… Gyenge vagyok és ezért fizetnem kell. Gyenge vagyok, mert innom kell. Gyenge vagyok, mert nincs erőm megköszönni azt, hogy itt lehettem, de most el kell mennem. Gyenge vagyok, mert nincs erőm megköszönni Eszternek azt a sok szép évet, amit nekem adott. Nincs erőm megköszönni Borkának és Kristófnak, hogy fölnevelhettem őket. Nincs erőm megköszönni a nővéremnek, hogy a maga sajátos módján rengeteget segített nekem. És gyenge vagyok, mert nincs erőm szüleimnek megköszönnöm odaát, hogy élhettem. Gyenge vagyon, mert nincs erőm elmenni. Gyenge vagyok, mert innom kell, és ezért fizetnem kell…
*
Forró nyárvégi este volt. Még csicseregtek a fák, zöldelltek a madarak, az esti szellő lágyan simogatta a vasárnap estét. Andor barátommal városunk egyik éttermének teraszán üldögéltünk, söröztünk és első munkahelyünk első tapasztalatait vitattuk meg.
— Neked milyen főnököd van? — kortyolt a söréből Andor.
— Alapjában véve nem rossz hapsi — válaszoltam elgondolkodva —, csak attól félek, nem vesz elég komolyan engem. Iszik, mint a gödény, azt a csapatot, amelyikkel dolgozik, kitűnően irányítja délelőtt. Délben azonban rendszerint csontrészeg, ilyenkor engem elzavar a strandra. Egyszer azt mondtam neki, én nem azért tanultam négy évet, hogy azután strandolással keressem a pénzt, hanem én dolgozni jöttem. Az ürge akkor majdnem szájon vágott és megmondta, hova menjek a világmegváltó dumámmal.
Tovább forgattam a poharat.
— Az a véleménye, hogy hat hónapig ne csináljak semmit, nem szóljak bele semmibe, csak járjam az építkezéseket és jegyezzek fel mindent, amit nem értek—folytattam.
— Ilyen módon már egy Jókai regény terjedelmű feljegyzésnél tarthatnék. Persze lehet, hogy igaza van — gyújtottam rá — azt mondja, majd egyszer megbeszéljük, ezzel elmegy portalanítani a gyomrát. És a te főnököd?
— Az hülye — volt a lakonikus válasz. — Beosztott a Pasó bácsi mellé, hogy tőle tanuljak, a Pasó bácsi viszont olyan buta, mint a főd, ráadásul irigy is. Ha véletlenül valamit jól csinál, mélyen eltitkolja, hogy is tette. Pasó bácsi valamikor segédmunkás volt. Onnan nyalta föl magát sűrű nyelvcsapásokkal mostani majdnem-főnök beosztásába, de ettől még lehetne rendes ember, ám nem annak született. Én meg lefingom a Pasó bácsit, felőlem azt csinál, amit akar, jobban mondva, amit tud.
Akkoriban, lázadozó és tettrekész ifjoncként az volt a szemléletünk, hogy mindenkit és mindent le kell finganunk. A Pasó bácsin kívül a sört, a nyarat, a telet, az én főnökömet és mindent, ami egyáltalán létezett. Mentségül annyi hozható fel, hogy az első munkahelyünk elfoglalása után mi azt hittük sok más fiatallal egyetemben, hogy majd mi megmutatjuk… Hát nem mutattuk meg, vagy legalábbis nagyon keveset abból, amit megmutathattunk volna. Erről persze csak kisebb részben tehettünk mi, nagyobb részben azok, akik nem hagyták, hogy megmutathassuk. Ha egy munka elvégzését úgy szerveztük meg, hogy az gyorsabb és jobb legyen, mint amilyen eddig volt és ezt előadtuk a főnöknek, nagy letolás volt a válasz. Egyrészt mert mit ugrálunk mi taknyosak itt, ahol ők már évtizedek óta dolgoznak, másrészt mert kiderült volna, hogy amit eddig csináltak, ez úgy volt szar, ahogy volt. Tehát minden úgy volt jó, ahogy eddig volt, a pártbizottságoknak is kevesebb munkájuk volt, mert hiszen a fejek a helyükön maradtak, nem kellett újakat kinevezni a régiek helyett és az újak sem lettek volna semmivel sem jobbak.
— Azért ha belegondolok, hogy egész hátralévő életember minden reggel felkelek, dolgozni megyek, onnan hazamegyek, másnap reggel felkelek, stb. — folytattam kissé keserűen merengve — ennél azért tán többre vágytam — pislogtam körbe a pincért keresve.
— Nem csak ebből fog állni az életünk, te rinocérosz — vígasztalt hízelgően Andor. — Egy munkahely lehet a mostani miénknél változatosabb is — reménykedett. A pincér újabb két sört tett elénk.
— Nagyon merem remélni — öntöttem széjjel a friss nedűt a poharakba. — Nem szeretnék már húszévesen begyepesedett fejjel kuksolni valahol egy irodában, ahol nem kell csinálni semmit — mondtam, és bizonyára nagyon harciasan nézhettem, mert Andor rámszólt:
— Üdvös volna, ha a mérgedet nem a sörön bosszulnád meg és időnként, az esetek jelentősebb százalékában a poharamba öntenéd — szólt kedélyesen és néhány papírszalvétával felitatta az aranybarna nektárt.
— Jó lenne szalvétának lenni, mi? — vihorászott tovább.
— Most is szalvéta vagy, tehát tudhatod — gyújtottam rá egy száraznak átmentett cigarettára és elgondolkodva bámultuk a csajokat az utcán.
— Szedelődzködjünk, oszt’ pucoljunk valamerre — javasoltam Andornak, akinek azonban fogalma sem volt arról, hogy valaki szólt hozzá. Mereven figyelt egy irányba és a kezével integetett.
— Odanézz! — súgta kissé ordítva, de akkor már én is láttam, amit ő. — Jön a teniszcsapat!
Évát, Annamáriát és Editet néhány hónapja ismertük meg, még diákkorunkban. Ők voltak városunk jeles teniszcsapata, akik pillanatnyilag láthatóan a kimerültség határán tartottak a terasz felé, majd invitálásunkat elfogadva odatámolyogtak az asztalunkhoz és lehuppantak a székekre.
— Pezsgőt! — nyögte elhaló hangon Éva, amiből azt a következtetést vontuk le, hogy komoly vereséggel hagyták el a pályát. Andor együttérzően érdeklődött
— Hun vertek meg ennyire benneteket, csajok?
— Mi az, hogy megvertek? —éledezett Edit.
— Nem látod a győzelmi mámort a képünkön? Egyébként Nagyszegecsen kaptunk ki.
— Nem kikaptunk — filozofálgatott Annamari. — Nem kikaptunk, hanem pacallá vertek bennünket. Ilyen rosszul még nem játszott senki, amióta a teniszütőt feltalálták.
— Egy meccsen lehető győzni és lehet veszíteni — bölcselkedtem vigasztalásul, de a gyilkos pillantások után sietve stílust váltottam.
— Megvertek, hát megvertek. Ott egye meg a fene. Ki törődik vele? Itt a pezsgő, igyuk meg, aztán majd csak lesz valahogy.
Az est folyamán, éjszakába nyúlóan rendkívül sok dolgot beszéltünk meg, amit akkor és ott rendkívül fontosnak hittünk, de egyébként nem volt semmi értelme. Ezenkívül rengeteg sok pezsgőt ittunk meg, aminek viszont volt valami értelme. A lányok ugyanis harsány jókedvre derültek velünk együtt, míg végül idejét láttuk hazaindulni. Editnek volt férje, őt hazakísértük, mert a férj már erősen aggódott, mi lehet a nejével. Annamarinak nem volt férje, de ő egyfelé lakott Andorral, így ők hazakísérték egymást. Évának volt férje, de ő nem volt otthon, mert valahol külföldi kiküldetésben volt. Ezért én Évát kísértem haza, bár homlokegyenest ellenkező irányba lakunk. Éva behívott a lakásába, mondván, hogy valami konyakot még nem kéne innunk, amit én élénken helyeseltem. Amikor beértünk a lakásba, Éva megfeledkezett a konyakról, viszont cserébe megajándékozott engem saját magával. Forrón, odaadóan szerettük egymást hajnalig, akkor elköszöntem tőle és megígértük egymásnak, hogy sokszor fogunk találkozni. Soha többet nem jött el ez az alkalom. Utcán, futólag találkoztunk, megállás nélkül siettünk tovább, mintha lett volna éppen valami sürgős dolgunk és mindketten úgy viselkedtünk, mintha bármiért is szégyenkeznünk kellene egymás és a világ előtt.
*
Alig több mint fél évvel ezután haza kellett jönnöm Szegedről. Otthagytam Katalint, egy lakótelepen a már épülő lakásomat, a Tisza-partot, az első munkahelyen megismert barátokat, kollégákat, a főnököt, akinek nem maradt ideje arra, hogy a jegyzeteimet megvitassuk, ehelyett viszont kiválóan megtanított arra, hogyan kell a konyakot a sörrel rókázás nélkül meginni. Sajnáltam otthagyni a várost, de már nem sajnáltam otthagyni Katalint. Vele sehogyan sem sikerült semmilyen kapcsolatba kerülnöm. Fölmentem néha hozzájuk, elhívtam moziba, könyvtárba, szórakozóhelyre, ördög tudja hová, de rá kellett ébrednem, nem én vagyok az a fazon, akire ő vár. Haza kellett jönnöm, mert Apám beteg lett, Anyám pedig nem bírta egyedül a betegápolást meg a sok munkát. Egy kisebb cégnél helyezkedtem el, ahol kiváló alkalmazkodó képességem és gyors jó munkám révén hamar megszerettek és én is jól éreztem magam. Apám egészsége időközben — mint utóbb kiderült, csak átmenetileg — kissé javult, így hát majdnem élveztem is a jó dolgomat. Külön öröm volt számomra, hogy a kis cég főkönyvelője — Karolina néni — képtelen volt elfogadni nyílt, jókedvű, szókimondó egyéniségemet és ezért folyton szükségét érezte figyelmeztetni engem a komoly emberhez illő magatartásra. A figyelmeztetései után én elengedhetetlenül fontosnak éreztem kötözködni vele, így aztán egyikünk sem volt a másik kedvence. Miután a műszaki vonal viteléhez szükséges ismeretek élesen elhatárolódtak a pénzügytől, Karolina nem sokat tudott ártani nekem. Sokat nem is ártott, csak egyszer, de akkor kamatostól adott vissza adósságából…
Karolina egyébként ötven év körüli, erősen festett arcú, igen csúnya teremtés volt, aki éltes kora ellenére különféle matyó motívumokkal díszített sokszoknyás, magyaros ruhákat hordott, amelyekben úgy nézett ki, mint valami félresikerült népitáncos a Verbunkos Öreglányok nevű együttesből. Egyszer éppen szemkápráztató blúzát akartam megdicsérni, amikor azonnali hatállyal megjelent a balszerencsém a postás személyében és katonai behívó parancsot nyújtott át nekem biztató szavak kíséretében.
— Most szép lenni katonának!—újjongott a postás, de a válaszom lehervasztotta.
— Öregapád… Eridj te, ha olyan szép — mormogtam elkeseredve és Karolina sem tudott jobb kedvre deríteni.
— Ne búsuljon, Péterffy szaktárs, eltelik majd a két év — mondta együttérzően és én csak egyetértve bólogatni tudtam.
*
Bevonulásom előtt egy héttel úgy viselkedtem, mint aki a halálba készül. Mindenkitől elbúcsúztam, mély letargiába kerültem, nehezen tudtam bárki számára is magamat elviselhetővé tennem. Munkahelyemen elszámoltam, kollégáimtól elköszöntem, Karolinának pedig igen nagy alapossággal beolvastam. Úgy gondoltam, hogy mire visszajövök, Karolina már régen nyugdíjas lesz, vagy ha mégsem, akkor sem fog emlékezni erre a napra, hiszen sokszor azt sem tudta, mit csinált az előző órában, nemhogy két évvel ezelőtt. Honnan tudhattam volna, mekkora tévedés volt mindezt elhinni?
A huszadik születésnapom előtt már tudtam, hogy be kell vonulni. Ekkor már elég nagy volt a szám, mindenkinek alaposan megmondtam a magamét, aki valami olyan módon szólt hozzám, ahogyan nekem nem tetszett. Márpedig nekem semmi nem tetszett. Ettől aztán elég balul sikerült születésnapot csináltam magamnak, sőt, kifejezetten rossz emlékeim vannak e szép kerek jubileumból. Nyírtam mindenkit és mindent magam körül, akit és amit csak lehetett. Nem sokan tudták, hogy mitől lettem ennyire hülye, csak szüleim, nővérem és Andor voltak azok, akik a viselkedés okát pontosan tudták. Ők jól ismerték a belső énemet, tudták rólam azt, hogy minden porcikám tiltakozik a hadsereg ellen. Tudták, hogy nem tudok olyan korlátok között élni, amelyek a honvédségen belül elfogadottak voltak, tudták, hogy sehogyan sem sikerül egy olyan közösségbe beilleszkednem, ahol hülyébbnél hülyébb emberek idióta parancsainak engedelmeskednem kell, tudták, hogy lelkem mélyéről elutasítok minden olyan jelenséget, amely fegyverrel kapcsolatos. Tudták, hogy pszichikailag abszolút alkalmatlan vagyok a szolgálatra. Hiába próbáltam én meg jó katona lenni, az előzetes jelek beigazolódtak, ez nekem egyáltalán nem sikerült.
Alaki gyakorlatokat végeztünk. Eleve hátrányos helyzetből indultam, mert már akkor sem hallottam tisztán a beszédet, különösen nem értettem pedig a „gyássz!”, „dujj!”, „bbrraátt!” vezényszavakat és a hasonlókat. Miután én voltam a legkisebb termetű harcos a szakaszban, rájöttem, hogy utolsó emberként elegendő csak azt figyelnem, mit csinálnak az előttem lévők, úgysem veszi észre senki azt, hogy fél másodperces fáziskésésben vagyok. A módszer kiválóan működött, nagyon büszke voltam magamra. Egyszer azt mondja a szakaszvezető:
— Atttrarrcc! — láttam, hogy mindenki hátra fordul. Így tettem én is és rögtön éreztem, hogy homokszem csúszott a gépezetbe, mert én voltam a legelső és nem volt kitől lesni, hogy mit kell csinálni. Így lesz az utolsóból első.
— Lpésss ndujjj! — hangzott a vezényszó, ezt még megértettem és elindultam gondolatban a halálba.
— Vgyassssz! — én szófogadó katonához illően megálltam vigyázzba, ám bekövetkezett a baj. A vezényszó azt jelentette, hogy vigyázzmenetbe, vagyis díszlépésbe kell tovább haladni, de mert miután én megálltam, az egész szakasz teljes menetfelszerelésben hátulról nekem jött és többen felborultunk. A szakaszvezető sírt és megszaggatta a sapkáját, ami súlyos fegyelemsértés lett volna, ha nem törpül el az én antikatonaságom mellett.
Egyhetes katonák voltunk, amikor Sátori alhadnagy, közkeletű nevén Rapli alhadnagy elvtárs így szólt:
— Pálfi, Péterffy, jöjjenek ide. De jó nevük van így együtt… Fogják ezt a kis faasztalt, és vigyék a Z-12-be! — mutatott egy akkora asztalra, amekkorán Mátyás király egész udvartartása számára kényelmesen megteríthettek volna.
— Értettem! — feleltem Pálfival kánonban, és megfogtuk az asztalt. Reggel nyolc óra volt.
— Te tudod, mi az a Z-12? — kérdezte Pálfi.
— Fogalmam sincs, főleg nem tudom, hogy hol lehet — feleltem. — Valahol csak megtaláljuk egyszer — reménykedtem és elindultunk a laktanya legtávolabbi szeglete felé. Arra jött egy őrnagy, akinek jóságos Télapó-arca volt, csak a szakáll hiányzott. Letettük az asztalt és tisztelegtünk.
— Hová viszik ezt az asztalt, fiúk? — érdeklődött az őrnagy.
— Jelentem, ezt az asztal visszük a Z-12-be! — válaszoltam katonás érthetőséggel.
— Jól van no, jól van, csak vigyék, de igyekezzenek vissza a szakaszukhoz — bólogatott az őrnagy és továbbment.
— Idefigyelj, Pálfi, ez jó. Ha valaki kérdi, mit csinálunk itten, megmondjuk, hogy visszük ezt a vackot a Z-12-be — mondtam a társamnak és egész délelőtt kóvályogtunk az asztallal. Ha jött valaki, látta, hogy visszük az asztalt, ezért nem is kérdezte meg, hogy mit csinálunk. Ha mégis megkérdezte, mondtuk, hogy visszük az asztalt. Így egész jól elvoltunk az asztalunkkal, míg fél tizenkettőkor újra találkoztunk Télapó őrnagy elvtárssal.
— Ejnye no, fiúk, ejnye no. Tudják maguk, hogy hol az a Z-12? — érdeklődött.
— Jelentem, nem tudjuk!
— És miért nem kérdezték meg?
— Nem volt rá parancsunk és különben is… nem mertük — válaszoltuk őszintén.
— Maguk a legnagyobb faszok, akiket eddig láttam — mondta Télapó őrnagy és megmutatta, hová kell mennünk, közben egyfolytában mosolygott. Később megtudtuk, hogy jogászdoktor, és a mezei baka hozzá mehetett ügyes-bajos dolgait elpanaszolni, ha volt neki ilyen.
Miután abban az időben ismeretlen volt a lelkiismereti okok miatti fegyveres szolgálat alóli felmentés, még kevésbé a polgári szolgálat, így természetesnek tűnt, hogy a lőgyakorlaton való részvétel számomra is kötelező. Megkerestem Rapli alhadnagyot.
— Alhadnagy elvtárs, Péterffy honvéd jelentem, nekem beteg a fülem, ezért nem szabad lődöznöm.
— Kuss! — vörösödött el Rapli. — Majd én megmutatom magának, mije lesz beteg, katona! Mi az, hogy lődözni?! Éleslövészet!! Érti?!
Gondoltam, szólok neki, hogy nem azt mondtam, hogy süket vagyok, csak beteg a fülem, de olyan jót ordítozott, hogy hittem, megüti a guta. Ehelyett azonban tovább ecsetelte, hogy miért lesz káros hatással rám az, ha kihagyom a lőgyakorlatot, így hát nem volt mit tenni, lőni kellett. Annál nagyobb volt az ijedtség, amikor a lőállásból feltápászkodva meglátták a két vérző fülemet, szédelgő járásomat. Ettől kezdve Rapli is simogatott, becézgetett, szeme fénye lettem az alakulatnak.
Most már szép sorjában haladtak az események: tábori kórház, gyengélkedő, Kecskemét, honvédkórház, bizottság, leszerelés. A katonai fülorvosnak nagyon lesújtó véleménye volt néhány kollégáról.
— Ki volt az a marha, aki téged besorozott, fiam? — bömbölte a százhusz kilós, kétméteres doki.
Leszerelésem napjáig úriember voltam a laktanyában. Papucsban jártam, sapka nélkül, akkor mentem ebédelni, amikor akartam, akkor keltem fel, amikor jólesett. Eskü előtt két nappal meglátogatott Rapli alhadnagy.
— Péterffy, maga holnap esküt tesz a zászlóalj irodában — közölte.
— Alhadnagy elvtárs, én szeretnék a századdal együtt ünnepélyesen esküt tenni — kérleltem.
— Dehát maga nem tud menetelni! — próbált Rapli lebeszélni a tervemről, de végül beleegyezett. Baj nélkül, pontosan végigcsináltam a ceremóniát, ennyivel tartoztam a hadseregnek, de legfőképpen magamnak.
Egy hét múlva leszereltem.
A lövészet egyébként az egész további életemre kihatással volt. Soha nem gyógyultam meg teljesen, újabb fülműtétek egész sorozata következett, mígnem húsz évvel később rokkant nyugdíjas lettem, annak minden előnyével és hátrányával együtt.
Leszerelésem után azonban nem értek véget megpróbáltatásaim. Alig másfél hónappal bevonulásom után ott álltam szeretett Karolinám előtt, aki a helyzet minden másodpercének alapos kiélvezése után közölte velem, hogy ég engem áldjon meg, bevonulásommal a beosztásom is megszűnt, vizon’látás. Ez persze nem volt igaz, hiszen igen lényeges és nélkülözhetetlen munkakört kellett magam után hagynom, de a műszaki főnököm széttárt karokkal közölte, hogy Karolina ellen nem tehet semmit, így békés egyetértésben elváltak útjaink.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:52 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
