…mert abban biztos volt, hogy megoldás mindig van, legfeljebb elrejtőzik a szegény ember elől.
Mióta Szeredán megszüntették az üzemet, otthon maradt leszázalékolva, de az a kis pénz, amit kapnak, még a takarmányra sem elég, nemhogy valamicske maradna a megélhetéshez.
Petre is már nyugdíjba ment, a fia a szomszédban építkezik, a tetőt is javítani kellene: pénzre van szükség, mindenáron. 52 évesen már sehol nem kapott munkát, de azért erősen bízott benne, hogy szűz Mária majdcsak megmutatja a kivezető utat.
Így is lett. Manyika reggel nyitott szemmel bámulta a plafont, és egyszerre csak eszébe jutott Gizike, aki nemrég vett magához két gyereket nevelőszülőként.
– Igen! Ezt kell tennem! – örvendezett, s máris úgy pattant ki az ágyból, mint akinek egy perc vesztegetni való ideje sincs.
– Petre! Petre! Szűz anyácska segített! Nevelőszülők leszünk, ha te is akarod!
Az oláh, ahogy a faluban hívták, csak ránézett a feleségére, és már attól csordultig telt a szíve, hogy újra csillogni látta az asszony szemét. Több, mint harminc éven át kitartottak egymás mellett, pedig egy román férfit nem szívlelnek a magyarlakta településen. Ám, Manyika, el nem hagyta volna Szentkirályt semmiféle emberért, így nem volt mit tenni: oda kellett költöznie. Ahogy elnézte az asszonyt, most is csak hálát érzett, hogy összetalálkoztak, mert t?le jobb teremtéssel nem akadt össze a hatvanegy éve alatt.
– Nagyszerű ötlet! – ujjongott Petre. – A négy unokát is te pelenkáztad, jó lesz, ha megint gyerek lesz a háznál.
Manyika, még aznap bement a hivatalba, két hónap múlva már ölébe vitte haza az otthonból Szandikát. Úgy mondták, az anyja nagyon szépen felöltöztette, mikor ott hagyta nyolc hónapos korában. Még sírt is a szerencsétlen, de el kellett hagynia a férfit, akinél lakott, s az utcán nem akarta maga mellett tudni a gyereket. Szandika, csak ült mozdulatlanul, nem akart sem járni, sem beszélni.
– Gyere kis csillagom! Meglátod, nálunk jó helyed lesz! – ölelte magához a gyereket Manyika.
Aláírta a papírokat, hogy a gyerekről legjobb tudása szerint gondoskodik, és ha örökbefogadó szül?ket találnak, akkor átadja a gyereket azoknak. Két hét múlva újabb kislányt kaptak, Andikát. Sötétbőrű, barna szemű, vézna lányka, de olyan hálás volt a tekintete, hogy Manyika egyből megszerette. Esténként altatót énekelt nekik, aztán ott aludt el ő is köztük, a két gyerek kezét fogva.
Petre csak morgolódott, hogy most aztán belőle lett árva, de szíve mélyén boldog volt, hiszen látta, hogy Manyika megfiatalodott a gyerekek mellett.
A pénz, amit kaptak, segített rajtuk. Manyika először mindig a lánykáknak vett belőle ruhát. Nagyon be tudta osztani, ami maradt! Tavasszal, még a tetőt is megjavították. Szandika két hónapi ücsörgés után, megfogta a terítő sarkát, és elindult. Úgy tipegett, mint aki mindig is tudott járni.
Volt nagy öröm, és csodálkozás! Később beszélni is elkezdett.
– Úgy csicsereg, mint egy kismadár! – jegyezte meg nevetve Petre. – Visszaszökött vele a boldogság – és belecsókolt Manyika nyakába.
Andikát el sem lehetett rángatni Manyika szoknyája mellől. Szinte hozzánőtt az asszonyhoz.
Egy szép, derűs napon, egy autó állt meg a ház előtt. Jól öltözött házaspár érkezett gyereknézőbe.
Manyikának, mintha húsz gombóc akarna egyszerre legurulni a torkán, alig tudott megszólalni.
– Csak jöjjenek beljebb. Szandika a konyhában játszik, Andika meg itt van, ni! – és ölbe kapta a gyereket.
Petre is érezte a baj közeledtét, csak nézte a feleségét, és elfutotta szemét a könny.
Szandika szőke fürtjei táncot jártak, ahogy felkapta a fejét a játékból.
– Csókolom! – köszönt illendően – és tovább nyomkodta egymásba a kockákat.
– Tündéri ez a kislány! – fordult a férje felé a n?, mosolyogva. – Beszélgethetünk vele?
– Csak tessék! – válaszolta Manyika rezzenéstelen arccal, és kisietett a konyhából, mert érezte, hogy a könny, hamarosan kiszökik a szeméből.
Két hét múlva visszatért a házaspár. Akkorra már Manyika biztosra vette, hogy Szandikát elviszik tőle. Mégis, valami csodát remélt, hogy talán…, találnak másik gyerket.
– Ugyan miféle másik gyereket találhatnának? – fedte meg magát. – Szandikánál édesebb, okosabb lánykát még elképzelni se lehet.
A párocska megint beszélgetett egy órát Szandikával, aztán határozottan közölték, hogy őt választották. Megköszönték, hogy ilyen szeretettel nevelték eddig, és biztosították Manyikát, hogy bármikor meglátogathatja majd a gyereket.
– Igazán, köszönöm! – felelte hivatalos hangon Manyika. – Meglátogatom majd.
Csaknem egy hónapig tartott, amíg elintéz?dtek a papírformák. Addig Manyika felkészítette Szandikát, hogy új anyukája lesz, és új apukája, és nagyon jó lesz neki, mert az új anyukája ugyanígy fogja szeretni, vagy még jobban. A fényképről meg is mutatta a nénit, aki majd ugyanígy fogja szeretni, vagy még jobban.
Aztán elérkezett a nap, amit Manyika legszívesebben átaludt volna.
Tíz órakor érkeztek a vendégek: a házaspár, és a gyámhatóságtól két személy. Aláírták a papírokat, hogy átadták a gyereket, aztán a nő elővette az új ruhát, amit direkt erre az alkalomra vásárolt Szandikának. Gyönyörű, piros ruhácska volt, apró fehér virágokkal, hozzáillő fehér pulóverrel, és fehér cipőcskével. Szandika, mintha érezte volna, hogy valami végleg megváltozik, Manyika ölébe kéredzkedett.
– Menj anyukádhoz, Szandikám! Nézd csak milyen szép ruhát hozott neked! – hámozta le a gyerek kezét magáról az asszony.
– Talán jobb lesz, ha maga öltözteti fel – szólt bizonytalanul a nő.
Mikor elkészültek, Szandikát Manyika tette be a kocsiba. Szandika azonban, égtelen sírásba kezdett.
– Nem akarok elmenni! Anyácska, nem akarok elmenni!
– Jó lesz neked Kincsem! Menj csak! – mondta Manyika, és gyorsan becsukta a kocsi ajtaját. A kocsi elindult, Manyika meg csak állt, szoborrá meredve, arcán patakokban ömlött a könny.
– Gyere be, Kedves! – ölelte át Petre.
Manyika öntudatlanul engedelmeskedett. Aztán szó nélkül feltette az ebédet.
– Tudtuk, hogy elvihetik, igaz? – próbálta nyugtatni Petre.
– Igaz. Kell a pénz – felelte szárazon.
Aztán eljött az este. A nagy ágy óriássá n?tt. Óriás volt benne az üresség. Még jó, hogy itt van Andika! Neki lehet még énekelni.
– “Csendes álmot, jó éjt… “
Hirtelen megpattant valami Manyikában. Magához ölelte a kispárnát, amin Szandika aludt.
– Milyen bolond vagyok! Milyen bolond is vagyok én! Hogyan is gondolhattam, hogy majd kibírom, ha elviszik a gyereket! Máriácska, szűz anyácska segíts nekem!
És akkor megérezte a kicsi, apró kezet a hátán.
– Semmi baj, anyácska. Ne sírj! Semmi baj.
– Semmi baj, Kincsem – szorította magához a gyereket. – Semmi baj.
