Fertőző sárgasággal feküdt a Marosvásárhelyi Fertőző Klinikán a nagyfiam, Csaba 1989. december második felében. Váratlan megbetegedése aggodalommal töltött el, de aggodalomra adott okot az ország politikai helyzete is. Feszült volt a hangulat, zavargások, tüntetések, lövöldözések voltak Temesváron. Az államelnök meg elment Kubába baráti látogatásra. Azt kívántuk, bár haza se jönne. Furcsa, nyugtalanító álmaim voltak. Hajnal felé úgy éreztem, része vagyok több millió emberi tudat közös vágyának. Döbbenetes „transzcendentális” érzés volt.
A zavargások más városokra is átterjedtek. Mikor bementünk Vásárhelyre, meglátogatni Csaba fiunkat a Klinikán, feltűnt, hogy milyen sűrűn járnak az autóbuszok. A megállókban alig három, négy ember várakozott, már jött is a következő járat. Így akadályozták meg, hogy nagyobb tömeg — „kritikus tömeg” — gyűljön össze. A tankkaszárnya udvarán menetkész állapotban sorakoztak a tankok, harckocsik. Körülöttük szorgoskodott a kiszolgáló személyzet: töltötték az üzemanyagot, szedték le a ponyvát, hozták működő képes állapotba a járműveket. Jól láttuk sógornőm lakásának az ablakából.
A Klinikán kértem a főorvost, Oprea doktort, engedné haza Csabát, jó kezekben lesz, hiszen orvos az apja! Örömmel engedte el, hiszen ő is aggódott a fennálló helyzet miatt a betegeiért, és szívesen engedte őket haza. Gondolta ez így biztonságosabb neki is, nekik is.
Az emberek lesték a híreket. A betegek is a rendelőben többet kérdezgették, hogy mi újság, mit tudunk — feltételezték, hogy náluk tájékozottabbak vagyunk — mint azt, hogy mi van az egészségükkel.
A testi bajok hátrébb szorultak a fontossági sorrendben.
Bukarestben is nőtt a feszültség, és amikor csütörtökön Ceauşescu nagyülést rendeztetett, és bejelentette, minden állampolgárnak ad száz lejt, betelt a pohár.
A déli órákban, a rádióban bejelentették, hogy elfoglalták az adót, a TV-ben is megjelentek az új arcok, s ekkor azt hittük új világ kezdődik.
Az első pillanatokban úgy éreztük, ez a csoda. Egész délelőtt a rádió mellett ült valaki a munkatársak közül felváltva, és időnként bejelentette, mit hallott Bukarestből. Izgalmasan vánszorogtak az órák, a percek. Délben hallom, amint megszakad a közvetítés néhány másodpercre, és zavaros hangok hallatszanak, majd lihegve bejelenti valaki:
„cu ajutorul lui Dumnezeu am ajuns şi aici” — azaz „Isten segítségével megérkeztünk ide is”
Hihetetlen volt a kommunista románrádióból azt hallani, hogy Isten segítségével!
Ez volt az a pillanat, amikor megértettük, vége a diktatúrának. És milyen lelkesek voltunk!
Hogy hittünk egy elkövetkező jobb, a boldogabb világban!
Hát, még amikor pár perc múlva, a stúdióban megszólaltak a rádió magyarnyelvű munkatársai is!
Nem tartott azonban sokáig az örömmámor. Egy hét sem telt el a „megválasztott” elnök kijelentette, „szeparatizmus” a magyarok részéről az anyanyelv használatának igénye…
Legutóbbi módosítás: 2008.12.17. @ 11:34 :: dr Bige Szabolcs-
