H?sünket leny?gözték a planetáriumban látottak: az id?utazás vissza és el?re a csillagrendszerekben.
A LÁTÓ
Én, már hogy minden oldalú csendbe jutottam,
s láttam Planetárium félgömbjén, amit csak
ember láthat, bár ezredévek múltán: száguldó
csillagképeket, id?utazást, menekedést el?re –
súlyom érzem, a széket, a karfát; a vágyat
asszonyi testre; h?s tejet inni kék ég aljában,
fehéret a zöldben és futni, harapni
tavaszt, örülni húsnak, izomnak,
egy fejsimításba beléremegni; mert ember,
mert itt, tárt halálszárnyú ugrója fajának –
vagyok.
Helyetted is megnézem a kis nefelejcset,
a szárnyas id? nehezékét, látod a ráncok
szemem körül, kékl? örvény, amivel befognám
csodának három dimenzióját a szereteten fölül,
s bár egyre sötétebb lukba merül világom,
hidd el: gy?lnek odabenn, s még szólnak a fények.
Legutóbbi módosítás: 2008.11.19. @ 21:14 :: Petz György