Hogy is volt csak, amikor rátaláltam a kis fekete szőrcsomóra?
Ott vinnyogott a vízelvezető rácsánál. Eddig hozta le a zápor vize, s itt elakadt. Reszketett a hidegtől, s a félelemtől. Ölbe vettem és magamhoz szorítottam kiskamasz lelkem minden odaadásával.
— Csak nem akarod hazavinni? — kérdezte a barátom, akivel együtt akadtunk rá.
— De igen! — válaszoltam dacosan. — És Ripp lesz a neve. Tudod, Ripp a kutyadetektív. Te is olvastad.
— Jó, jó, de hogy akarod felnevelni?
— Azt csak bízd rám! — mondtam nagyon határozottan, bár fogalmam sem volt róla miként kell egy ilyen kiskutyát gondozni.
Otthon kétes lelkesedéssel fogadták a szerzeményemet. Édesanyám megengedte, hogy tejet adjak neki — vacsora adagomból. Apuka pedig kitalálta, hogy a tyúkól melletti fásszínben jó helye lesz, ha készítek neki ügyes kis vackot.
Előbb nem akarta a tejet inni, úgy töltöttem a szájába kicsi kanállal. Akkor aztán nyelte. Két napig kínlódtam az óránkénti etetéssel, Kecsketejet kapott, mert azt tartottunk. Persze, anyuka nem vonta le az adagomból a kutyus részét, mikor látta, milyen odaadóan foglalkozom vele.
A harmadik naptól kezdve kilefetyelte a tányérjából a tejet, ha belenyomtam az órát, vagy odatartottam hozzá közel. Éjszakánként sokat sírt, hiába készítettem neki meleg fekhelyet, így aztán szüleim megengedték, hozzam be a konyhába, egy dobozba beletéve. Ott jól érezhette magát, mert csöndben végigaludta az éjszakát.
Egy hét múlva kinyílt a szeme, s ekkor már kezdett össze-vissza járkálni a konyhában, maga után hagyva gyakori ürítésének nyomait. Volt, mit törülgessek utána! Hamarosan kezdte megenni a tejbe áztatott kenyeret, puliszkát is, és ahogy nőtt, mindenevő lett. A legjobban a tejes puliszkát szerette. Egyik este annyit evett, hogy nem bírta el a négy lába a degeszre tömött pocakját, és elterült a konyha kövén. A lábai szerteszét, de még akkor is nyalogatta a szája szélét…
Féléves korára már olyan nagyra nőtt, hogy a térdemen felül ért, ha mellettem állt. Sötét, négerbarna, rövidszőrű bundáját két fehér folt élénkítette a szeme felett és egy hosszanti elől a mellkasát. „Nyakkendője van.” — mondták a szomszéd gyerekek. Értelmet sugárzó szemeivel úgy tudott nézni, hogy bárkit meghódított.
Rengeteget játszottunk együtt. Birkóztunk, rohangásztunk. Legkedveltebb játéka a rongyhúzás volt. Ez úgy történik, hogy egy nagyobb rongynak az egyik végét én fogom, s a másikat a kutya a fogaival, miközben kegyetlenül rángatja. Jó játék!
Az udvaron nőtt fel a tyúkok, csirkék, kacsák között. Soha nem bántott egyet sem közülük. Éves korára kemény, robusztus állattá nőtt és éjszakánként gyanús csavargásokon kaptam. Egyik reggel libatollakat találtam az ólja körül. A harmadik utcában pedig panaszkodott egy gazda, hogy éjszaka egész kutyafalka rontott rá a libáira, melyek kint aludtak a bezárt udvaron.
Ripp láncra került. Csak akkor engedtem szabadon, amikor kettesben kimentünk a mezőre, vagy az erdőszélre. Ott futkorászhatott, kergetőzhetett kedvére. Egész nyáron át ezzel szórakoztunk, s egész gyereksereg vett részt a hancúrozásban.
Ősszel leköltöztünk a hegyről és Ripp a határpásztorhoz került, aki jó gazdája lett, és akit éveken át hűségesen kísérgetett…
Legutóbbi módosítás: 2008.12.04. @ 10:56 :: dr Bige Szabolcs-