Ha gyermekét vesztett fiatal anya hozzád jön, értelmetlenné vált, tejtől gyulladt mellével, s a szíve fáj…
Ha húszéves öreg az élet értelmetlenségéről kárál, foltos farmert húz magára, s közben a hasa fáj….
Ha valaki téged szemel ki arra, hogy megmutassa beteg önmagát…
Mielőtt a gyógyszert sietve felírnád, nézd meg december végén munkába menet s jövet a villamos ablakát!
Míg kába döcögéssel végigbóbiskol az első körön, őrzi magán az álmatlan rövid alvás nyomát. Nem kíváncsi semmire. Ablakszemeit tejfehér jégszemhéj alá rejtve reménytelenül igyekszik meghosszabbítani az éjszakát, mert minden felsíró fékcsikorgásra szunnyadásból riadt kezek ijedten simítják szét a zúzmarát.
„Csak nem aludtam el a leszállást?”
S a kéz nyomán a jég álmosan hunyorgó résnyire nyílik.
A második körfutás alatt sápadt asszonykák ablakot törölgetve próbálják kidörzsölni nyűgös gyermekük szeméből az álmot. Hiába, kicsi még. Ágyban lenne a helye. „Ne sírj drága, szemem fénye, ne sírj! Gyere, nézz ki! Látod milyen furcsán fehérek téli reggel a fák? Majd ha kisüt… Jaj, csak el ne késsem a jelenléti ív leadását…”
S míg két bogárszem lassan nevetésre vált át, a lehelet, akár az atropin, kitágítja az ablak pupillát.
Délben két lábtaposás közt csodálkozva látod, hogy amíg dolgoztál, az ablak kivirágzott. A résben, mit emberi melegség fakasztott, most hideg pálmaerdő s jég-páfrány pompázik. De csak ott! A széleken hályogfehéren bámul rád a fagy. Vak-ablak!
Mert paradox ugyan, de így igaz: meleg nélkül még jégvirág sem nyílhat!
Vannak vigasztalhatatlan fájdalmak, melyeket csak Idő-kollega gyógyíthat… s mégis…
Mielőtt ön-tehetetlenségtől bosszúsan a nyugtatót sietve felírnád, nézd meg tél derekán munkába menet s jövet a villamos ablakát!
Legutóbbi módosítás: 2008.12.21. @ 11:00 :: Bárányi Ildikó