettél volna ellene. Mit tehettem volna?! Igen, tudom, ha akkor nem kezdek el inni, most Ilcsinek van egy fegyelmije, nekem meg egy rahedli pénzem. Ha a nagyanyámnak kereke lett volna… Mindegy. Kirúgtak és kész. Már nem érdekel. Már semmi nem érdekel. Be akarom fejezni. Megtenném, ha lenne hozzá bátorságom, de nincs. Így tehát meggyorsítom, szép halál lesz. A Péterffy halálra itta magát… Hülye vagy te, Péterffy. Még kezdhetnél valamit magaddal, még csak ötvenkettő vagy. Kezdhetnék, de nincs már erőm hozzá. A piát nem tudom abbahagyni. Nem is akarom. Nem akarok semmit, csak inni és meghalni. Innen nincs visszaút. Nincs önkontroll, nincs fék, nincs semmi. A megszűnés van.
Borzasztóan fáj a fejem. Hú, de betyárul vagyok. Inni kéne valamit. Nem sokat, csak keveset. Péterffy, ne szállj el már magadtól. Te nem tudsz keveset. Vagy semmit, vagy annyit, hogy hülye legyél. Az a baj, hogy a társaságod nem veszi észre rajtad, ha részeg vagy. Összefüggően, értelmesen beszélsz, csak nem emlékszel rá, miről. Tegnap kivel ültél egy asztalnál? Tudom, a szokásos sok idióta. Nem tudom, mit kavartam, tudom viszont, hogy valamin jót röhögtünk. Gyuszi pincér mindig kiszolgál, Ő is azt mondja, nem veszi észre rajtam, ha részeg vagyok. Persze hogy nem, mert alkoholista vagyok, aki akkor látszik normálisnak, ha részeg. Csak az a baj, hogy nem emlékszem az előző napra. Meg az ezelőttire sem. Húú, a fejem… Inni kéne valamit, de nincs itthon semmi. Le kell menni a kocsmába, nincs mese. Igen, de csak tízkor nyit. Nem baj, addig erőt gyűjtök, hogy legyen erőm kipurcanni… Mit is csináltam én az elmúlt ötven évben?
*
Az, hogy a huszadik század középső évében, annak pedig a szerelem havában megláttam a napvilágot, reményeim szerint igen nagy hatással kellett legyen a világ sorsának következő nyolcvan évben történő alakulására. Elvégre nem akárki szerencséltette (?) meg jelenlétével szűkebb és tágabb környezetét, hanem én, első Péterffy Zsolt, aki ugyan nem váltottam meg a világot, ámde eddigi földi életemmel ezt igyekeztem demonstrálni, hogyan nem szabad élni és időnként abból is példát tudtam mutatni, hogy hogyan lenne érdemes élni.
A lét különös rendjéből fakadóan születésem napja egybeesett az első születésnapommal. Belátom, ez némi magyarázatra szorul. Sajátságos logikám szerint a születésemtől számított egy év után én már a második születésnapomat ünnepeltem, mert hiszen az első a születésem napja volt. Szüleim, majd később magam alapította családom ezen okfejtés jogosságától, és elfogadásától mereven elzárkóztak, mondván, hogy ilyen ketyere is csak én lehetek, ezért mindenki a hagyományos időszámításhoz ragaszkodott — természetesen engem kivéve.
Ez az apróság azonban egyáltalán nem akadályozott engem abban, hogy a kisgyermekek szokásos életét éljem egészen hathónapos koromig. Ekkor azonban beteg lettem. Nem amolyan sima, hétköznapi takonykór, vagy egyéb, könnyebb lefolyású kór támadott meg, hanem légzési nehézségeim voltak. Édesanyám és Édesapám a fél ország klinikáit beszaladgálták velem, mígnem alig valamivel első — maradjunk a hagyományos időszámításnál az érthetőség kedvéért — születésnapomon egyik nagyvárosunk jeles gyógyásza felfedezte betegségem okozóját és hosszú hetek alatt ugyan, de meggyógyított. Ezután viszont szigorúan kímélő életmódra voltam ítélve, különös tekintettel rakoncátlan tüdőmre. Természetesen én a tőlem telhető legnagyobb alapossággal tartottam be a doktor bácsi tilalmait. Amint koromnál fogva lábra tudtam állni, majd egyiket a másik után rakni helyváltoztatás céljából, onnantól kezdve a világon mindenhová futva közlekedtem. Soha nem volt persze semmi olyan sürgős dolgom, ami ezt indokolttá tette volna, de hát nekem azt mondták, hogy vigyázzak a tüdőmre és én ezért mindent meg is tettem. Anyám állandóan aggódott közlekedésem módját és sebességét illetően, de végül is nekem lett igazam, mert a tüdőm megerősödött, minden további orvosi felügyelet e tekintetben fölöslegessé vált.
Nem voltam sem jobb, sem rosszabb, mint a többi velem egykorú gyerek. A baj csak az volt, hogy velem egykorú gyerek nemigen lakott a környékünkön. A házban, ahol laktunk, rajtunk kívül tíz család élt, akiknek voltak gyermekeik, de ők mind négy-öt évvel idősebbek voltak, és akik ennélfogva mind nyűgnek, koloncnak tartottak engem, beleértve a nővéremet is. Nővérem négy évvel volt idősebb nálam (még ma is ugyanennyivel), és a mai napig nagyon szeretem. Gyermekkorunkban azonban borzasztó sok volt a négy esztendő különbség közöttünk, ellentétes nemünkről nem is beszélve. Én a teremtés koronájaként meg akartam neki mutatni, hogy mint leendő férfi ki az úr a háznál, ez azonban soha nem hatotta meg őt. Egy jólirányzott mellbevágással rendszerint ideiglenesen tisztázódott a családi ranglétrán, továbbá a házbeli gyerekek között elfoglalt helyem.
*
…Sosem fog a fejfájásom megszűnni? Dehogynem, ha iszol valamit. Igen ám, de ahhoz le kell menni a kocsmába. Ahhoz, hogy lemenjek a kocsmába, fel kéne kelni. Nem bírok… görcsöt kapott a lábam… húzd ki, húzd már ki a lábadat, Péterffy! Az ördögbe, elmúlt végre. De ha megmoccanok, újra görcsöl… akkor is fel kell kelni, nem dögölhetsz itt egész nap. Miért nem? Mert le akarsz menni a kocsmába. Nem akarok. Nem akarok, de úgyis lemegyek. Kávét kéne inni, egy nagy bögrével. Gyújtsunk rá, az a biztos. Na, nézzük azt a kávét. Most már a fülem is fáj. Már csak ez hiányzott, a nyolcszor operált fülem. Kilencedszer nem fogják, addigra én már nem leszek. Vérzik is. Ott egye meg a fene. Na, nézzük azt a kávét.
*
Anyám szerint három hónapos lehettem, amikor először volt középfül gyulladásom. Városunk akkori nagytekintélyű fülorvosa, Csikós bácsi volt az, aki feladatának tekintette, hogy rendetlenkedő fülemet ismét eredeti céljának eléréséhez megfelelő állapotba hozza. Csikós bácsi szigorú tekintetű úr volt. A homlokán és a feje tetején nem volt semmi haj, kopaszsága úgy fénylett, mint a sima alkonyi víztükör. Hajzata hiányosságát ellensúlyozandó hatalmas szemöldököket viselt, akkorát, amekkorát néhány kopaszszájú ember bajuszként is elfogadott volna, emellett pedig gondosan nyírt, tömött angol bajuszt növesztett. Kimért úriember volt, az akkori kornak megfelelő kiváló orvosi ismeretekkel és a gyermekekkel való bánásmód legcsekélyebb ismerete nélkül.
Elmentünk tehát Csikós bácsihoz, Anyám elmondása szerint három hónaposan tökéletesen érthetően fejeztem ki unszimpátiámat iránta. Mindenekelőtt úgy ordítottam, hogy a reggeli tejbepapit belebüfiztem az ölébe, majd addig hadonásztam, amíg le nem vertem az orráról gigantikus nagyságú fekete keretes okuláréját. Csikós bácsi rosszallóan nézett Anyámra, a továbbiakban pedig összeszorított szájjal végezte és fejezte be kezelésemet egész lényével azt hangsúlyozva, hogy neki milyen sanyarú sors jutott az életben. Lám, még ezek a kis szarosak is leköpdösik őt. Felírta az orvosságot, kinyitotta az ajtót, és azt sem mondta, fapapucs.
Később, saját emlékeim szerint rengeteg alkalommal találkoztam vele. Tulajdonképpen megszerettem, mert megtaláltam vele egyfajta közös hangot, aminek hullámhosszán beszélgetni is tudtunk egymással, néha meg is sikerült nevettetnem, ami ismerve őt és figyelembe véve gyerekkoromat nem kis teljesítmény volt.
*
…Hol van ez a nyomorult kávé?! Megvan. Gyufa? Megvan. Szent Habakuk, hogy remeg a kezem. Minél inkább nem akarom, annál inkább remeg. Mostmár az egész testem. A fejem is. Hogy főzök így kávét? Na próbáljuk meg.
*
Születésem megpróbáltatásait szerencsésen túlélve szépen cseperedtem. Mindenre figyeltem, aki körülöttem történt, igyekeztem mindent megjegyezni a felnőttek beszélgetéseiből, amit érdekesnek tartottam, még ha nem is értettem azokat pontosan. A számomra érthetetlen dolgokat elhelyeztem a mesék világába és gondolatban számos mesét átköltöttem az én nézőpontom szerint működő világba.
Nagyon szerettem a meséket. Nyiladozó értelmemmel felfogtam, hogy van jó és rossz, tündér és boszorkány, legkisebb királyfi és gonosz mostoha, daliás vitéz és hétfejű sárkány és természetesen mindig a jó győzött. Ábrándozásaim során persze mindig én voltam a jó és nagyon büszke voltam magamra, hogy a saját magam által kreált mesékben mindig én győztem. Volt miből fantáziálnom, hiszen hosszú téli estéken vagy meleg nyári alkonyon mindig odaültem Anyám mellé a fotelba és hallgattam Andersen, Grimm vagy Benedek Elek meséit. Apám ilyenkor nem volt otthon, Anyám szerint a „klub”-ban volt. Nekem minden igyekezetem arra irányult, hogy ezt a klubot felrobbantsam, mégpedig azért, hogy az Apám is otthon lehessen velünk. Robbantástechnikai ismereteim azonban ma is szinte a nullával egyenlőek, hát még akkoriban… Apám késő este érkezett meg meglehetősen érdekes viselkedést tanúsítva, széles jókedve volt vagy éppen éktelen haragra gerjedt kérdésünk hallatán, mely kérdés eddigi hollétének helyszínéről kívánt tudakozódni. Akkor még nem tudhattam az okát e heves hangulatváltozásoknak, csak később jöttem rá, hogy mégiscsak jobb lett volna robbantani…
Négy éves lehettem, amikor úgy gondoltam, enyém a világ. Már csak írni és olvasni kellett megtanulnom, e jelentéktelen apróságtól eltekintve én már tapasztalt embernek képzeltem magam. Kardot viseltem az oldalamon és minden ellenséget lekardoztam, aki az utamba került. Leginkább Apám barátait a klubban.
Apám azonban nem volt rossz ember, csak örök konfliktusban állt saját magával. Nem volt állandóan távol az otthontól, a lehetőségekhez képest elég sokat foglalkozott velem. (Nővéremmel nem kellett, neki, ha voltak is problémái, zárkózott egyénisége révén maga igyekezett megoldani azokat)
Egy szép tavaszi napon kellemes, lágy napfényben kinn ültünk egy lócán a ház előtt és az élet nagy dolgait taglaltuk.
— Milyen hosszú az élet? — kérdeztem gyermeki kíváncsisággal Apámtól.
— Tudod, kisfiam, az emberi élet nagyon hosszú és egyszersmind nagyon rövid tud lenni. Minden attól függ, hogyan közelítjük meg a kérdést. Valaki, aki nyolcvan évet élt, azt mondjuk rá, hogy szép kort ért meg. Ha te nyolcvan évet megélsz, visszagondolva rá egy pillanatnak fog tűnni. Végigélni — az évek számát tekintve — nagyon hosszú. Végiggondolni, visszaemlékezni rá nagyon rövid. Az idő, ami mögötted van, soha nem fog már sem visszajönni, sem ismétlődni. Ami előtted van, ismeretlen és kiszámíthatatlan. Nincs rövid élet és hosszú élet. A rövid élet is lehet tartalmasabb, mint a semmivel eltöltött hosszú…
Tátott szájjal hallgattam. Amiket mondott, különös tudásvággyal véstem emlékezetembe.
— Élet van, amelynek minden pillanatát úgy kell átélni, ahogyan azt ösztöneid és akaratod megkívánja. Úgy kell élni, hogy később az életed egyetlen pillanatát se kelljen szégyellned senki előtt, még magad előtt sem. Ha mindig minden cselekedeted előtt először végiggondolod, mi a jó és mi a rossz benne, akkor nem marad időd cselekedni, mert a pillanat elszáll, és te egyhelyben maradsz, toporogsz, az élet egy pillanatának varázsa ismét túlhaladt rajtad.
Talán már nem is nekem beszélt. Naptól, széltől cserzett, kemény arcán még mélyebbé váltak a ráncok, fénylő szemével ilyenkor messze, nagyon messze nézett, oda, ahová csak a képzelet és a fantázia juthat el és ha eljutott, nehezen tér vissza a valóságba. Figyeltem Apámat. Arca változásait, szeme kifejezéseit, hangsúlyát, gesztikulációját. Csodálattal szerettem ilyenkor Apámat.
— Gyere fiam, menjünk be — hozott vissza a valóságba Apám. — Öltözz át, elmegyünk Szili bácsiékhoz.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
