Kis Rózsaszín csak ült a ház tetején és a csillagokban gyönyörködött. Már h?vös volt az éjszaka, mégis valami furcsa melegség járta át, ha arra gondolt, hogy bent, a házban, ott szuszog az a Síró Ártatlanság, aki a Nagy Szürkét teljesen elvarázsolta.
– Csupa titok. Minden csupa titok. A Síró Ártatlanság különösképpen! Nem lehet tudni mi lesz bel?le, de most ez senkit nem zavar. Nem is akarja tudni senki sem, mi lesz bel?le. Most csak örül mindenki, hogy megszületett, hogy itt van ezen a világon, és ha jól belegondolok, más tényleg nem számít.
– Más tényleg nem számít – ismételte meg egy hang.
A Kis Rózsaszín zavartan körbe nézett.
– Minek is tudni a jöv?t, ha a jelen éppen elég örömöt tartogat?
A Kis Rózsaszín egészen belepirult a kérdésbe. A kémény tetején a Lila Köd tündökölt, s valami olyan fényesen ragyogott ki bel?le, hogy bevilágította az egész háztet?t.
– Zavarok? – kérdezte, látván, hogy a Kis Rózsaszín ijedten húzódott odébb.
A Kis Rózsaszín még mindig nem felelt. Megfordult a ház tetején a másik irányba, mintha valami nagyon sürg?s szemlél?dni valója akadt volna arrafelé.
– Valami rosszat mondtam? – köszörülte meg a torkát a Lila Köd.
– Nem. Tulajdonképpen nem – nézett hátra a válla felett a Kis Rózsaszín. – Csak azt hittem, magam vagyok, és…
– Ami azt illeti, én is azt hittem, hogy magam vagyok – szakította félbe a Lila Köd. – Én minden este itt szoktam bámészkodni, és még sosem fordult el?, hogy valaki itt ül a ház tetején, és töpreng mindenféle különös dologról.
– Elnézést! Nem tudtam, hogy ez a tet? már foglalt.
– Jaj, ne butáskodj! A tet?n mindenkinek van hely! – nézett komolyan a Lila Köd a Kis Rózsaszínre, és alig észrevehet?en közelebb húzódott hozzá. – Szóval egy Síró Ártatlanság szuszog a házban… – próbálta felvenni a beszélgetés fonalát a Lila Köd.
– Igen. Egy egészen apró Ártatlanság.
– Érdekes. Itt ülök minden nap a tet?n, és fogalmam sem volt róla, hogy bent a házban most indul útnak egy csoda.
– Most indul útnak egy csoda – ismételte elmélázva a Kis Rózsaszín a szavakat. – Ezt szépen mondtad. Igen, a házak is tele vannak titokkal. Kívülr?l semmit nem lehet tudni róluk, csak amit látni: kicsik, vagy nagyok, szürkék, vagy színesek, újak, vagy régiek, De a lényeg, az belül van.
– Miért? Mi a lényeg? – kérdezte kíváncsian a Lila Köd.
– Az élet a lényeg. Csakis az élet – felet határozottan a Kis Rózsaszín.
– Ó, az élet! Kinek ilyen, kinek olyan. Nézd csak! Ott lent a sarokban… Látod azt a szakadt kabátos alakot?
– Aki ott ül a földön és egy üveget szorongat a kezébe?
– Igen, azt! – felelte csillogó szemmel a Lila Köd. – Na! Annak szerinted milyen az élet?
– Nem lehet túl vidám – sóhajtott a Kis Rózsaszín.
– Nem bizony! Az összes vagyona a kabátja, és még azt is ellophatják t?le, ha elalszik. Úgyhogy alig alszik. Esténként, szinte egyáltalán nem alszik. Nappal biztonságosabb aludnia, akkor többen vannak az utcán. Naná, hogy iszik egyfolytában. Nem akar érezni. Nem akar gondolkodni. És persze, nem akar fázni sem.
– Lakhatna ? is egy házban, ha akarna – vetette közbe a Kis Rózsaszín.
– Lakhatna. De neki nem ez a sorsa.
– Nem ez a sorsa? – kérdezett vissza hitetlenkedve a Kis Rózsaszín. – Csak nem azt akarod mondani, hogy az, az ember azért alszik az utcán, mert ez az sorsa?
– Gyere! Mutatok valamit. Csukd be a szemed!
Miel?tt a Kis Rózsaszín bármit is mondhatott volna a Lila Köd átölelte és csak repítette az ismeretlen felé, ami persze csak a Kis Rózsaszínnek volt ismeretlen, a Lila Köd pontosan tudta, hova mennek.
– Itt vagyunk – szólt néhány pillanat múlva.
A Kis Rózsaszín nem akart hinni a szemének. Egy szikla tetején találta magát, s lent a mélyben a tenger hullámai csapódtak dübörögve a falának.
– Nahát! Ez gyönyör?! – szólt álmélkodva.
– Úgy bizony! Gyönyör? – mosolygott mögötte a Lila Köd.
– Látod azt a hajót?
– Azt az egészen apró pontot, ami ott messze világít? – hunyorgott a Kis Rózsaszín.
– Igen, azt. Hallod a szelet?
– Hallom. Vihar lesz.
– Úgy bizony. Vihar lesz. Nagy vihar.
– És felborul a hajó? – kérdezte rémülten a Kis Rózsaszín.
– Az is meglehet.
– Nem tehetünk semmit?
– Mi nem –felelt határozottan a Lila Köd. – Ez a sors. A hajó a tengeren csak része a világnak. A szél is része a világnak. Akik a hajón vannak, azok is csak a világ részei. Mi fentr?l nézzük most a világot, mi látjuk, amit ?k csak megélni tudnak.
– Valamit mégis csak tenni kéne! – nyugtalankodott a Kis Rózsaszín. – Mentsük meg ?ket!
– Csak magadat mentheted meg – szólt szigorúan a Lila Köd. – A tudás az, ami megmenthet. Figyelheted a szelet, megismerheted a hajót, és a törvényeket, de ha vihar jön, akkor a sors írja a történeted.
– Semmit nem lehet tenni? –kérdezte szomorúan a Kis Rózsaszín.
– De lehet. Készülj a viharra, hogy megálld benne a helyedet.
A Kis Rózsaszínnek a sírás szorongatta a torkát.
– Ennyi lenne hát az élet? Készülni a viharra?
– Ennyi? Hiszen ez minden! – ölelte át a Lila Köd a Kis Rózsaszínt. – Ez egy nagy kaland! Amíg a viharra készülsz, megtörténik veled az élet. Láthatod a tengert, találkozol érdekes alakokkal, mint például velem…
A Kis Rózsaszín megint elpirult.
– De ha a világ részei vagyunk, akkor úgysem tehetünk semmit a viharral szemben! –makacskodott tovább.
– Nem is a viharral szemben kell tenni, hanem magadért. Esélyt adni, hogy túl éld a vihart. Esélyt adni, hogy megmentheted magad.
– Elfáradtam – sóhajtott a Kis Rózsaszín. – Vigyél vissza a tet?re, kérlek.
Álmosan becsukta a szemét, még érezte, amint a Lila Köd gyengéden visszarepíti a házak felé, majd ráfekteti egy felh?re és langyos szell?vel lágyan betakarja.
– Pihenj csak! – suttogta halkan, és egy dalt dúdolva a Kis Rózsaszín mellett maradt, hogy vigyázzon az álmára.
Legutóbbi módosítás: 2008.11.06. @ 10:00 :: Pozsa Ágnes
