Az osztályban Janika nem örvendett valami nagy népszerűségnek. Magának való gyermek volt. És nem szeretett tornázni. Nem is volt hozzávaló alkata. Sápadt-fehér bőrű, keskeny vállú, horpadt mellű és nyakigláb fiú volt. A többi gyermek a tornaórán futkosott, ugrált, labdázott, és még a kötelező tornagyakorlatokat is szívesen elvégezték. Janikát ilyenkor rendesen csúfolták, kinevették. Mindezt azzal ellensúlyozta, hogy jól tanult, mindenből kitűnő volt. Az órák közötti szünetekben is szívesebben maradt bent az osztályteremben, és vagy olvasgatott, vagy a következő órára ismételt. Persze ezért is sokat gúnyolták. A lányok nem érdekelték, mint a többi korabeli ifjoncot.
A lányok, azok néha, néha rácsodálkoztak, mikor hallották felelni, de aztán visszahúzódó és elutasító modorától nem tudtak hozzá közeledni.
A tanárok? Ők őszintén kedvelték, különösen a fizikatanár. Ha Janika felelt, a tanárral olyan bensőséges és magasröptű beszédet folytattak, hogy többiek egy szót sem értettek belőle. Ezt az osztálytársai rossznéven vették tőle, és így még jobban elkülönült a többiektől.
Magányossága további életvitelére is rányomta bélyegét.
Elvégezte az egyetemet is éppen olyan jó eredménnyel, mint a gimnáziumot. Ott se talált barátokra, csak irigyekre. Irigyelték az elért eredményeit, a jó jegyeit, tanárai jóindulatát. Keserű szájízzel vette át a diplomáját. Nem voltak kellemes emlékei a diákéveiről. Úgy lépett ki utoljára az Alma Mater kapuján, hogy vissza sem nézet, és azt mormolta magában: „na, ide sem teszem be többé a lábam!”
Ahogy távolodott az úton, úgy nőtt benne a harag a volt társai ellen és a dac, hogy mutassa meg, azért is különb náluk…
És megmutatta.
Az első munkahelye egy iskola volt, ahol számtant és fizikát tanított. Rövidesen azonban átnyergelt az iparra. Jobban fizettek.
Szerencsés választásnak sikerült, mert szorgalma, rátermettsége révén gyorsan haladt előre választott szakmájában. Előbb részlegvezető, majd igazgatótanácsi tag lett. Közben tanult tovább, hogy szűkebb szakterületen szerezzen képesítést.
A nőktől továbbra is tartózkodott. Attól félt, hogy testi adottságainak hiánya lenézést vált ki bennük. Pedig volt, akiket szellemi fölénye, műveltsége vonzott. Például a főkönyvelő leánya. Matild nem volt feltűnő szépség, de élénk szelleme mindenkit lenyűgözött, akivel kapcsolatba került.
— Matild, magácska mindig olyan türelmes, kedves velem — szólt egyik nap Janika. — Pedig én elég morcos és unalmas fráter vagyok.
— De miért?
— Sok csalódás ért életemben. Már kicsi gyermekkoromban is. Nem voltam egy atléta és ezért mindig csúfot űztek belőlem.
— De, Janika maga olyan okos! Olyan sokat tud! — mondta kissé fátyolos hangon Matild.
Megkedvelték egymást. Janikának mostanáig nem volt olyan barátja, rokona, akinek őszintén ki merte volna önteni a szívét, aki előtt kinyílhatott volna. Most úgy vetette bele magát ebbe a szerelembe, mintha az Adria kék hullámaiba csobbanna…
Különös lány volt Matildka, éppen ellentéte a fiúnak: mindenkivel hamar összebarátkozott, szeretett fecsegni, de komoly témákról is szívesen beszélgetett, sportolt is. Leigazolt kézilabdázóként a megyei csapatban játszott.
Janika meghatódott ettől az odaadó figyelemtől. Ő ilyent még nem tapasztalt. Nem csoda hogy rabja lett Matildka ellenállhatatlan lényének.
— Janika, mit tegyünk? — fordult a barátjához egyik este, mikor egy hangulatos kerthelyiség diszkrét sarkában ültek egy pohár mellett.
— Mire gondolsz?
— Hogy is mondjam? Szóval nem jött meg.
— Terhes maradtál?
— Iiiigen.
— Matildka! Ez csodás! Holnap összeházasodunk. Mondd, hogy jó!
Gyorsan nyélbe ütötték a dolgot és egy hét múlva már, mint fiatal pár mutatkoztak be a munkahelyükön, ahonnan millió jókívánságot kaptak, de Janika főnökei egy lakáskiutalással is megtoldották a gratulációt.
Beköltöztek, és izgatottan várták a kis jövevényt, aki tavasszal meg is érkezett. Egy kislány — Mónika.
Minden szabadidejüket, minden szeretetüket neki áldozták, és kiegyensúlyozott, irigylésre méltó életet éltek. Barátaik eddig se nagyon voltak, de ezután még kevesebbet jártak el otthonról. Napközben bölcsödébe adták, de munka után rohantak érte felváltva, versengve, ki érkezik hamarább a kicsit kivenni. Az asszony abba hagyta a sportolás, még terhessége ideje alatt, és most, ahogy növekedett a gyerek se ideje, se kedve nem volt a sportélethez.
Nőtt, fejlődött Mónika. Az édesapja fehér bőrét örökölte, de neki ez jól állt a kék szeméhez, és göndör szőke fürtjeihez. Természete az anyukájáé. Épp olyan cserfes, könnyen barátkozó, mint Matild.
Ez így ment, amíg a kislány iskolás nem lett. Matildban valami különös változás ment végbe. Kezdte elhanyagolni az otthonát, idegesítette, ha a gyermek túl hangosan tanult, munka után nem jött egyenesen haza, hanem a barátnőivel be-beült egy cukrászdába. A viták, ingerlékeny szóváltások mindennaposakká váltak. Ha Janika kérdezte, mi a baj, mi a gond, csak vállrándítással válaszolt.
Egyszer aztán kitört.
— Mit mind kérdezed, hogy mi van? Tudod te nagyon jól! Egész héten dolgozol, későn jössz meg, akkor fáradt vagy, alig eszel, ülsz le a számítógép elé, hogy szavadat se lehet venni…
Ez után a kirohanás után mintha javult volna az egymáshoz való viszonyuk. Janika figyelmesebb lett, és Matild is barátságosabb, mintha szégyellené előbbi szavait. De egy jó hét múlván minden ott folytatódott, ahol abbamaradt. Hiába próbálta meg a férfi, hogy többet foglalkozzon a családdal, az asszony egyre izgágább, türelmetlenebb lett, míg egy hétfő reggel fogta a leányát és elköltözött, elhagyta Janikát.
A férfi újra magányosként élte napjait, de már más ember lett belőle. Régebbi tunyaságát levetkőzte, és harcba szállt, hogy visszaszerezze gyermekét. Munkahelyén is keményebben állt a munkához, a munkatársaihoz, valóságos maximalistaként. Nem keresett másik párt magának — eszébe sem jutott. Régi barátait is — ha voltak egyáltalán — kerülte.
Ügyvédekkel tárgyal, gyámhatósággal, még detektívet is fogadott. Megszállottja lett a gondolatnak, hogy Mónikát vissza kell szereznie, hogy csak ő képes rá, hogy megadja neki azt a szeretetet, amire egy olyan kisgyereknek szüksége van. Arra nagyon ügyelt, hogy semmilyen törvénytelen dolgot ne kövessen el, ellenben mindent elkövetett, hogy Matildot tetten érje.
Utána járt, hova ment, hol él, és miből? A magánnyomozó minden adatot megszerzett, azonban semmi terhelőt nem talált. Az édesapja állást biztosított neki maga mellett és a családi házban átadtak számára egy külön-bejáratú, szoba-konyhás lakrészt. Fiúka kénytelen volt elismerni, hogy nem hozhat fel semmit Matild ellen, és volt benne bátorság beismerni a „vereséget”.
Felkereste őket, amikor úgy tudta, mind otthon vannak, és eléjük állt.
— Mindenkinek szól, amit mondani akarok — fordult az apósa felé. — A megromlott kapcsolatunkért, a jelen helyzetért minden hibát magamra vállalok. Nem mértem fel, mire van szüksége Matildnak, s most már késő. Nem veszekedni, vitázni akarok, de szeretnék több lenni, mint vasárnapi apuka!
— Nekünk te most is a fiúnk vagy! — szipogta Matild édesanyja.
Legutóbbi módosítás: 2008.12.13. @ 10:00 :: dr Bige Szabolcs-
