Jó ideig tartott, míg felfogta, hogy kitaszította a világ, és magára maradt.
Csak ült, és hallgatta a csendet.
Valaminek történnie kell! – jelent meg a felirat a képerny?n.
De nem történt semmi. L.A ült a földön, bámulta a nem létez? kilincset, és várt.
Aztán hirtelen kivágódott az ablak, és berobbant a Hiány.
L.A. tudta, hogy nem tehet semmit, így hát továbbra is a földön ült, átkulcsolta két lábát, és figyelt.
A Hiány süvítve keringett a szobában, s mint valami könny? szemetet kapta fel az emlékeket, amit TéZé. hagyott maga után.
L.A. lehajtotta fejét. Nem akarta látni, hogy semmije sem maradt.
A Hiány erre nagyon dühös lett. Ki nem állhatta, ha valaki nem néz szembe a tényekkel, ezért L. A köré csavarodott.
L.A ekkor megrémült, mert tudta, hogy most már tényleg, az életér?l van szó. Megpróbált zsugorodni, hogy észrevétlenné váljon, de már kés? volt. A Hiány egy lélegzetvétellel belelopózott, és a következ? pillanatban már belülr?l feszítette.
L. A ekkor felpattant a földr?l és felvette a harcot. Nagyokat fújtatott, abban reménykedve, hogy egy nagy leveg?vel – ahogy jött-, majd távozik a Hiány. A fújtatástól szédülni kezdett, végül eszméletlenül esett össze.
A Hiány döbbenten telepedett rá.
Hát ennyi volt? – jelent meg a felirat a képerny?n.
Mikor L. A. bizonyos id? után magához tért egykedv?en állapította meg, hogy elveszítette a küzdelmet. A Hiány befészkelte magát a testébe, s ott ütött tanyát. Esténként a pecsenyéjét sütögette, napközben pedig élvezte a helyzetet. L. A igyekezett nem tör?dni vele, de a fájdalom teljesen elborította a tudatát. Kiment a konyhába, az asztalon található egyetlen késsel felvágta a mellkasát, kiszedte a szívét, meglékelte a koponyáját, és óvatosan kiemelte bel?le a kocsonyás lebenyt. Maga mellé helyezte mindkett?t, majd lefeküdt a földre és várt.
A Hiány erre nem számított. Egyik pillanatról a másikra otthontalan lett. Becsapva érezte magát, úgyhogy sért?dötten távozott az ablakon át.
L. A maga sem tudta mennyi id?t töltött így, a földön feküdve, de egy szép napon arra ébredt, hogy végre teljesen egyedül van. Bár a Hiány mindent elpusztított, de a szívét, és a mellette hever? kocsonyás anyagot érintetlenül hagyta, így arra gondolt, hogy új életet kezd.
Visszahelyezte a kiszedett szerveit a helyére, és minden erejét összeszedve feltörte az ajtót.
Megpróbált tanulni a történtekb?l, és arra a következtetésre jutott, hogy a Hiány pusztító hadjárata szoros összefüggésben áll Té. Zé távozásával. Ezért elhatározta, hogy kitörli Té Zé-t a gondolataiból. Minden erejével azon volt, hogy ne gondoljon Té Zé-re, de Té Zé úgy látszik, kitörülhetetlenül belevés?dött az agyába.
L. A nem adta fel! Ha már egyszer új életet kezdett, akkor meg kell tanulnia Té Zé nélkül élni! Addig-addig próbálkozik majd, amíg valaki el nem foglalja Té Zé helyét.
L. A olcsó rúzst kent a szájára, testre simuló ruhát öltött magára és csábító pillantásokat vetve sétált naponta le, s föl az utcán.
Az eredmény nem maradt el.
L. A-nak sikerült elfelejtenie Té Zé-t. Legalábbis ideig-óráig. Egészen addig, míg magára nem zárta hajnalban az ajtót.
Azzal vigasztalta magát, hogy Té Zé már naponta csak kétszer jut eszébe: az elalvás el?tti utolsó -, és az ébredést követ? els? gondolatként.
Ugyanakkor be kellett látnia, hogy a Felejtésnek nagy ára van. Id?közben egészen bemocskolta magát.
Körbenézett az üres lakásban, meglátta a földön hever? üres üvegeket, az összegy?rt papírzacskókat és elsírta magát.
A piszoktól visszatükröz?d? ablak fényében egyszer?en nem ismert magára.
Kiment a fürd?szobába, teleengedte a kádat forró vízzel, majd szép lassan felvágta a mellkasát, meglékelte a koponyáját, és abban a reményben, hogy végre megszabadulhat Té Zé-t?l alaposan átmosta a szívét, s az agyát egyaránt.
Az ágyra tiszta leped?t terített, a paplant kifehérített huzatba vonta, és lefeküdt.
L. A nem tudta volna megmondani, hogy pontosan mennyi ideig feküdt így, de egy napon arra ébredt, hogy tavaszillatú a föld, és napfényíz? a leveg?, s ett?l rögtön eszébe jutott, hogy szép az élet. Csak néha-néha rémlett fel el?tte egy halványkép, hogy valamikor régen, elpusztította Hiány, és bemocskolta a Feledés, de ezt, mint valami kósza gondolatot, könnyedén elkergette magától.
Hinni kezdte, hogy a sors kiszámíthatatlan, de élhet?, s hogy bármi történt is vele, mindig, minden újrakezdhet?.
Telerakta a szobáját virággal, enni adott az udvaron bujkáló kiscicának, megállt beszélgetni az öregekkel – egyszóval: L.A végre megtalálta a lelki békéjét.
Legalábbis mások így hitték.
De L. A tudta, hogy elveszítette önmagát.
Ez a jóságos és tüneményes ember, akivé lettem, nem lehet L.A. – jelent meg a felirat a képerny?n.
Aznap este L. A nem tudott elaludni a frissen mosott ágynem?vel behúzott paplan alatt. Felült, összekulcsolta a kezét, lehajtotta a fejét, és hagyta, hogy a gondolatok életre keljenek.
Egyszer csak megjelent köztük Té. Zé.
L. A az els? pillanatban megijedt, de aztán megkönnyebbülten tapasztalta, hogy Té Zé-t nem követi a Hiány. Ellenkez?leg! Valamiféle öröm járta át minden porcikáját.
Eszébe jutott, mikor el?ször megpillantotta Té Zé-t. Az a furcsa érzése támadt, hogy semmi másra nincs szüksége. Ha Té Zé vele van, akkor mindene megvan.
És ebben a pillanatban L. A megértette, hogy mindene megvan.
Té Zé ott él, benne, és ez így van jól.
Legutóbbi módosítás: 2008.11.20. @ 11:49 :: Pozsa Ágnes
