4)
Estefelé a varázsló füstös, félhomályos, zajos barlangja benépesült. A hímek parázsló tüze mellett a szomszéd törzsek gondterhelt vezet?i is helyet foglaltak. Az egyébként ricsajos n?k, bömböl? gyerekek, most halkan himbálták testüket a gyenge parázs mellett, hogy ne zavarják a komoly tanácskozást.
– Örülök, hogy itt vagytok – vakargatta Tá r?t sörényét.
– Te vagy a vezet?nk, ha hívsz, jönnünk kell – Száj, a negyedik csoport vezet?je próbált hízelegni egy kicsit. Öreg, megtört, ráncos arcú, de bölcs vezet? volt. Tudta, hogy a kimondott szavaknak hatalmuk van.
– Igen, te vagy a varázsló! Többet tudsz, mint mi – visszhangozták nagy garral többiek is.
– Nagyon fontos dolog, amir?l beszélnünk kell! Tudjátok, hogy sok-sok nyár óta minden varázsló egy fontos titkot tudott – kezdte Tá nagy hanggal. Azzal, hogy mondandójához er?teljes hangját, nem pedig gondolatait használta, tudatta a többiekkel, hogy ez a beszélgetés különleges. Máskor ültek a narancsosan izzó parázs körül, és gondolataik röpködtek, csapkodtak egymás felé. A barlangban most is csend volt, csak a vezet? folytatta egyre élesebb hangon mondókáját.
– Az el?z? nagy varázsló, Szé egy nyárvégi estén a következ?ket mondta nekem: – Népünket megkeresték messzir?l az idegenek. Olyan él?lények, akik nagyon sokat tudnak. Azt mondják, hogy látják a sorsunkat. Lelkünk tovaszáll a halálmadár repdes? szárnyán, ha nem segítenek nekünk. Testünk megbetegszik, megfagy, és egyre kevesebben leszünk. Azután majd nem lesz egyetlen testben sem lélek, elmúlik a népünk, mintha nem is lett volna. Segíteni fognak nekünk. Csak el kell fogadni a segítségüket. Meg kell gy?znöd mindenkit, hogy úgy lesz jó. Majd ha kevés az id?nk, eljönnek értünk. Gyakran adtak tanácsot is. Haragszanak azért, mert asszonyaink is vadásznak. Rájuk jobban kellene vigyázni, mert ?k az élet hordozói. De a mi asszonyaink er?szakosak, olyanok, mint mi, férfiak. Nem tudtuk ?ket itthon tartani. Nem tanultak meg gy?jtögetni, mint más népek asszonyai, így amíg mások tartalékoltak élelmet, mi azt sosem tettük. Amikor nagy a hasuk, akkor is rohanni akarnak a medvék után. Rikácsolnak, veszekednek, tépik egymás haját. Figyeld majd az idegeneket, és cselekedj a nép jöv?je érdekében!
– Hú!
– És?
– Mi történt azóta? – röpködtek a kérdések.
– Nem régiben megkerestek újra. Elmondták, hogy két holdtölte után nem lesz mit ennünk, és elpusztul a népünk minden egyes tagja, ha nem fogadjuk el a segítségüket. Ha úgy döntünk, hogy elfogadjuk, eljönnek értünk. Messzire visznek, enni adnak, meleget adnak, és tovább élhetünk. Ma, ezen a reménytelen éjszakán döntenünk kell. Élni akarunk, vagy meghalunk. Holnap, amikor a Nap legmagasabban jár, eljönnek válaszunkat meghallgatni. Kérlek benneteket, tanácskozzátok meg, és miel?tt a holdat elkergeti a nap, hozzátok el válaszaitokat! – Ahogy Tá beszélt, hírtelen visítozás törte ketté szavait. Jé kezdett el sikongatni. Eljött az id?, hogy nagy hasából el?bújjon a csoport legújabb tagja.
– Látjátok? – folytatta. – Ma este többen leszünk egy ujjnyival, de ha az istenek nem segítenek, akkor Jé lelke elmegy, és kevesebben leszünk.
Közben az asszonyok körbevették a vajúdó n?t, és lassan el?re-hátra ringatózva, kántálni kezdték imáikat. A legöregebb közülük el?hozta az állatb?rbe tárolt kellékeket. Szükség volt élesített k?eszközökre, egy puha sz?rme darabra, forró vízre. Természetesen sok-sok imára és jajgatásra, hogy az istenek kegyesek legyenek a szül?n?höz, és a születend? gyermekhez. Az asszony pedig a kör közepén guggolt. Mintha a fenekét ürítené, úgy nyomta, tolta kifelé a gömböly? hasában immáron tizenegy holdtölte óta fészkel?dött életet. Guggolt és jajgatott, id?nként pedig kántált a többiekkel. A férfiak csoportja elcsendesedett, csak gondolataik röpködtek. Nem indulhattak haza barlangjaikba, amíg tartott az istenek idézése, mert megtörték volna az áldozati énekeket. Telt-múlt az id?, hirtelen egy hatalmas ordítás, majd azt követ?en egy gyenge kis nyekergés törte meg a kántálást. Az istenek döntöttek! Új taggal gyarapodott Tá csoportja.
– Jó neked Tá! – mondták a vendégek irigykedve
– Legyen ez a gyerek jó vadász, ne csak egy éhes szájjal több!
– Köszönöm, hogy itt voltatok, várlak benneteket holnap reggel – küldte gondolatait mosolyogva a többiek felé.
A vezet?k hangtalanul, gondokkal terhelten indultak egyre sivárabb barlangjaik felé. A második csoport vezet?je, Dam búcsúzott el legel?bb a többiekt?l.
– Isteneink legyenek veletek!
– Veled, és társaiddal is, Dam!
A hím harmincnyolc éves, sötéthajú, sötét szem?, megfontolt vezet? volt, ám csoportjában sok ellenséges gondolat vette körül. Megfontoltsága nem párosult kell? er?vel. Sokszor csendes szó helyett hangos ordítozásra lett volna szükség, de ? nem tudta hangját kiereszteni. Ezért az irányítás gyakran nevetséges er?lködésbe fulladt, és mindenki azt csinált, amit akart. A csoport barlangja létszámukhoz képest nagy volt. Állandóan fáztak, mert a gyengén pislákoló t?z melege szinte a semmibe röppent. Náluk nem volt nagy hasú n? sem, pedig az nem csak a gyarapodást, hanem néha élelmet is jelentett. Dam tudta, hogy valódi veszély fenyegeti ?ket, de most err?l a többieket is meg kellett gy?znie. Gyomra görcsben állt, szemei lázasan csillogtak, két hosszú karját tehetetlenül lóbálta teste mellett. Gondolatait félelem uralta.
– Mindenki jöjjön a hímek parazsa köré! – próbált kiabálni, amikor belépett ricsajos otthonába.
– Miért? Miért? – kérdezgették kíváncsian a többiek
– Tá nagyon fontos dolgot mondott el nekünk. Meg kell tanácskoznunk, és eldöntenünk, mit teszünk. Holnap korán választ kell vinnem -. Hangjából érz?dött az izgatottság, ez a többiekre is ráragadt. Így gyorsan körülvették a tüzet, és csendben figyeltek. A beszélgetés gondolatokkal kezd?dött. Majd amikor a vezet? összes gondolatát sikerült megérteniük, némán, megdöbbenve, szinte moccanás nélkül ültek tovább.
– Megijesztesz bennünket! – szólalt meg az egyik id?sebb hím.
– Azt gondolod, jobb lesz nekünk, ha az ismeretlent választjuk?
– És ha olyanoknak hiszünk, akiket nem láttunk, akiknek a hangját is csak egy valaki hallotta közülünk? – hangzottak a kérdések innen-onnan. Sokáig vitatkoztak. Dam csak egyszer szólt közbe:
– Nagyon fontos a jó döntés, a jöv?nk függ t?le. Tovább él a népünk, vagy elmúlik, mint a halak, és a madarak. Megyünk, vagy meghalunk. Azt kell eldöntenünk, elhiggyük-e ezeket a szavakat? Sokat beszéltünk róla, itt az ideje, hogy válasszunk. Aki szeretne az idegenekkel elmenni, emelje fel a karját!
A csoport tagjai lassan néztek körbe. Mindösszesen négyen tették fel a karjukat, így a kérdés el lett döntve. Ã??k itt maradnak. Itt, ahol ismerik a szelet, a Napot, a hideget és a barna medvét. Ahol már nem repülnek énekl? madarak, és a fagyos tóban sem úszkálnak ezüstös szín? fürge halak.
Ká, a harmadik csoport vezet?je, valamivel több, mint harminc nyarat megélt, komolytalan, h?sköd?, állandóan ugrándozó hím volt. Meglátszott ez a csoportján is. A barlangjuk mindig szemetes, maguk rothadt fogúak, állandóan lomposak, éhesek voltak. B?rdarabjaik rosszul cserzettek, eszközeik életlenek, törékenyek, alig használhatóak. Most, ahogy beesett a barlang nyílásán, rögtön körbe állták. Semmi fegyelmezettség nem volt ebben a csoportban. A n?k, férfiak, gyerekek vegyesen. Itt nem számított ki az er?sebb, hogyan spóroljanak a rendelkezésükre álló er?vel, hogyan vigyázzanak a fogaikra, és hogyan osszák be az élelmet. Óriás hangzavarral támadtak vezet?jükre.
– Mi történt?
– Hol voltál?
– Mit mondott Tá? – röpködtek a türelmetlen kérdések.
Ká végül gyorsan elhadarta a hallottakat, de senki nem vette komolyan. Még az, hogy veszély fenyegeti ?ket! Ugyan kevés az élelem, de van, mert gyakran mennek vadászni. És ha a vad is kevés, ?k is egyre kevesebben vannak! Az összefüggéseket nem ismerték fel, és azokat vezet?jük sem tudta elmagyarázni nekik. Ez a csoport nem gondolkodott, nem fontolgatta a dolgokat, hanem egymás szavába kiabálva er?sítették meg, hogy ?k nem mennek innen sehová. Jobb helyet nem ismer senki, itt élnek nagyon rég, itt is akarják szellemüket örök bolyongásra leveg?be engedni.
A negyedik csoport vezet?je Száj, bölcs, vén, sok id?t megélt öreg, de igazi vezet? volt. Ereje is kevés volt már, foga is alig, de csoportjában változatlan maradt a tekintélye nyárról-nyárra. Feltétlenül megbíztak vezet?jükben. Az elmúlt, hosszú, és veszedelmekkel teli id?szak alatt megtapasztalták azt is, hogy Száj döntései mindig megfontoltak és sikeresek. A barlangjukat rendszeresen és felváltva takarították. Meg volt napkeltér?l-napkeltére, hogy ki gy?jti a t?zrevalót, ki vigyáz a t?zre. Nem volt vita, mindenki tudta mikor következik, és becsülettel végezte a dolgát. A fegyvereik jól megmunkáltak voltak, megfelel?en tartalékolták az erejüket a vadászatra. Külön odafigyeltek a betegekre, de csak akkor osztottak az ételb?l nekik, ha az er?s harcosok megkapták azt, ami az erejük fenntartásához szükséges. A harcosok pedig tudták, hogy a vadászaton a feladatuk mindenkit megel?zve csatába indulni. A vadat ?k közelítették meg legel?ször, ?k szúrták a testbe leger?sebben, legmélyebben a dárdákat.
– Mi történt Száj? – kérdezték az öregt?l, amikor belépett a barlangba. Száj el?bb leült, a többiek pedig feszülten, és némán lesték a választ.
– Nagy bajban van a népünk. Ezt mondta Tá. Döntenünk kell, és átgondolva a döntésünket, annak megfelel?en cselekedni.
Megismételte szó szerint a hallottakat. A többiek pedig várták az irányítást, de az öreg most nem jelezte semmilyen módon, mit kellene dönteniük.
– Mit tegyünk, mondd?
– Segíts nekünk! – kérték.
– Nem tehetem, nagyon komoly dolog ez, mindenkinek önállóan kell megfontolnia, mit szeretne. Adok egy kis id?t, gondolkodjatok, azután emelje fel a karját, aki maradni akar.
Az emberek között hangtalan beszélgetés kelt szárnyra. Gyorsan pörögtek a gondolatok fejb?l-fejbe. Amikor Száj jelezte, hogy lejárt az id?, mindenki tudta, mit akar.
– Akkor kérdezem t?letek, ki akar maradni? Aki akar, emelje fel a karját – lassan nézett körbe-körbe. Egyetlen kart sem látott a leveg?be emelkedni. A csoport döntött. Az életben maradás érdekében elmennek az idegenekkel. A döntés hatására nehezen jött álom a szemükre, de már nem volt vissza út. Izgalommal, félelemmel gondoltak az ismeretlen jöv?re.
A legutolsó csoport barlangja volt a legmesszebb. Mire vezet?jük, Mú hazaért, már mindent eldöntött magában. Illett ez a gyorsaság hozzá. Amilyen forrófej?, veszeked?s volt Mú, olyan volt a csoportja is. Állandó hangzavar és nyivákolás volt barátságtalan barlangjukban. Semmi rend, rendszer, nyugalom. Amikor belépett, éppen az egyik n?stény tolta kifelé az új jövevényt. Körbe ülték asszonyok, de ahelyett, hogy az Isteneknek kántálták volna kérelmüket segítségért, ketten hangos ricsajjal egymás haját tépték, a többiek pedig visongtak össze-vissza. Mú ordított egy nagyot.
– Figyelem! A varázsló azt akarja, hogy elhagyjuk ezt a rothadt földet, de úgy döntöttem, nem megyünk! Itt bújtunk el? a lábak között, itt akarjuk, hogy lelkünk elszálljon a halálmadár csapkodó szárnyán. Eddig is nehezen éltünk, ezután is nehezen fogunk élni! Ez a sorsunk! Ã??seink bolyongó szellemét nem hagyhatjuk magukra!
– Igazad van!
– Így van, hisz most is segítettek az Istenek! Gyarapodtunk!
– Segíteni fog máskor is, ne tör?djünk Tával! – ilyen, és ehhez hasonló gondolatok hangzottak el, miközben a most kibújt hím is hangosan bömbölt.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:35 :: P. Szabó Mária
