Az Éjféli mise gondolata kiűzte szememből az álmot. A fürdőszobában izgatottan készülődve fél füllel az utca zaját figyelem. Késik… biztosra vettem. Aki határozottam állítja, hogy negyed tizenkettőre itt lesz, már gyanús. A kabátomról a sál szöszeit szedegetem.
Mikor voltam utoljára? Hagyjuk, inkább nem számolok. Ahhoz már túlontúl késő van.
Végre diszkrét jel érkezik. Oké, indulok. Lányok ne sokáig filmezzetek, reggel 9-kor a kis templomunkban mise!
Csodálatos, tiszta éjjel! A kapu kilincsére ráfagy a kezem, míg bekulcsolom.
A sógornőm minden évben ott van éjfélkor, pedig a szent estét megelőző sütés-főzés kiveszi az erőt belőlünk. A halászlé ezen az estén a legfinomabb — a frissen vágott fenyő illatával fűszerezve teljesedik ki az íze. Hamar beérünk, itt még ülőhely is lesz. Az illusztris templom körül mozdulni alig lehet, nemhogy parkolót találni. De nem baj, megyünk még, távolabb, távolabb, rátapadva sorstársaink lámpáira, körözünk. Jól eső érzés látni, milyen sokan akarnak időben itt lenni. A korosztály hétévestől nyolcvanhét évesig terjed, egy irányba tartanak.
Végre leparkolunk és dideregve kocogunk a bejárat felé. Az ajtónál hamar megtorpanunk, alig lehet belépni, a padsorok megteltek, félhomály. Csak a két hatalmas fenyőfa égői világítanak az oltár két oldalán, és egy kivetítő, melyen a Szent családot ábrázoló festmények, filmek kiragadott szép pillanatai váltakoznak. Kellemes, halk zene szól, elringat. Több mint száz ember csendben várja, hogy kigyúljanak a templom fényei, felzúgjon az orgona hangja, megkonduljanak a harangok. Még több mint fél óra… ülőhely nincs. A padsorok közé sorakoznak az emberek… mi is. A hátul ülők tudják, most nem illik szólni, hogy nem látják tőlünk a szertartást, sőt még az oltárt sem. Béke és áhítatos várakozás lengi be a hatalmas oszlopok tövében meghúzódó hívek szívét. A templomok építői nagyon jól tudták: e monumentális építményekben oly aprónak és esendőnek érzi magát mindenki, hogy nem esik nehezére letérdelni, alázatosan fejet hajtani.
Néhány perc… és kezdődik. Hátulról hallatszik az ajtó tompa döngéséről, hogy még mindig jönnek. Meg sem kell fordulnom ahhoz, hogy tudjam, rengetegen állnak mögöttem. Szeretem a templomokat. Erős falai biztonságot sugároznak, a szentek és angyalok szoborarca mindig ugyanazzal a megbocsátó, szeretetet sugárzó tekintettel néz le rám… nincs mitől félnem.
Mindenki az oltár melletti ajtót figyeli — a bennfentesek tudják, onnan lép ki a püspök úr.
Örülök, hogy eljöttem. Megkondulnak a harangok, tapintható a feszültség a templomban. Hát kezdődik, épp úgy, mint akkor Betlehemben… valami elkezdődik újra.
Ábrándozásomat egy vaku villanása kettévágja. Biztos nem jól érzékeltem — vaku? Itt és most? Szent misén éjfélkor? Újra villanás, majd két dekoratív hölgy libben az oltár elé, a vörös szőnyeget összetévesztve a Golden Globe ünnepélyes díjátadó ünnepségének szőnyegével — szerencsére a hívek miatt csak a második sorba. Behunyom a szemem, hátha eltűnnek, mire újra kinyitom! Csukott szemhéjamon át is érzékelem a villanásokat… ez nem lehet igaz. Turisták? Nem mentség! Azok is mind tudják, hogy a világ bármely templomában a mise alatt tilos fényképezni, megzavarni a szertartást. A két hölgy nem turista… hosszú vörös körmeikkel nehezen, de nagy élvezettel kezelik a cseppnyi kamerát. Az első sorban álló három lány sokatmondóan rájuk néz. Na jó, akkor vaku nélkül is megy ez. A magasabb hölgy haját dobálva felfedezi az oldalhajó motívumait. Hatalmas fülbevalóját látva nem értem, vajon miért fotózza, mi tetszik neki? Biztos nem a bibliai jelenet, vagy a ruha, ami az egyszerűen lefestett szenteken van.
Kezdetét veszi a szertartás. A püspökkel élükön megérkeznek az ünnepi díszruhájukba öltözött papok, kispapok, az orgona hangja belerobban a csendbe, kigyúlnak a fények.
Gyönyörű! Igazi katartikus élmény! Megszületett a Megváltó!
A két hölgyet láthatóan nem hatja meg ez sem. A magasabb a feje fölé emeli a kamerát, és veszi az eseményeket. A másik kezét lazán a fényes bőrkabátja zsebében tartja… úristen, vajon a mobilját lenémította?
Erősen koncentrálok, hogy ne vonja el a figyelmem, mit talál ki újra és újra a két nő, de egyre nehezebb. Körbenézek. Több férfi áll körülöttem. Miért nem szól már nekik valaki?
Vagy miért nem szólok például Én? Várunk, várok, hátha észbe kapnak ők ketten, hátha elszégyellik magukat és elkullognak. Tévedtem. Valószínűleg egy visszafogott, óvatos figyelmeztetést is személyük elleni támadásnak vennének, s ki tudja, mi kerekedne belőle.
Ne rontsuk el a Karácsonyt!
Az áldozásra sorakozók elől végre meghátrálnak. A vörös szőnyegről letaszíttatnak, arcukra kiül ugyan a csodálkozás, hogy most akkor ők hová álljanak, de ezzel már senki sem törődik.
Megnyugszom kicsit, bár bántja még a szívemet a lelki üresség előbbi kinyilatkoztatásának módja. Hamarosan befejeződik a mise, s én úgy lépek ki a templomból, mint akit megloptak. Ellopták tőlem a karácsonyi mise varázsát.
Legutóbbi módosítás: 2008.12.27. @ 10:55 :: Bereczki Gizella - Libra
