Az ősszakállú öreg hajnalban megmosdott a forrás jéghideg vizében, majd elindult, hogy az ősi előírásoknak megfelelően háromszor megkerülje a hegyet úgy, hogy útja alatt, az mindig a jobb keze felöl legyen.
Harmadszor volt itt. Tizenöt évesen járt először az Idő Templomában, ami ott magasodott a hegy csúcsán. Kisgyerekként furcsa történeteket hallott a templomról. Nagyapja szerint, egy öregember építette ötszázhuszonnégy esztendő alatt. Az építő már akkor nagyon öreg volt, amikor elkezdte, mégsem halt meg, míg be nem fejezte munkáját. Nagyapja arról is mesélt, hogy a hegynek régen, nagyon régen más neve volt. Úgy hívták: A Levegőből Kibukkanó Forrás Hegye. A hegytetőn volt egy forrás, ami a semmiből eredt. Egy helyen csak csobogott le a víz a sziklára a levegőből. Mikor megkérdezte, hogy mikor is épült az Idő Temploma, a nagyapja elnevette magát.
– Ezt pontosan senki sem tudja. Mikor a mi népünk letelepedett a völgyben, sok ezer éve, a templom már itt állt a hegyen.
Most már ő is öreg volt. Öregebb, mint a nagyapja akkoriban, mikor ezeket a dolgokat hallotta tőle. Kisfiúként sokszor álmodott a templomról és mikor először fent járt meglepődött, hogy minden pontosan olyan, mint álmaiban. Felismerte minden folyosóját, termét, ablakát és boltívét.
Már sötétedett mikor a harmadik kör után felfelé indult a lépcsőn. Az Idő Templomának háromszázhatvanöt kapujából egy mindig nyitva állt, csak négyévenként egyszer csukódott be az összes egy napra, napnyugtától napnyugtáig. Az öreg megszaporázta lépteit, mert az a bizonyos nap következett. Mekkora szégyen lenne, ha az orra előtt becsukódna az ajtó? Pontosan tudta, hogy az ötvenkilencedik kapu áll nyitva – mint mindig, amikor itt járt – amint belépett, már be is zárult mögötte, nagy dörrenéssel.
A félhomályban is megtalálta az utat. Egyenesen a nagyterembe ment, ahol a vele szemközti falnál három távoli, elmosódott árny jelezte, hogy ott ülnek az Idő Templomának papjai. Elindult feléjük majd tőlük néhány lépésnyire leült a kőpadlóra és várt. A három előtte ülőből csak annyit látott amennyit eddig mindig, a körvonalakat, mozgásukat. Az arcukat még soha sem látta, hangjukat nem hallotta.
A hold fénye bekúszott az egyik ablakon és lassan vándorolva elért odáig a padlón, ahol egy sakktábla állt.
– Talán ezek lesznek életem utolsó játszmái – gondolta az öreg. Lerakta a batyuját és a gyűrűjét, amit az uralkodótól kapott, a padlóra és a tábla mellé ült. Most harmadszor sakkozott itt éjszaka az Idő Templomában. Mikor kisfiúként először járt itt első ellenfele egy férfi volt, majd egy szakállas öreggel játszott, bár ebben nem volt teljesen biztos, mert egyiküket sem látta jól a félhomályban. Mindkétszer nyert. Másodszor, sok évvel később, már híres építőként, mint az uralkodó barátja, az ország főépítésze, ékezett ide. Akkor úgy tűnt neki először egy gyerekkel játszott és kikapott, a második játékot viszont megnyerte. Miközben ezt a másodikat játszotta az Idő Templomának egyik papja oda lépett hozzá és a gyűrűt, az uralkodó ajándékát, lehúzta az ujjáról. Ellenfele ezt látva furcsa hangon valami olyasmit suttogott, hogy: – Ez lehetetlen. – és ahogy izgett-mozgott láthatta szakállát a holdfényben. Folytatták a játékot, bár a szakállas nyerésre állt, mégis vesztett, mintha valamitől megzavarodott volna.
Az ősszakállú öreg ült a tábla előtt és várt. Távoli léptek zaját hallotta majd valaki, leült vele szembe. A jövevény mozgása mintha ismerősnek tűnt volna neki. Az öreg nyitott, de a hatodik lépésnél olyan érzése támadt, hogy ezt a játszmát már játszotta valakivel és biztosan tudta, hogy veszíteni fog. Így is lett. Ahogy ellenfele felpattant úgy tűnt neki, hogy az egészen fiatal lehetett.
Sétált a templomban várva a következő játék kezdetét és azon tűnődött, hogy vajon miért nem találkozott senki azok közül, akiket ismer, a templom papjaival, miért láthatott éppen ő ennyit a templom titkaiból?
A hold elvándorolt abból az ablakból, ahol eddig bevilágított. elért egy másikhoz, ahol fénysugara a következő játszma sakktábláját világította meg.
Az ősszakállú hallotta ellenfele lépteit. Szinte egyszerre ültek a játék két oldalára. Ismét az öreg nyitott, magabiztosan vezette a játszmát, saját elképzelése szerint. Váratlanul oldalról egy árny, a templom papjai közül valaki, oda lépett ellenfele mellé, megfogta a kezét és lehúzott róla egy gyűrűt. A gyűrű beért a holdfény világító sávjába és az öreg megpillantotta a gyűrűjét. Az ő saját gyűrűjét, amit az uralkodótól kapott. – Ez lehetetlen. –suttogta maga elé. A templom papja ellépett mellőlük és ők folytatták a játékot. Az öregnek az, járt a fejében, hogy vele mindez ugyan így esett meg. Lehetett volna furcsa egybeesés is, de a saját gyűrűjét látta ellenfele kezén. Míg a történteken gondolkodott elvesztette a játszmát. Sokáig ült ott mozdulatlanul a tábla mellett, mintha még várna valamire. A templom egyik papja mellé lépett és az ölébe tette batyuját és a gyűrűjét.
– Gyere utánam! –szólt. Ez volt az egyetlen mondat, amit addig az Idő Templomának papjaitól hallott. Felszedelőzködött és követte a távolodó alakot. Mentek folyosóról folyosóra. Az öreg már nagyon fáradt volt. Már azt sem tudta biztosan, hogy a templom melyik részében jártak. Egy kanyarulatnál megállt, lábait már alig bírta mozgatni. Leült. Elnyomta az álom.
Az öreg felriadt, körbe nézett. Már nem a templomban volt. Derengett. Nem messze lehetett attól a helytől, ahol az előző éjszakát töltötte. Néhány lépés után ráakadt a forrásra. Ivott a jeges vízből és várta a hajnalt. Véletlenül felpillantott a hegyre és elakadt a lélegzete. Az Idő Temploma nem volt ott. Eltűnt. Felugrott és a feljárót kereste, a lépcsőt, ami felvezetett a templomba, de nem találta. Ahogy ott botorkált egy sziklanyúlvány alatt három ülő alakot pillantott meg. – Csak nem a templom papjai?
– Gyere ide öreg és ülj le! – szólt egyikük. – Ne keresd az Idő Templomát! Ebben a világban nincs. Nem létezik. Még, nem. Ne sértődj meg a kemény hangért. Kevés az időnk. Mire a nap felkel, el kell mennünk innen.
Ahogy világosodott az öreg mindjobban látta őket, a kolduló szerzetesek egyszerű, szürke ruháját viselték, arcukat furcsa, fából faragott álarc takarta. Melléjük telepedett. És a papok meséltek neki: más világokról, utazásokról, nagyon régi hihetetlen történeteket.
-… és akkor abban a világban, ahová, ki tudja miért, tévedtünk felépült az első templom, jelzésül, hogyha társaink keresnének bennünket, a nyomunkra akadjanak. De ez, csak egy világ volt a végtelen sok közül. A hegy megmutatta az utat a világok között. Nagyon sok templom épült már. Felépült az is, amelyikben jártál. Reméljük, felépül majd az is, amit neked kellene felépítened és azok is melyeket, azok építenek, akikkel sakkoztál. Mert ugye rájöttél, hogy saját magaddal játszottál az Idő Templomában? A kisfiú, aki egy másik világban még csak tizenhárom éves, felnő, megöregszik és eljön a templomba, mi átvezetjük egy másik világba, hogy építsen. A férfi, aki ugyanolyan gyűrűt hordott, mint te, ő is felépít majd egy templomot. Abban az időben, ahol most vagy még meg sem születtél, és mire megszületsz már csak mesék, szólnak az ősz szakállú öregemberről, aki ötszáz év alatt építette fel az Idő Templomát. Minden felépült templom egy újabb lehetőség arra, hogy ránk találjanak és visszatérhessünk a saját világunkba. Ezért kérünk, hogy építsd fel a templomot.
Az utolsó mondatokat már csak hadarta a pap. Ahogy világosodott egyre izgatottabban topogtak, majd sorban eltűntek a sziklaüregben.
Az öreg egy ideig még a felkelő napot bámulta, majd felmászott a hegyoldalon. Gondolataiban már kész volt a templom: a lépcsőkkel, a háromszázhatvanöt kapuval, ablakokkal és sakktáblákkal. Mikor felért a hegy tetejére megmosta arcát a Levegőből Kibukkanó Forrás vizében.
Legutóbbi módosítás: 2008.12.06. @ 12:10 :: Bojtor Iván
