Helga feküdt a földön. Lila, kötött sáljának egy bolyhos csomóját nézte, kitöltötte a látóterét. Pulóvere ujján, még megül? parfümszag, milyen groteszk. Üres vodkásüveg a markába dermedve. Homorún bámultak át rajta a padlókövek. Arcára fagyott vigyor alatt csak lassan, nagyon lassan értette meg, hogy képtelen mozdulni. Mosolygott ezen is, nyála a padlóra folyt, áttetsz?, tócsába. Arrébb húzta volna a kezét el?le, ha tudja. Ujjai tövén vékony, leheletnyi ráncok. Mint valami ?slény b?rpikkelyei. Milyen s?r?ek. És akkor kijön majd a munkaid? végén, négyóra lesz, január, már sötét. Csillagok nélkül. „Fiatalember egy pár forinttal…” csak ennyi. De lehet, hogy az id?t kellene t?le. És akkor el?zékenyen a karórájához nyúl majd, el?sodorva a begombolt ingujj alól. És a következ? pillanatban, amíg a számjegyek körvonalait próbálja szemezgetni a félhomályban, mert persze ? mindenkinek mindig, mindent..…szemezgeti majd a számlapot a két b?zl? gorillának, az irodaház mélygarázsa el?tt. És aztán már lenn a garázsban. Nem, nem kell, hogy megöljék, csak fájjon. Fájjon neki is valami. És fekszik a földön, és reszket. Mint májusban. Mátraházán a rókavonyítást hallva. És ordítana, ha tudna, de nem fog tudni, nem szabad engedni, hogy beszéljen, mert leveszi a lábáról ?ket, szigetel?szalaggal befogni a száját, mint a filmekben. És a padlóra tapasztja a remeg? kezét. Sárga. Igen, sárga sávok lesznek a padlón. Arra. És felkelni próbál, de nem tud. Nézi, hogy csöpög a kézfejére az orra vére. És rablásnak álcázni, feltúrni a zsebeit, ahogy ott fekszik a garázs földjén tehetetlenül, és egyenként halászni ki bel?lük mindent, tárcát, kocsikulcsot, telefont, bankkártyát. Fiúk, vihettek mindent, nekem nem kell semmi és szétszórni a papírjait a földön. Ez Mechanikus Narancs.
És akkor leül majd szemben velem az esztergomi kiskocsmában, és annyit mond, „Helga, egy percre.”… és fúj a szél odakinn, nyitott ajtón keresztül hozza a zenegép hangját, és rücskösen bambulnak a sötétbe az udvar kockakövei. „számítok Rád, Helga”…”Anyád seggére.” és aztán már a palota romjai alatt, ahol élesek az árnyékok az éjszakában. Hátamat a falnak vetném, és vállába a körmeimet, és a szeme, az ördögfiakat rejt? szeme el?l behunyom az enyémet, mert kocsonyás lesz minden, amire néz, és mint a farkaskutyák, hörögve, palotafalnak vetett háttal, és Sarolt, aki bort ivott, és sz?rén ülte a lovat, meg fogja emelni a kupáját felém. És az autópályán, Budaörs után, ahol betonfal a két sáv között. És megcsörren a telefonja, és csak egy pillanat, amíg kiér a kamion szélárnyékából, és már kapna a kormány után, kés?n. Nem, ez marhaság. Január lesz, négy óra talán, már sötét, amikor kijön az irodaház ajtaján. „Fiatalember, az id?t meg tudná…” és nézi majd minden ízében reszketve, ahogy egyenként, cseppenként hullik a kézfejére az orra vére.
Helga vigyorgott, és dermedt állkapcsokkal az üveg nyakába harapott. Piszkosvörösre színez?dött az arca alatt gy?l? nyáltócsa.
Legutóbbi módosítás: 2008.12.23. @ 11:35 :: Bern Andrea
