Levelezés
Anyunak nem kellett többé mások szennyesét mosnia, de rengeteget dolgozott otthon, felfedezte, hogy a kertben mi mindent megtermelhet a konyhára, meg egy bérelt kis szőlőben is, ahol nem csak a bornak való érett be. Apu sem csak az üzletben dolgozott, hanem járt a pakkal (kis szerszámos táskájával) házakhoz megrendelésre, állandó „vendégekhez” rendszeresen is.
Így ismerkedett össze közelebbről egy vak férfival, aki Ozorára, a húgaihoz költözött, miután nyugdíj-korú lett. Azelőtt a Vakok Állami Intézetében élt Budapesten.
Beszélgetések során szóba jöttem én, és a tanulási nehézségeim. Akkorra már beindult Tamásiban a gimnázium levelező tagozata — ahová beiratkoztam, és talán már második osztályos lehettem —, ami után aztán végképp nem látszott a jövő, mégis fontosnak tartottuk, hogy legalább az érettségit megszerezzem.
Amikor panaszkodott apu, egyben dicsekedett is, mert sikerült úgy megegyeznem a tanári karral, hogy ne kelljen konzultációkra hetente bejárnom, jól begyakoroltam az otthon, egyedül—tanulást, és időnkint (amikor volt, aki el tudott kísérni, buszra felsegíteni, stb.), amikorra minden külső segítség nélkül felkészültem az anyaggal, bementem beszámolóra.
Na, az is megér egy misét! Zötyögve, de beindult, működött. Lelkes voltam, bizakodó és öntudatlanul öntudatos. Hű, de keményen dolgoztam, felkészülve ültem be a tanári előszobájába, ahova érkeztek az „illetékes” tanárok, és ha maradt idejük rám, sorban behívtak, és feleltettek. Ez jó is volt, meg — tanulói szemmel — rossz is. Ugyanis soha nem tudhattam előre, miből fogok vizsgázni. Sokszor az egész anyagon végig, össze-vissza ugrálva, minden oldalról megközelítve, jól átbeszélgetve kérdeztek ki. Ritkán közepes eredménnyel, inkább négyes, ötösökket, sok-sok dicséretet begyűjtve mehettem haza, nagy megkönnyebbüléssel.
Ha becsúszott egy hármas osztályzat, sírtam… Önmagamat hibáztattam nagy dühösen, hogy ilyen „lazán” kezeltem a feladatot. Nem álltam meg a helyemet — vádoltam magam —, pedig a tantestület emberségét is dicsérhettem, mert ez a megoldás (enyhén szólva) nem volt szabályos, de nekem nagyon fontos, mint egyetlen lehetőség, amit ők rögtön megértettek. Én meg szégyelltem rossz eredménnyel viszonozni a segítséget. A legjobb akartam lenni, mert hittem, hogy az vagyok.
No, az is igaz, hogy ez görcsös bizonyítási kényszer volt, éppúgy önmagam, mint mindenki más előtt. (Azt hiszem ez a kényszer el is kísér, amíg élek.) Aztán meg elkapott a felfedezés, az ismeretek öröme. Esténként lelkesen mesélgettem otthon a történelem nagy csatáit…
Hát persze, hogy az én elfogódott, mindig nekem drukkoló apám rólam beszélgetett, főleg, ha jó hallgatója akadt. Gyurika bácsi az volt a javából. Sőt, céltudatosan ki is faggatta aput, aminek nyomán rögvest fel is ébredt benne a sorstársi tettvágy.
Ő, az örök Gyurika, aki pici korától a vakok intézetében élt, nevelkedett és kötötte a kefét. (Akkoriban minden vak embernek ezt a szakmát tanították, a világ legtermészetesebb módján leegyszerűsítve a „gondot”.) Természetesnek vélte tehát azt is — amit én egyáltalán nem —, hogy egy fogyatékos ember a neki testre szabott intézetben tanuljon. A beszélgetéseik nyomán azonnal látni kívánt.
Elmentünk.
Jót csevegtünk, elmesélte, milyen vidám élet várna rám Újpesten, ahová már bekerült az ő segítségével egy ozorai kislány. Az intézetből írt levelei tele vannak örömmel. Tanulnak, kimenőkre járnak, és az estéket énekszóval töltik. Egyik társuknak van harmonikája, azon kíséri őket.
Egyszóval kedvet akart nekem csinálni… de én ettől nem lettem lelkesebb, rémes ötletnek találtam és szemtelenül hazáig kuncogtam a körülményes, kenetteljes modorán, aminek megfelelően egy levelet diktált tollba nekem.
Ismert valakit a minisztériumban persze, csak hivatalos ügyei során —, de mégiscsak egy konkrét név —, aki hátha tényleg hajlandó lesz figyelembe venni engem is — gondoltuk —, akit majd megkereshetünk, ha ez a levelünk nem járna sikerrel.
Íme a levél az ő stílusában:
“Igen Tisztelt Egészségügyi Minisztérium
Szociálpolitikai Főosztályának, Budapest…!
Alulírott, mély tisztelettel kérem a Szociális Ügyosztályt, szíveskedjenek engem az újpesti, csökkent munkaképességű leányok intézetébe mielőbb felvenni.
Gyermekparalízis visszamaradt szenvedése uralja testemet és nyomasztó érzés lelkemet. Általános iskolámat Ozorán, Tolna megyében végeztem és most a gimnázium levelező tagozatának III. osztályába lépek a következő tanévben.
Drága szüleim olyan helyzetben vannak, hogy úgyszólván nem is igen lehetnék köztük a jövőben, mert nagyon nehéz műtétek után, melyek majdnem eredménytelenek voltak, 25 évem, kifejlett testem nem igen engedi már, hogy édesapám cipeljen vagy segítsen, ha valahová mennem kell. Az újpesti csökkent munkaképességű leányok körében remélem föltalálni mindazt a tanulási lehetőséget, ami hozzásegít a jövő boldog életem megteremtéséhez.
Tiszteletteljes kérésemet ismételve maradok, kiváló tisztelettel:
Ozora, 1962… ”
No, ezt a levelet én otthon alaposan megnyirbáltam és leegyszerűsítve, kihagytam az olyan túlzó kifejezéseket, mint: „uralja testemet”, „nyomasztja lelkemet”, „kifejlett testem” és a többi. Amikor ezek diktálása közben fel-felnéztem, apu szája elé tett ujja intett, hogy hallhatóan el ne kuncogjam magam, mert alig bírtam türtőztetni kirobbanni akaró kritikámat. Nem tudom, mennyit érzett meg abból Gyurika bácsi… (Már sejtem, hogy mindent.)
Tehát ezt átfogalmaztam és elküldtük valamikor ’62. nyarán az első kérelmet. Sokáig semmi reagálás. Nem is nagyon bíztunk abban, hogy lesz. Ám, beindult mégis valami. Először egy környezettanulmányt készítő hölgy keresett fel a Járási Tanácstól. Ő jóindulattal felmérte a helyzetet, adott tanácsokat, hová, mit írjak.
Én írtam, vártam, tanultam; írtam, vártam, tanultam és jártunk Tamásiba a vizsgákra. Természetesen, csak amikor sikerült megoldani a kísérésemet.
Majd ismét hosszú csend után 1962. szept. 8-i dátummal egy levél érkezett: A Járási Tanács értesítése Dr Tóth Ferenc jár. főorvos levelével, benne a kérdés, hogy mit szeretnék tanulni. Azonnal válaszoltam, hogy előbb a gimnáziumot szeretném az intézetben befejezni, csak azután választanék szakmát. Tudva már, hogy ott kizárólag egyfélét tanítanak, nem neveztem meg, hogy mi lenne a vágyam. (Később majdcsak korrigálhatunk, mondotta Gyurika bácsi is).
Rögtön jött a felszólítás, hogy postafordultával mégis közöljem…
Ez ügyben folyamatos levelezést folytattunk.
“Tamási ! Járási Tanács VB Egészségügyi Csoportja
Tisztelt Főorvos Úr!
Az Újpesti Csökkent Munkaképességű Leányok Intézetébe való felvételem érdekében, az Eü. M.— hoz intézett kérelmemre küldött értesítését és fáradozását köszönöm.
Van tudomásom róla, hogy a fentnevezett Szociális Otthonban csak szakmai oktatás folyik, ennek tudatában kértem és kérem a felvételemet, mivel számomra életfontosságú kérdés, hogy szakmát sajátítsak el és ez csak egy ilyen intézetben biztosított körülmények között lehetséges.
Időközben sikerült felvenni a kapcsolatot az Intézet vezetőjével, aki nem látja akadályát annak, hogy gimnáziumi tanulmányaimat náluk fejezzem be, hiszen mint írtam is, levelező hallgató vagyok, egyénileg tanulok és csupán 5-6 alkalommal kell a tanév folyamán évközi beszámolón, illetve év-végi vizsgán megjelennem és pár órát távol lennem az Intézettől.
Kérem szíves támogatását és jóindulatát ügyemben.
(dátum, aláírás stb.)”
És erre már a felvételemről értesítettek, benne még csak az előjegyzésbe-vételről esett szó. Jöttek a további levelek Tamásiból a szakma megnevezését reklamálva, amire az én újabb válaszom:
“Tamási Járási Tanács VB Egészségügyi Csoportja
Tisztelt Főorvos Úr!
Előző levelemben azért nem neveztem meg a szakmát, melyet tanulni szeretnék, mert tudomásom szerint, a szóban forgó intézetben csak női-szabó szakma oktatása folyik, és most tervezik a műanyag játékkészítést.
Nem tudom, hogy ez biztosítana-e majd a szabósághoz hasonló, komoly foglalkozást, amelyből meg lehet élni, mert ha igen, abban az esetben az utóbbit választanám.
Eredetileg órás szerettem volna lenni, de tudtommal ilyen irányú oktatás nem folyik ott.
Ezért a női-szabó szakmát kell elfogadnom, függetlenül attól, hogy mit szeretnék…
(dátum, aláírás)”
(Azt gondoltam magamról, hogy ravaszul diplomatikus vagyok.)
A meglepő behívó levélre azonban kétségbe estünk, a megállapított háromszáz forint havi tartásdíj miatt. A mi Gyurika bácsink ekkor sem adta fel. Újból diktált, de akkor már egyenesen annak a bizonyos ismerősének címezve. Nosza, vegyük csak elő azt a protekciót, hátha segít!
“Igen Tisztelt Dr. Kádár Róbertné!
Eü. Min. Szoc.pol. Főosztályának Vezetője, Bp. stb.
Egy éve annak, hogy várom fölvételemet a Csökkent Munkaképességű Lányok Intézetébe, gyermekbénulásból visszamaradt szenvedő, küzdelmes életem megjavítására.
Meg is jött a várva várt levél, szept.1-től be vagyok utalva az újpesti Munkásotthon úti intézetbe. Sajnos az én drága szüleim nem állnak abban a módban, hogy a kért 300Ft havi tartásdíjat megfizetnék értem.
Édesapám, édesanyám még a szívét is nekem adná, hogy boldogulni lásson. Szín igazság az, ami meg lett rólunk állapítva, hogy édesapám havi 1200 Ft-ot keres, azonban ennek úgyszólván a fele üzemi és rezsi költségekre megy.
Tudom azt, mert több társat is ismerek, vakokat és fogyatékosokat, akik mondták nekem, hogy Kádár elvtársnő mennyire a szívén viseli a csökkent munkaképességűek ügyét.
A legnagyobb tisztelettel kérem Kádár elvtársnőt, szíveskedjék odahatni, hogy én vagy teljes díjmentességet, vagy nagyon mérsékelt tartásdíjat kelljen, hogy fizessek, mert másképp elvesztem annak a reménynek az elérését, hogy a nőiszabóságot kitanuljam.
Még egy kérésem van, hogy szíveskedjék levelemet figyelembe venni, és ügyemet elintézni, annak érdekében eljárni, hogy szept. 1-jén azért elfoglalhassam a helyemet.
Ozora, 1963. stb.”
Ez még mindig nem az én elképzelésemnek felelt meg, hát átírtam ezt a levelet is, már nem annyira… de a szenvedő, küzdelmes életem-et azért sietve töröltem.
Közben úgy belejöttem a feszes, hivatalos levelezési stílusba is, hogy végső esetben fordultunk csak némi segítségért, amikor már a drága Domi nénivel leveleztem, azaz Domokos Gézáné intézetvezetővel, akit csak később ismerhettem meg személyesen is, már az intézetben.
Leveleiben bíztatott, hogy segíteni fognak a tartásdíj csökkentése érdekében is, majd elmondják, mit kell a kérelemhez igazolnunk. — Biztosan volt már bőven gyakorlata az anyagilag rosszul álló beutaltak felkarolásában.
˜˜
Előkészületek
A sok levelezésnek mégiscsak megszületett az első eredménye, hisz kezünkben volt, a szinte hihetetlen behívólevél — a már új helyen —, a Marczibányi tér 3-ban levő otthonba.
Vegyes érzelmeket váltott ki mindnyájunkból más-más módon.
A hosszú várakozás elvette a siker örömét, vagy inkább a küszöbön levő elszakadással való hirtelen szembesülés okozott bennünk ijedelmet.
No, meg az első gondolatunk a ki nem kötött, mégis kötelezőnek érzett úgynevezett stafírung volt, ami egy lánynak szükséges, ha kiindul a családi fészekből. Ruhákra, apróságokra gondoltunk, aminek a minősége otthon nem számított, de a fővárosban élni, járni és egyáltalán megjelenni nem ugyanaz, mint falun.
Mi pedig szó szerint szegények voltunk. Ennek megfelelően egy-két szebb, „ünneplő” ruhám mellett a többségben csak lemosott, alakított vagy javítottakat nem vihettem magammal, legfeljebb csak részben.
Az összefogás szép példája, hogy minden panaszkodás vagy kérés nélkül a rokonok és Olgi barátnőm besegítésével összeállt egy elfogadható kelengye. Vili unokabátyám családja Ozorán élt, így ők tudták jól, miből van hiányom. A velem egykorú sógornőm és a szomszédban lakó, varrónő barátnőm jóvoltából tehát a kiegészített ruhatáram rendes, ha szerény is, de a célnak megfelelő lett.
Mivel szabadidővel bővelkedtem, sok estémet töltöttem Olginál.
Azt a korszakot a szomszédoló tévé-nézés jellemezte, mi pedig jól meg is értettük egymást a TV műsorát nézve is, az ő — akkor még ritkaság számba menő — Munkácsy készülékén.
Szívesen látott, mert Tibi, a férje csak hétvégekre érkezett haza, munkája az ország különböző részeire szólította (a folyómedrek kotrását végezték). Mindent megbeszéltünk — a műsorok és az olvasott könyveink megtárgyalásán kívül — pletyka és nem pletyka szinten. A sok közösen eltöltött estén a varrásban is sokat tudtam neki segíteni. Tisztáztam, gombokat varrtam fel. (Barátságunk a későbbi távolság ellenére sok évtizedig kitartott.)
Akkor azt, amit a szüleimnek be nem vallottam volna, Olginak el tudtam panaszolni: hogy mennyire viszolygok az ismeretlen közösségtől, amiről annyit tudtam mindössze, hogy az egy intézet, ahol mozgássérültek élnek. Összezárva egy csoport, kötött életformára kényszerítve, tehát az egyéni önállóságukat feladva. Eddig csak kórházban voltam együtt egy-egy sorstárssal, de ők is családból jöttek és — mint én — oda is távoztak a kezelések után.
Valami furcsa elképzelés gyötört, hogy az intézetben amolyan csodabogarakkal fogok előbb csak összejönni, aztán én is hozzájuk hasonlóvá válni.
— Te vagy olyan erős egyéniség, hogy ettől nem tartok — szögezte le a barátnőm miközben a gépre hajolva fürgén dolgozott tovább.
Csendben öltögettem, és „nem lettem meggyőzve”, ám a két szóból álló jelző megragadt és tovább dolgozott bennem. „Igen. Én ellent fogok állni” — határoztam el dacosan, de ezt csak magamban.
Ez, enyhén szólva nagyképű csacsiság volt, ma már tudom. Pláne, hogy fogalmam sem lehetett, minek is akarok én annyira ellenállni. Kis önző világomból ki se láttam még. Az egész készülődő helyzet egy fenyegető RÉM -ként tornyosult elém.
Még valamit határoztam el konokul, ami azóta már kegyetlenségnek tűnik — önmagammal szemben. Éreztem, nagyon kemény idők várnak ott rám, azt gondoltam, hogy a karácsonyi szünidő előtt hazautazáshoz nem fogok eltávozást kérni.
„Ha előbb hazajönnék, képtelen lennék majd visszamenni. Addigra bele kell szoknom az új életformába és meg kell keményednem hozzá — kell, kell, kell” —, gondoltam.
Nekem a biztonság-érzetemhez nagyon fontos a tudat, hogy a háttérben, mégis velem, ott a szűkebb család és a nagy rokonság. Akiket kapjuk. Megmaradnak, vagy elveszítjük őket, jók, vagy rosszak, nincs választásunk, de az enyéim nélkül kitaszítottnak érezném magam.
˜˜
Akikre rátalálunk, vagy akik minket választanak, azok nagyon fontos szerepet játszhatnak az életünkben, ha nem is pótolják a családot. Gyermekkori barátnőmről pár szót le kell írnom.
Családjaink régi, több oldalról is fontos, szoros kapcsolatban voltak: méghozzá össze-vissza fonódó, erős szálakból font barátságban. Apáink szomszédokként nőttek fel, együtt fürödtek a Sióban, játszottak a porban. Az még amolyan falusi, jó játszópajtásság volt. Aztán a szomszéd fiúk Pestre kerültek tanulni, családot is ott alapítottak. Csak az anyjuk maradt Ozorán, még az unokái születése után is. Nála, a nagymamánál nyaralgató pesti Zsuzsi az én barátnőm lett — úgy éreztük, hittem is —, egy életre.
Anyukám barátnője, apunak pedig egy barátja szintén egymásba szerettek, és ők is összeházasodtak. A családi legenda szerint, mikor a baráti házaspárnál megszületett az első baba — a kis Irmus —, a szüleim „mintát vettek róla” és kilenc hónap múlva születtem én. És mi, a gyerekek vittük tovább a kapcsolatot, Irmus és az öccse, Jani. Délutánonként nálam — mert én nem járkáltam el — összejöttek a barátaim, köztük ők is. A nyarat nagymamájánál töltő Zsuzsa a kicsi öccsével családtagként járt hozzánk, így nálunk ismerkedett össze Janival, akinek később a felesége lett.
Mikor az én öcsém dolgozni kezdett Pesten, Zsuzsáéknál lakott albérlőként, a két család így segített egymásnak. Néhányszor jártam már előbb náluk én is, és barátnőmmel előre örültünk annak, hogy majd többször vendégelhet meg, ha az intézetbe kerülök.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Adminguru
