Csak mi, egymagunk.
Csak a hideg némaság
szívja be szavunk.
A hang egyszer elakad,
szíved szótlanul szedi
a csigalépcs?fokokat,
keresve égi látomást.
Mint tiszta ?si vallomás,
könnyed úgy pereg,
durva k? alól
gyémántként feslik föl életed.
És megindul az ár,
csontos kézzel feszíti
érzelmed húrját,
értelmem vákuumként
szívja be szavadat,
de a lelkemben tömörül
képpé a gondolat.
Mint dacos gyerek,
leül a sarokba,
fölépíti az érzést
egy kusza halomba,
hogy ott legyen mindenütt.
És most ott van,
szelíden nyújtózik
a paplan alatt.
Legutóbbi módosítás: 2008.11.13. @ 12:58 :: Panka Tamás