Tizenkilenc éves voltam, mikor leérettségiztem. Sosem voltam valami jó tanuló, de különösebben emiatt nem izgattam magam. Leginkább az irodalmat szerettem, de azt is csak a tanárn? miatt. Volt benne valami furcsa érzékenység, amit?l úgy érezted, óra után át kellene ölelned, hogy megvigasztald. Igazából eszembe sem jutott volna átölelni, de gondolatban minden óra után megtettem.
Ett?l függetlenül még magyarból is csak hármas voltam, mert képtelen voltam kinyitni a számat, ha felelni kellett. Írásban még csak-csak ment valahogy a dolog, de szóban, képtelen voltam felelni.
Mintha valami mágnes szorította volna egymáshoz az ajkaimat, csak nyöszörgés hallatszott szavak helyett. A végén már meg sem próbáltam megszólalni, mert annyira szégyelltem magam, hogy ilyen szerencsétlen vagyok.
Ezek után eszembe sem jutott továbbtanulni, örültem, hogy leérettségiztem. Egy boltban kezdtem el dolgozni, ahol nem kellett sokat beszélni. Kipakoltam az árut, és kész. Nem kérdezett senki, nekem meg semmi más nem számított, csak hogy csendben ellehessek. Két évig csináltam, de néha legszívesebben hagytam volna a fenébe az egészet. Csak azt éreztem, hogy senkinek semmi szüksége rám, és nekem sincs szükségem arra, ahogy élni tudok.
Egy nap épp ballagtam hazafelé a munkából, emlékszem, piszok hideg szél fújt, még a kabátomat is öszefogtam a nyakamnál, mikor megállt egy kocsi mellettem.
– Szia, Andris! Elvigyelek?
A tanárn? volt az, aki magyart tanított. Akit mindig átöleltem gondolatban.
Annyira meglep?dtem, hogy még nyögni sem bírtam, csak beszálltam az autójába.
– Hazafelé? – kérdezte.
– Ühümm – válaszoltam. Iszonyúan örültem, hogy kijött a számon ez az ühümm. Mégiscsak jobb, mint a nyöszörgés!
– Dolgozol?
Na, erre nem tudtam hirtelen mit feleljek, pedig nem volt egy bonyolult kérdés. Csak egyszerre összeszaladtak a fejemben a gondolatok, és legszívesebben elmeséltem volna, hogy mennyire értelmetlen ez az egész így, hogy felkelek, eszek, kipakolom az árut, aztán hazamegyek, eszek és lefekszek, és még negyven éven keresztül ez vár rám. Megrémültem, hogy ennyi mindent szeretnék mondani, és attól féltem, megint összezáródik a szám, és akkor csak az az idétlen hang jön majd megint ki bel?lem, úgyhogy inkább bólintottam.
– Szereted? – nézett rám, mintha ez most olyan szörnyen fontos lenne a számára, hogy szeretem-e, amit csinálok.
Megráztam a fejem.
Közben elindultunk.
Legszívesebben már kiszálltam volna, mert láttam, hogy nagyon beszélgetni akar velem, és halálra rémített a gondolat, hogy itt vagyok összezárva ezzel a n?vel, akire mindig úgy néztem, mint akin segíteni kell, s közben nem vagyok képes semmire többre, minthogy nyomorúságomról tegyek bizonyságot.
– Tudod, Andris, én mindig úgy éreztem, hogy te vagy az egyetlen, aki igazán figyel az óráimon. Furcsa, de ha jól belegondolok, csak azért készültem fel az óráimra, mert tudtam, hogy téged érdekel, amit mondok.
Olyan valószín?tlen volt az egész! A tanárn? beszélni kezdett, én pedig elfelejtettem, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Nem kérdezett, csak beszélt.
– Néha nagyon fárasztó dolog élni! – folytatta. – Csak felkelsz, eszel, bemész az iskolába, hazamész, eszel és lefekszel, de igazából egyedül vagyunk mind. Csak teszi a dolgát mindenki, és észre sem vesszük, hogy szép lassan elmúlik az élet. A reggelek a legnehezebbek, mikor ki kell szállni az ágyból, és tudod, hogy semmi értelme felkelni. De amíg az osztályotokban tanítottam, addig úgy t?nt, van értelme a reggelnek. Már rég meg akartam köszönni, csak nem tudtam, hogyan mondjam el – és akkorát sóhajtott, mint aki valami nagy tehert?l szabadult.
– Tényleg figyeltem.
Magam sem hittem, hogy csak úgy megszólaltam.
– Tanárn?t figyeltem, hogy milyen szomorú mindig.
– Jaj, jobban kellene vigyáznom az arcomra! – nevette el magát. – Ki nem állhatom, hogy minden rá van írva.
– És miért szomorú a tanárn?? – kérdeztem.
Kérdeztem! Én kérdeztem a tanárn?t?l! El sem akartam hinni!
– Sok ez a negyven év. Néha túl sok.
– Értem – vetettem közbe, mert nem akartam, hogy abbahagyja a beszédet.
– Annyi minden történt az elmúlt évek alatt, és csak úgy rám törnek az emlékek, és néha úgy tud fájni, hogy legszívesebben megszöknék magam el?l, de ez az, ami lehetetlen. Az ember maga el?l nem szökhet meg.
Magáról beszélt, de közben mintha rólam beszélt volna. Én is ett?l szenvedtem a legjobban. Nem szökhettem meg magam el?l, pedig szívesen megtettem volna minden nap.
– Néha le kellene tenni a zsákot – mondtam neki, de fogalmam sem volt, mit akartam ezzel mondani.
– Letenni a zsákot? – nézett rám csodálkozva.
– Ühümm – válaszoltam.
– Biztosan igazad van. Néha le kellene tenni a zsákot, ami agyon nyom. Észre se vettem, mikor lett ilyen nehéz a zsákom. Csak gy?ltek bele a fájdalmak, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy nem bírok lépni vele. Csak le kellene tenni. Milyen egyszer?en hangzik. Letenni, hogy tovább lehessen menni. De az ember ragaszkodik az emlékeihez! Nem lehet csak úgy letenni a zsákot.
Nem voltam benne biztos, hogy hozzám beszél, vagy csak úgy magában, de jólesett hallani, amit mondott. Olyan volt, mintha segítettem volna neki megérteni valamit. Ez már önmagában is örömmel töltött el, mert ilyenre még soha nem volt példa a 21 évem alatt.
Közben megérkeztünk. Nem volt kedvem kiszállni.
– Írtam néhány verset. Megnézné a tanárn??
– Majd legközelebb – mosolygott.
– Holnap?
Fogalmam sem volt, mi ütött belém. Egyszer?en nem hittem, hogy ez velem megtörténhet!
– Rendben. Holnap. Ugyanekkor.
Így kezd?dött az egész. Találkozni kezdtünk, én pedig elfelejtettem, hogy csak nyöszörögni tudok. ?arra biztatott, hogy tanuljak, én pedig arra biztattam, hogy tegye le a zsákját. Elképeszt?, hogy mennyi mindent elmondtunk egymásnak!
Aztán egy napon, a parkban sétáltunk. Sütött a nap, de ha együtt voltunk, mindig sütött. Egyszer csak levette cip?jét és elkezdett mezítláb szaladgálni a f?ben. Kitárta a karját, az arcát az ég felé fordította és önfeledten pörögni kezdett.
– De jó így élni! De jó így élni, hogy nem fáj semmi! – kiabálta.
Esküszöm, olyan volt, mint egy gyerek.
Muszáj volt átölelnem. Muszáj volt.
Annyira természetes volt az egész. Átöleltem, és ? megcsókolt. Megcsókolt a park közepén. Egy pillanatig azt hittem, most rajtunk kívül nincs senki a világon, de aztán kinyitottam a szemem, és ott álltak az emberek döbbent arccal.
Akkor határoztam el, hogy meg fogok öregedni.
Fél évig szedtem a gyógyszereket, amit?l húsz évet öregedtem. Most már éppen olyan nevet? szarkalábaim vannak, mint Eszternek. Eszter a tanárn?, ha még nem mondtam volna. És most már bármikor megcsókolhatom a parkban. Már nem döbben le senki.
Kicsit csodálkoznak az egyetemen, hogy ebben a korban tanulok. Azt hiszik negyven éves vagyok, pedig csak huszonnégy leszek. De végre az vagyok, aki mindig is lenni akartam. Egy ember, aki élni akar.
Legutóbbi módosítás: 2008.11.04. @ 09:48 :: Pozsa Ágnes
