Mélyre kell ásnom, egészen a titkokig. Gyökereim megkeresésével kezdenem igaz mesémet, ami bonyolult lesz, mint általában az élet.
Legélesebb emlékképeimet, a sokszor hallott elbeszélések vagy csak meglesett családi események tesznek hitelesebbé. A többit megéltem. A hazulról hozott örökség nélkül értelmetlen volna bármit leírnom, hiszen csak egy ág vagyok a terebélyes fán.
Család
A második világháború nem kerülte el szülőfalumat, Ozorát sem, érintett volt minden lakója, így a mi családunk is. Apai nagyapám borbélyüzletét szétlőtték és a családi házon egy háborús akna iszonyú pusztítást végzett.
A Sió északi oldaláról érkező lövedék az egyik ablakon bevágódott és a túlsó falban ajtónyi lyukat vágva magának, ott robbant fel. A „műve” leírhatatlan volt, csak a vastag falak maradtak meg.
Segítséget sehonnét nem kaptak a nagyszüleim, sőt…
Pápay nagyapámat – aki még az első világháborúból hozott tüdősérülés okozta asztmával küzdött, de ez nem gátolta abban, hogy részt vegyen mindenben, ami egyeztethető volt bohém lényével, a színjátszó csoport rendezésétől a tűzoltóparancsnok-helyettes posztig – 1945-ben kilenc társával, a falu „elöljáró” személyeivel együtt kéthuszonnégy órára „begyűjtötték”, a “be nem vallott bűneik” miatt irtózatosan megverték, és órákig falhoz állították, megalázták őket. Mindössze azért, mert annak a kilenc embernek évtizedekig szerepe volt Ozora közéletében. Semmi kitalált b?nt nem tudtak rájuk bizonyítani, hát elengedték őket, persze minden bocsánatkérés nélkül.
A világon végigsöprő vihar csitultával nagyjából pótolták az üzlet berendezését, a megmaradt, kijavított kellékekhez, forgószékhez egyszerű tükörrel, szappanozó helyett mosdóval és hozzá a törhetetlen akaratával folytatta a hajvágást, borotválást.
Évekig tartott, míg két fiuk segítségével hét gyermekből a legkisebbel – aki még máshol nem kötelezte el magát és a háború után elsőként keresett otthon menedéket – meg a legidősebbel, az apámmal úgy-ahogy helyreállították a házat. Összevásárolták a továbbéléshez legszükségesebb berendezést, sőt átmenetileg befogadták a felvidékről és Erdélyből három-három gyerekkel menekülő lányaikat és rövid időre az orosz hadifogságból hazatért fiukat és két vejüket is.
Egyszer már szárnyukra bocsátották gyermekeiket. Először a legszebb reményekkel és a jól teljesített szülői feladat elégedettségével, de amikor a világégés előbb újra visszahozta, összezsúfolta, majd újból szétszórta a nagycsaládot, az újrakezdésnek már csak halvány, kis reménye élt.
Ekkor újra tizenöten ülték körül az asztalt, amíg annyi új erőre nem kaptak a fiatalok, hogy egymás után el tudtak költözni saját lakásba.
Az ötvenes évek is, mint minden magyar családot, a miénket is igencsak próbára tették.
Létbizonytalanság keserítette a háborúig jómódban élő rokonságot is.
A szülők már úgy maradtak újra magukra, hogy testben és lélekben megtörte őket mindaz, amit át kellett élniük, no meg az idő egyébként is elszállt. Borbély nagyapám az üzletben, nagymama a házkörüli munkákban egyre kevésbé bírta már segítség nélkül.
Természetesen össze kellett ülni mind a hét testvérnek, megbeszélni, hogy a szülők további sorsáról hogyan gondoskodjanak és minden ezzel járó körülménnyel szembenézve, együtt dönteni.
A családi tanács nem könnyen, de kénytelen volt megállapodni.
Hétből hat testvér a további boldogulását nem találta már Ozorán. Az látszott a legésszerűbbnek, hogy az elsőszülött fiú – aki maga is borbély, és az összes többi testvért kivéve; ebben a faluban alapozta meg a jövőjét – legyen az idős szülők gyámolítója, ennek következtében az 1920-as években maguk építette családi ház majdani örököse.
Karcsi annak idején azt a nagy bűnt követte el a még otthon élő testvérei ellen, hogy nem a kiszemelt, gazdag hozományú parasztlányt, hanem a szerelmét vette feleségül, aki hét hosszú évet várt rá. Ráadásul anyagilag függetlenítette magát, a faluban „merészelt” önálló borbélyüzletet nyitva „konkurálni” a saját apjával.(!)
Ekkor kénytelenek voltak megbocsátani az akkor kitagadott testvérnek. Ezt a traumának is nevezhető változást a Pápay családnak nem volt könnyű feldolgoznia magában.
Az idősödő szülőknek el kellett felejteniük a büszke elutasítást, egyetlen örökössé kinevezni a „tékozló fiút” és attól a menyüktől gondoskodást elfogadni, akit annyira nem akartak. A többi testvér lemondásáról bátyjuk javára, ráadásul a beláthatatlan jövőről nem is beszélve!
A szüleimnek az addig bérelt, de mégiscsak önálló életet jelentő lakásuknak és saját üzletnek búcsút kellett mondani, a régi sérelmeket pedig mélyen eltemetni.
A megpróbáltatás és kemény munka mellett mégis a nyugalom évei jöhettek volna, mert a közös otthonban, 1948-ban, minden és mindenki a helyére került. Talán a génjeinkben hordozzuk a többgenerációs nagycsaládba tartozás vágyát, amivel a természetes súrlódásokat okosan kezelni lehetett.
A család belső nehézségei azonban a rendszerből következő csapások sorozatához képest csak semmiségek voltak. Pápay nagyapám asztmája folyamatosan súlyosbodott, és 1949-ben egy roham erősebb volt nála, végleg legyőzte. Legalább neki nem kellett megérnie az államosítást, amit úgysem élt volna túl.
Nemsokára az önálló kisiparnak „befellegzett”, egy KTSz-be kényszerített társulatot hoztak létre a jólmenő borbélyüzletben, ahol az én apámat részlegvezetővé minősítették le. Megfelelő üzlettel nem rendelkező, másik három kollégát kellett elfogadnia társnak a valaha oly nehezen megteremtett és oly büszkén berendezett, sőt az örökséggel is megerősített tulajdonában.
Elképesztő, kívülállóknak felfoghatatlan helyzet alakult ki ebből. Beborult az ég! (Sajnos nem először, nem is utoljára). A kuncsaftok teljes értetlenkedésével járó, kaotikus és fájdalmas állapot: Két műszakban két-két kolléga dolgozott és a betérő, rendszeres vendég soha nem tudhatta, melyik mesterrel találja szemben magát.
Ezt egy falusi, egyszerű „pógár” – aki a megszokott borbélyához ragaszkodott volna – fel sem fogta azonnal. (A falusi nép önmagát nevezte a szerintük lekicsinylő paraszt elnevezés helyett pógárnak, ami a polgár pórosítása).
Aztán nem kis zúgolódás után, lassan mégis hozzá kellett szokniuk, mint apunak ahhoz, hogy fél napokat üzleten kívül töltsön. Anyagi nehézségeink kétségbeejtően sokasodtak, hát a sok felszabadult idejére mindenféle elfoglaltságot talált ki, méhészetbe és szöllészkedésbe kezdett. Betegeskedett, nagyon le is fogyott, de igyekezett tartani a frontot. Csoda-e, ha kiújult az egyszer már megoperált, többször begyógyult gyomorfekélye?
Mindezt egy másik tragédia is megtetőzte. Az órás nagyapám, anyu édesapja, akinek a megyében híres, jól felszerelt órásműhelye és ékszerboltja szinte elsőre szemet szúrt – most már tudjuk, hogy akkor természetes módon – az új hatalomnak.
Egy szép napon megjelent három ember az órásüzletben, az éppen ott tartózkodó vendéget kitessékelte a fegyveres idegen ÁVÓ-s, majd a rémült, idős mamát is a háttérbe küldte. A nemkülönben remegő nagypapára ráfogták a géppuskát és felszólították: azonnal vegyen elű minden, úgynevezett főkönyvet és ellenállás nélkül mindennemű arany- és ezüstékszert.
Közben valamelyik helyi, hatósági személy apuért szalasztott egy gyereket azzal, hogy:
– Azonnalra hivatja egy elvtárs az apósa üzletébe!
Jót nem sejthetett, hisz már várható volt az államosítás. Gondolta, hogy ez mit jelenthet. Hisz olvastak újságot, hallgattak rádiót, „eszmét is cseréltek” értelmes emberekkel. Csak a borotvát letenni volt ideje, rohant.
Az elvtársak – ugye – milyen gondosan ügyeltek arra, hogy a gyakorlatilag kifosztott fél részéről – mint tanú – jelen legyen egy olyan ember is, aki majd alátámaszthatja, hogy a lefoglalt „állami vagyont bitorló burzsuj”! (!) önként adta át, amit addig bitorolt.
A magántulajdon nem is létezhetett, ha mégis előfordult, bűnös fogalom volt, mindenesetre azonnal kiirtandó! – Méghozzá tűzzel-vassal.
Készítettek és otthagytak egy hevenyészett, primitív leltárt az „átadott” ékszerekről, és a zsákmányolt kinccsel diadalmasan távoztak.
Nem volt az vagyon, csak kuporgatott vagyonka, de a mi mércénk szerint alapja lehetett volna egy könnyebb élet teremtéséhez! Nagypapa azt a gyerekeinek gyűjtögette, és attól megfosztva koldusnak érezte magát. Megsemmisültnek.
A lefoglalt ékszernek jó része arany – súlyban megközelítette a másfél kilót (vagy meg is haladta) –, a többi ezüst és féldrágakő volt.
Azt hiszem, ezek után az nem szorul különösebb magyarázatra, hogy aznap este a két kisöreg (igazából inkább középkorú) csendesen beállított hozzánk. Elmondták, mit hol talál a család, mert ők egy élet értelmétől így megfosztva, nem kívánnak tovább élni.
Szüleim sem tértek még magukhoz a történtek után, de ettől a közléstől fel kellett rázniuk magukat. Minket, gyerekeket beterelt anyu a szobába és kint hosszú beszélgetés után, némileg sikerült lecsillapítani a tisztességben megőszült, feldúlt, remegő, megalázott nagyapámat, de valami addig nem ismert keserűsége sohasem múlt el a tekintetéből.
A környék fiatal párjai évtizedekig hozzá jártak jegygyűrűt vásárolni. Ez rendszerint vasárnapi program szokott lenni. Erre – az ünneplőben megjelenő fiatalokhoz igazodva – nagypapa is kellő ünnepélyes komolysággal tette fel a cvikkerét.
Ennek a kis szertartásnak is örökre végét vetette Rákosi „pajtás” és csapata. Romokban hevert a törekvő, falun rangosnak számító családom, mikorra a mi generációnknak ki kellett volna indulnia az ÉLETBE.
*
Vissza kell kanyarodnom az időben „hozzám”, oda, ahol az életem kezdődött.
Az én apám különösen érzékeny ember volt. Az érzelmei mindig felülkerekedtek, ha a szeretteiről volt szó. Minden mást elfelejtett, ha valaki – különösen a hozzá közel álló – rászorult az ő segítségére. Szíve szerint alapított családot és féltő szeretettel gondoskodott rólunk.
A három Pápay lány barátnőjeként a szülők nagyon szerették ugyan Jenőfi Arankát, de már amikor a fiúk el akarta őt jegyezni, azonnal kitiltották. Az ő hozománya kevésnek ítéltetett kész terveikkel szemben!
Akkor a családból kitiltatott, mégis a szerelmük győzött.
A látszat kedvéért némi enyhülésre hajlandó lett ugyan a zord atya, de amikor külön üzletet is nyitott a „tékozló fiú”, azt már tűrhetetlennek nyilvánította. Hanem az unokának már ő sem tudott hátat fordítani. Amikor én megszülettem, azért is a büszkesége lettem az apámnak, mivel az első unoka voltam, és mert az öreg szülők látni akartak, addigi kemény elutasításukat is meg tudtam törni. Apu pedig, bár nem felejtett, de szerette a szüleit és büszke örömmel látta a nagy famíliában – mint annak szerves részét – saját kis családját.
Legifjabb nagybátyám gyakran tett rossz fát a tűzre, egy ilyen alkalommal bűnével nem mert beállítani a szülőkhöz, hát hozzánk, legidősebb bátyjához jött segítségért.
– Nem mehetek haza, megöl a papa, ha meglát. Azt gondoltam, ha velem jönnétek Cucikával, talán beengednének.
Anyu a karjára vett és velem lépett be a nagyszüleimhez, nyomában a bűnbánó Laci bátyámat noszogató apuval. Míg a kisunokát ölelgették, meglágyult a szívük.
– Te még ide merészkedsz? – csattant fel nagymama már élét vesztett haraggal a rosszcsont fiát meglátva.
– Mejésztedik – kotyogtam bele én, és máris mindenki nevetett.
Az aprócska kisgyerek puszta létezésével a szeretet győzelmét segítette.
Amikor öreg nagyszüleim elesetté váltak, az önző érvek helyett ismét az érzelmek kerekedtek felül. Mégsincs ebben semmi különös, csupán igaznak bizonyult, hogy a normális emberi kötődések erősek a családomban és még apró csodákra is képesek.
Ez tehát induló életem háttere.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Adminguru
