Az első — szorongva várt — megismerni való a 2-es szoba az első emeleten.
Amikor bevezettek bennünket, a vártnál jobbnak látszó, mégis mellbevágóan hatalmas méretű helyiség — nekem, az amolyan: sokat tapasztalt kórházlakónak is — hodálynak tűnt. Enyhén szólva kisebbre számítottam, ha budoárra nem is, de szobára. Ez pedig inkább terem volt, ráadásul valahogy olyan ápolatlanul és személytelenül sivár az első pillantásra.
Ez mégsem a titkon rettegett, steril, rideg kórház — nyugtattam magam. Egészében némi melegséget sugárzott, de ezt a kettősséget, ami itt minden lépésemet kísérte, csak később tisztáztam magamban.
A bejárati ajtóval szemben nagy, kellő világosságot adó ablakok nyíltak egy fás, füves, enyhén emelkedő kertre, amit szemben egy földszintes épületsor zárt le, azért bőven kilátást hagyva felette az égre is. Ez csak egy nem túl széles, zöld sáv volt, de ahhoz elég, hogy rögtön odavonzza a fát, virágot, kertet mindig áhító szemet.
Ezt nyugtázva néztem csak jobban körül a hálóban.
Kétfelől az oldalfalak mentén hat-hat ágy és éjjeliszekrény váltotta egymást, nem túlzottan közel egymáshoz, mégis kissé a zsúfoltságot éreztetve — talán csak velem.
˜ Na, megtudtuk később, mi az a zsúfoltság! Fokozatosan bizonyult egyre szűkebbnek az intézet! ˜
Bizony elnyűtt, vásott volt az egész berendezés, ettől hathatott ápolatlannak. Emellett azért árasztott valami otthonosságot, ha bátortalanul is, mert a kopott, fehér vaságyakat virágmintás, fodros, vászon ágytakarók fedték, az ágyvégeket pedig sárga klott függönyök, úgy, mint régen a hálós kiságyamon. Ugyanilyen sárga anyagból észültek a vitrázsok is a belső, ekkor kitárt ablakszárnyakon.
A két ágysor között, a szoba közepén — a meglehetősen széles elválasztó részen —, a fénytelen parkettán végig spárgaszőnyeg futott az ablakokig.
Az ablaknál asztal, úgy emlékszem valami terítővel leterítve, amit nem tudok visszaidézni, mégis úgy rémlik, hogy nem lehetett csupasz. Néhány szék még — és sehol egy lélek!
Mint azonnal kiderült, csak a bentlakó lányok tartózkodhattak a szobákban, „idegeneknek” tilos volt belépnie, bizony idegennek minősült minden hozzátartozó is, különös tekintettel a férfinem — bármilyen jeles — képviselőire!
˜ Később fény derült arra is, miért olyan elnyűtt a berendezés. A rövid idő alatt lezajló beköltözés miatt, mert előttünk idős, vak nénik laktak itt átmenetileg, és mégsem róluk kapta nevét az intézmény, hanem a háború utáni első lakóiról, az eddigre szintén erősen fogyó hadirokkantakról. Közülük az ablakunkból látszó „elfekvő” szárnyában élt még néhány idős bácsi.
Mivel mindössze huszonöt néni, a száz „férőhelyes” szárnyban csak lézengett, a mozgássérült lányoknak pedig Újpesten egyre kisebbnek bizonyult az épület, ahol összesen csak ötven bentlakónak volt hely, adódott a megoldás: A Marczira költöztetésükkel azonnal fel tudtak venni még huszonöt lányt, és később az ígéret szerint a néniknek a Vakok és Csökkentlátók Intézetében biztosítottak „férőhelyet”, mire itt újabb huszonöt fiatalt fogadhattak. Ez volt az én csoportom. Velünk már százan lettünk.
Felújításra sokáig nem jutott pénz. A berendezést és kellékeket úgy örököltük meg, mint az épületet és magát az intézmény nevét. Ráadásul az a viccnek beillő morbid sztori szállt át ránk, hogy a gazdasági irodában értetlenül álltak az új, megugrott áramszámla előtt a lányok beköltözése után. Szerintük a helyiségek világítása független a létszámtól. Csak azt hagyták figyelmen kívül, hogy a nénik többségének nem kellett fény, mert azzal együtt is sötétben lettek volna.
Ezekről a körülményekről semmit nem tudtunk érkezésünkkor. Csak értetlenül olvastuk a névtáblánkat és a hivatalos irataink fejlécét. Kuncogva vettük tudomásul, hogy hadirokkantak vagyunk, az Állami Hadirokkant Otthon lakói…˜
Tehát, egyszerre volt riasztóan hatalmas, és a szorongó várakozásomnál mégis jobb, ami fogadott.
„Itt fogok hát élni” — suhant át a tudatomon egy másodpercnyi homályos, álomszerű, még el nem fogadott tény gondolata.
Két férfikísérőm az ajtóból benézhetett a hálóba! Fojtogató érzésünket a szemünk elárulta volna, így inkább kerültük az egymásra-nézést. Anyu — aki meglepően, tőle szokatlanul volt szórakozott és zavart — azért kipakolni bejöhetett velem, ám ezt is csak módjával. Ugyanis, a régi lány mutatta meg, mit tarthatok az éjjeliszekrényen és -ben. A többi holmit a ruhaneműs szekrényekbe kell kivinnünk.
Azok a — mozgáskorlátozottságunkhoz mérten bizony — jó nagy távolságra lévő folyosón álltak sort, szépen, kulcsra zárva, meglehetősen karcsúan. Na, ezeket felmérve már majdnem traumaként hatottak ránk az újabb tények.
Csak összenéztünk, de az öcsém nyugtató mosolyából szavak nélkül értettük (mivel ő is élt kollégiumban, volt erről némi tapasztalata), hogy ez bevett kollégiumi rend.
No, igen, de hát az ilyen nehézmozgó lányoknál is!?
A szekrényem berendezése után még rövid beszélgetésre maradt idő a széles, szép, csupaablak folyosón, ahonnét a hálók nyíltak.
Csak ekkor figyeltem fel, amikor anyu megjegyezte:
— Milyen szép itt.
Erre, az igazán barátságos, tiszta verandára mindig szeretettel gondolok vissza, mert olyan vigasztalóan, marasztalóan hatott az első perctől. Jó volt ott tartózkodni, vendéget fogadni, vagy csak pihenni, de olvasni, egyedül lenni, sőt, még tanulni is. Aki oda kiült könyvvel a kezében, azt nem illett zavarni. Még akkor sem, vagy akkor leginkább nem, ha messze elnézett olvasmánya felett.
A Marci épülete
Egyik oldalon a parkra, és azon túl az utcára néző ablaksor, szép száda drapériákkal, alattuk sorban vesszőfonatú asztalok, fotelokkal körberakva. Széles hely a közlekedésre, majd a másik oldalon számozva a hálókba és fürdőbe vezető ajtók, köztük a falakon virágtartókban futónövények. Itt-ott egy állófogas. A padló fehér metlahi lapok, benne bordó kockákból kirakott geometrikus minták. Tágas, világos, télen kellemesen fűtött, otthonos volt. Társalgónak is használtuk, amíg a túlsó szárnyról el nem költöztek a bácsik.
Itt kellett rövid idő után elbúcsúznom az enyéimtől. Erre már nem szívesen emlékszem vissza, igyekeztem mindig törölni az emlékeimből a rosszat. Minek feleslegesen szenvedni? Az azonban kitörölhetetlen, ahogy az ablakból homályos szemmel láttam, a vissza-visszatekintgető, integető családomat távolodni.
A régi lány mellém állt, sóhajtva szólalt meg:
— Jóképű srácod van.
Nem értettem azonnal, mert máshol jártak a gondolataim, de feleszmélve mégis kapcsoltam. Akár el is nevethettem volna magam, ha nem a könnyeimmel küszködök. Szomorkásan, csendesen mondtam, de kis büszkeséggel a szívemben:
— Ő az öcsém.
Alig fogtam fel, miről beszélünk. Pedig felélénkülve, kissé aggódva még megkérdezte:
— Fog-e majd látogatni?
— Hát persze, hiszen itt él — abból nekem ez természetesen így következett.
Automatikusan válaszolgattam — aztán bementem a szobába, az új ágyam szélére ültem, folyamatosan azt érezve, hogy mindez nem is velem történik, nem lehet valóság, hamarosan úgyis felébredek. Szerencsére időm nem sok maradt töprengeni, nyüzsgés kezdődött, más, új lányok is érkeztek, ők is tétovázva helyezkedtek, pakoltak. Nem mindenkit kísértek, volt, aki egyedül jött.
Ezen kicsit elgondolkodtam… Hogy’ engedhették!?
Majd lejárt a kimenőidő, szálingóztak haza a régi lányok. Először a sok bemutatkozás következett, mindenki tett valami — jó, rossz tanáccsal fűszerezett — kesernyés hozzáfűzést. Ezekből se a neveket, se a tanácsokat nem tudtam raktározni, csak érzéseket, jó vagy nem jó benyomásokat.
Egyszercsak megszólalt a később már nehezen várt, de ekkor még szokatlan hang: a csengő, vagy inkább kolomp, akkor a vacsorára, egyébként mindegyik étkezésekhez hívó jel.
És elindultunk… én mentem a többiek után. Azt hittem, lemegyünk a térképről. Végig a verandán, a lépcsőház előteréből a szekrényfolyosón át, éktelen csoszogás, csattogás, vonulás következett. Pedig a lányok többsége külön-kimenőn volt még valahol, az akkorra beutaltak közül pedig sokan még meg se érkeztek. Kevesen voltunk az ebédlőben, oda ülhettünk, ahova tetszett.
— Lesz majd ülésrend is holnaptól — mondták.
Az ebédlőben három sor, fehér abrosszal terített és négy székkel körberakott asztal állt, elegendő teret hagyva a tolókocsisoknak. Ez előrelátásnak fogható fel, mert akkor még kevés kocsis volt, inkább a járógép, könyökmankó, vagy bot volt jellemző, illetve az ilyen-olyan, „egyszerű” bicegés.
Később jöttek csak a különböző okból tolószékbe kényszerült újak. (Azóta már — elegánsan — kerekesszéknek illik hívni eme járgányt.)
A tágas, világos, tiszta, száz személyt befogadó terem két oldalán nagy ablakok, itt is száda drapéria, de zöld csíkmintával. Széles átadó-ablakon vették át a tálalóból az ételt a naposok, akiket az úgynevezett „jómozgó” lányok közül naponta jelöltek ki. Az utóbbiakra rögtön felfigyeltem, az ügyeskedésükre, hogy hogyan egyensúlyoznak a teli tálcákkal, tálakkal, kancsókkal.
A bicegéstől se loccsant ki semmi.
Kábultan és fáradtan, kicsit nehezen fogtam fel mindent: például, hogy mi az a „külön-kimenő”. Éhes voltam, de idegennek éreztem a vadast, amit otthon egész másképp készítünk. A finom zöldség-íz egészen eltűnt belőle a sok mustár miatt. Inkább lefeküdtem volna, hogy ne kelljen már ezt a „nemszeretem” napot folytatni. Ó, de jó lett volna, ha mégis kiderül: mindez csak álom.
De valóság volt!
Sőt, még aznap következett a megbeszélés is. Mária néni tartotta, aki nekem első perctől olyan ridegnek tűnt. Agyam lázasan próbálta emlékezetembe vésni az intelmeket. Hidegen csillogó szemüvege mögött egy kemény, ellenséges nevelőt éreztem.
Mintha mindannyiunkban csak a kijavítani valót fürkészte volna.
Így kezdte:
— Én leszek a nevelőtök, Mária néninek szólíthattok. Mindenben segíteni foglak benneteket, de vannak elvárásaink. Most mindenki mutatkozzon be. Ülve maradhattok. Pár szóval azt is kérem, ki honnét jött, mit csinált eddig, mi szeretne majd lenni.
Sorban bemutatkoztunk. Nem fűzött hozzá semmit, csak bólintgatott. Utána ismertette, hogy az eddigi évekhez képest nagyot lépett előre az intézet, mert lehetőséget kaptunk olyan beiskolázásokra is, amik eddig nem voltak lehetségesek. Bővült a választék.
Aligha fogtuk fel ennek a jelentőségét mi még akkor. Pedig hallatlan sok küzdelem, ésszerűbb elrendezések, intézkedések kiharcolása volt a néhány ember mögött, akik arra tették fel az életüket, hogy a sok kallódó mozgássérült lányt tanuláshoz segíthessék. Mi csak gépiesen viselkedtünk, válaszolgattunk.
Sok név — ismeretlen világok. Töményen, megjegyezhetetlenül zsongott bennem minden. Néha fel-feleszméltem, aztán valami kábulatféle állapotban ült ott a testem. Ám a lelkem az messze járt, nem akart ott lenni.
Gondolom, Mária néni ezt érzékelte is.
Ismertette az új lányokkal, mik a fő házi szabályok, amikkel mindaddig egyetértettem, amíg így nem kezdett beszélni:
— Kisdolog után is le kell húzni a WC-ben a vizet, mosdás nélkül lefeküdni tilos, ha pedig melegvíz van, kötelező fürödni, legalább kétszer hetente. — (?!) — A harmadik melegvizes nap, csak mosásra van fenntartva. Mindenki köteles a holmiját tisztán, ágyát, szekrényét rendben tartani. Ágyneműt magatok fogtok cserélni, időben kaptok tisztát. A hálóinget és törölközőt is mi adjuk, szintén cserélésre. Mindig ápoltnak kell lennetek.
Sértődötten nézhettem, ugyanis direkt nekem célozva tette hozzá, hogy ezt kénytelen ismertetni, mert a legegyszerűbb dolgok is ismeretlenek lehetnek sokak előtt, és nem is annyira természetes mindenki számára, ahogy azt egyesek hiszik. (Mintha huncutkás mosolyt fedeztem volna felvillanni eközben az arcán.)
Elgondolkodva oktatott tovább minket:
— Akadhatnak kivételek, de nekem nem jók a tapasztalataim. A tisztálkodást is tanulni kell! Ezt jobb, ha az elején megjegyzitek, aztán aki úgy látja, tud segíteni, az tegye, és ebben ne fogja vissza magát. De azt ne higgyétek magatokról, hogy bármit jobban tudtok másoknál. Figyeljetek egymásra, ennyi az egész, segítsetek annak, aki rászorul, de ne akarjatok túl okosak lenni.
Kis szünetet tartva, keményített a hangján:
— Itt mindenki egyenlő, előjogok kizárva! — szögezte le nyomatékkal. Újabb kis hatásszünet után, vagy inkább időt akart adni a mondata értelmének felfogásához, hátradőlve folytatta:
— Itt mindenkinek ki kell vennie a részét az intézet munkájából, vagy a varrodában vagy az iparművész Kisműhelyben, vagy a házkörüli teendőkben, de mindenképp kötelező a rendszeres elfoglaltság. Attól függően, hogy ki, mire képes és alkalmas.
Közben körbejárt a tekintete rajtunk.
— Minden hálóban van egy kijelölt felelős, ő ébreszt reggel hétkor. Nyolctól már senki nem tartózkodhat a rendbe rakott hálókban, csak külön engedéllyel. Például betegség esetén.
Körbenéztem.
Figyelő arctól a flegmáig minden variációt felfedeztem.
Mária néni rendületlenül —, de közben tanulmányozva a különböző reagálásokat — tovább sorolta a házirendet:
— Tízkor van egy kis tízpercnyi szünet, aztán tizenkettőkor ebéd. A jól mozgó lányokat beosztjuk teríteni, ezért ők fél órával az ebéd előtt elkéretőznek a műhelyekből. Körülbelül egy óra múlva mindenkinek ismét a kijelölt helyén kell lennie és háromig dolgoznia. Utána szabadfoglalkozás, ekkor már a szobákban is lehettek. Hatkor vacsora, kimenőkor ez hideg-, máskor főtt étel. Kimenő szerdán négytől-tízig, szombat-vasárnap kettőtől, és ilyenkor tizenegyig éghet a villany, egyébként tízkor szigorúan villanyoltás. Külön kimenőt lehet kérni, előzetes, indokolt bejelentéssel. De a késést a kimenő elvonásával időarányosan büntetjük. Ez legkevesebb öt percért egy, de hosszabb elmaradásért akár egész heti kimenőt is, sőt, súlyos vétségért többet is elvonhatunk. Viszont eltávozást kaphattok: kérelem és érdem szerint. Ünnepekre szünidőt kaptok, de az intézetet elhagyni nem kötelező.
Valaki jellegzetes hangot adott. Ő értette az esetleg ki nem mondott „miből-t”.
— Némi zsebpénzt is tudunk osztani — erre felcsillantak a szemek —, hogy ki tudjatok mozdulni. A TV-t, rádiót, lemezjátszót csak a megbízott lányok kezelhetik, csakis akkor és úgy, hogy a többieket ne zavarja. Időnként szoktunk rendezvényeket, közös kirándulásokat vagy színház-, mozilátogatásokat is rendezni. Hamarosan egy műveltségi vetélkedőt szeretnénk, önként jelentkezőkkel.
Szavai záporoztak, mint az esőcseppek. Végtelennek tűnt, fárasztóan soknak. De felélénkültünk, amikor felemelte kissé a hangját, hogy el ne engedhessük fülünk mellett azt, ami következett, például a tilalmakat: A férfiakkal folytatott kapcsolatokról, a kimenőkön elszabaduló, gátlástalan viselkedésekről — ami a vidékről jött lányoknál tapasztalható — vagy, akik otthon óvó elzártságban éltek.
— Előszeretettel használják ki egyes férfiak a vidéki tapasztalatlan, könnyűnek bizonyuló prédát.
Gőgös önérzetemet a feltételezés megint sértette, és ő észre is vette ezt is. Későbbi kapcsolatom vele, meg a feladatok — amikkel megbízott — azt igazolja, hogy jó szemmel, hamar felismerte, kiben mi lakik, mi hiányzik belőle. Mit kell fejleszteni vagy elnyomni.
Jó pedagógus volt, ezt el kell ismerni!
Ám akkor, ahogy fáradtan képes voltam gondolkodni, a furcsa, hárító érzésem csak nőtt.
Ahányan ott ültünk, annyifélék. Az ijedttől a magabiztoskodóig, az ápolatlan, de festett körműtől az illatosan is egyszerűig, tizenévestől a húszon felüliig. Ami pedig a testi hibákat illeti, hát, igencsak változatos képet festettünk! Volt műlábas, egy és két járógépes, botos, mankós és segédeszköz nélküli lány. Sőt egy törpe is.
˜Sok év múlva az ő fia több filmben szerepelt, például Hanistókot játszotta, a Jókai regényből készült filmben, A névtelen vár-ban.˜
Igaza lehet a nevelőnőnek — szűrtem le nagy bölcsen, kissé kábultan, ahogy újra jól körbenéztem a társaimon, akiktől igazából nem sokban különböztem. Egyben biztosan hasonlítottunk akkor: szinte összeroskadtunk a kimerültségtől.
Ezt a hidegen csillogó szemüvege mögött is érezte és értette a mi nevelőnőnk. Kis csend után megenyhült mosoly-félére cserélte fel a szigort:
— Na, mára elég lesz ennyi — mondván úgy intett, mintha azt mondaná szeretettel, „hess bogaraim”. (Ezt már egy egész más hangnemben.)
Negyedét sem jegyeztük meg a hallottaknak, mindezeket a hétköznapok verklije verte belénk szép folyamatosan.
— A házirendre és a továbbtanulásokra még visszatérünk a nevelési órákon — szólt még ránk, miközben igencsak egyéni módon kászálódtunk fel.
Látta; már úgysem fogna az agyunk. Elküldött mosdani és aludni, mi pedig csörögve, csattogva, bicegve kerestük meg, hol zuhanhatunk ágyba.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Adminguru
