Eljött a nyár. Anyám beutalóval Balatonszemesen nyaralt, ahova engem is rendszeresen magával vitt. Az üdülő vendégei, az első nap sok szeretettel fogadtak, mert egy aranyos, tejfölszőke kisfiú voltam — ez most nem látszik. A második nap ez kicsit változott, mert már reggel hatkor az üdülő udvarán álló fa tetején a „Kis Kece lányom” című nótát énekeltem, folyamatosan, kilenc óráig, amikor is a reggeli idő kezdődött.
Többen megkérték anyámat, hogy talán a gyermek horgászhatna hajnalonként, mert a halak is akkor kapnak, meg ők is akkor álmosak. Szóval mentünk pecabotot venni. Az elkövetkező pár nap viszonylagos nyugalomban telt el. Csak kajálni, és aludni jártam be az üdülőbe. Egy szép nap hajnalán hatalmas vízisiklót fogtam.
— Ezt meg kell mindenkinek mutatni. — Hosszabb volt, mint én. Nyakamra tekerve, hogy mindenki lássa, végigtrappoltam Szemes főutcáján. Az emberek rémülten elhúzódtak előlem, néhány korán kelő üdülővendég érdeklődött, hogy hova viszem. Ebből már sejtettem, hogy nem kéne bevinni az üdülőbe, úgy hogy azt mondtam:
— Sétálni.
Azért anyámnak csak meg kéne mutatni. Az üdülőhöz közeledve leszereltem a nyakamról, és a ruhámba rejtettem. Anyámék még aludtak, úgyhogy, míg felébrednek, az üdülőben csellengtem. A konyhában találtam, egy nagy lábosban vizet fedővel, ez igazán alkalmas hely egy vízisikló számára — gondoltam —, és féltve őrzött kincsemet beletettem.
Ekkor érkeztek a konyhai alkalmazottak, akik a fedő leemelése nélkül a fazekat a tűzhelyre tették. Nem mertem szólni semmit. Tíz óra körül a mentőautó elvitte a szakácsnőt, aki idegösszeroppanást kapott az aznapi leves készítése közben. Anyám üdülését megszakítva, a következő vonattal Ceglédre vitt nagyapámhoz, aki a pár hold szőlőjét művelte. A nyarat ott töltöttem a tanyán. Végre éltem! Nem volt uszoda, nem voltak korlátok. Naponta két, három órát segítettem nagyapámnak, de utána szabad voltam. Az első boldog nyár!
Szerettem Cegléden lenni, én a városi gyerek. Ott tudtam meg, hogy a rántott hús nem a hentesnél terem, és megismerkedtem a tyúkokkal is. A kakast nem említeném, mert igazán barátság, már csak leves formájában alakult ki köztünk. Akárhányszor megközelítettem a tyúkokat, ő támadott. Én voltam a nagyobb, de valahogy mindig megfutamodtam. Azért a levese finom volt.
Nagymamáék mindig engem küldtek összeszedni a tojásokat. Kemény csaták voltak a tyúkólban, én mint igazi hős, nyakig tyúkszarosan, de büszkén vittem be a talált tojásokat. Ott láttam először csirkevágást is. Borzasztó élmény volt. Nagymama lába közé kapta a tyúkot, hátrahajtotta a fejit és nyissz, vágta. Én sírtam. Ilyet még nem láttam. Kicsorgatta a vért, félredobta a tetemet, ami csak úgy, fejetlenül fölpattant és rohangálni kezdett. Teljesen kiborultam. Napokig nem ettem mást, csak répát és vajas kenyeret. A mai napig sem tudom elvágni a tyúk torkát.
Nagyapám, nyaranként vitt magával, majdnem minden hétvégén mentünk a szőlőbe horolni, kacsolni. Volt egy kis présház, és egy csomó hatalmas hordó, teli borral. Nem ízlett, de olyan nagyfiúsnak tűnt, hogy amikor nagyapám délutáni álmát aludta, akkor megkóstoltam én is. A lopótök használata, eleinte ördöglakatnak tűnt, de hamar belejöttem. Mire nagyapám felébredt, én elszenderültem.
A présház előtt két hatalmas szederfa állt, gyönyörű sötétlila szederrel. Általában estére én is sötétlila lettem és rendszeresen fajt a hasam a sok evéstől. Viszont megtanultam pálinkát főzni, mert azért a zaklatott gyermekkornak is vannak előnyei. Én voltam a kukta felügyelő.
A hatvanas évek közepén még rengeteg lőszert lehetett találni a homokban és nap, mint nap vittem őket a présházba, amíg nagyapám megelégelte, és kihívta a tűzszerészeket, akik egy teherautónyi, fel nem robbant lőszert és aknát vittek el. Kaptam tőlük egy igazi német páncélsisakot. Micsoda kincs egy tíz éves gyermek számára! Büszkén hordtam, mert csak páncélsisakban lehet rendesen kacsolni a szőlőt. Késem is volt, sisakom is, igazi katonának éreztem magam. Esténként munka után, teljes harci díszben, megkergettem minden kóbor élőlényt a környéken.
Harcolni akartam. Nem volt kivel, pedig a csata sem olyan szórakoztató, ha egyedül kell megvívni. Általában hajnalban keltem, és nagyon unatkoztam, úgy, hogy a fészer átkutatása megfelelő szórakozásnak látszott. Eleinte nem találtam semmi érdekfeszítőt, de a mennyezeti gerendák átvizsgálása közben egy igazi szuronyos puskára akadtam. Örömöm határtalan volt.
Egész reggel őrt álltam a présház előtt, amíg nagyapám aludt. Talpig fegyverbe öltözve, ugyanis a puska hosszabb volt, mint én. Fejemen sisak, oldalamon kés, és odaálltam a falnak támasztott puska mellé, mert az nehéz volt, mit a dög. Meg akartam lepni nagyapát, ami maradéktalanul sikerült is. Amikor fölébredt és kijött a présház elé, keresztet vetett, én önkéntelenül ráfogtam a puskát, mert hát az azért van. Szóval teljes leszerelés következett. Nagyapám megnézte, lőszer nem volt benne. Már csak akkor játszhattam vele, amikor ő is ott volt. Sajnos, következő hétvégére nyomtalanul eltűnt a fegyverem, a sisakkal együtt. Nagyon szomorú voltam.
A következő hetek unalmasan teltek, viszont a szőlő lassan beérett, készülődtünk a szüretre. Mostuk a kádakat, a hordókat kéneztünk, én eltettem néhány kénlapot, mert az majd ősszel biztos jó lesz a suliban, de nagymama éberségét nem sikerült kijátszanom. Azért így, ősz felé már látszott rajtuk, hogy várják az iskolakezdést.
Eljött a szüret napja. Jöttek napszámosok, a család nő tagjai, már hajnalban irtást végeztek a tyúkok között, amit szerencsémre nem kellett végignéznem. A szőlőszedést hamar meguntam, meg hát a folyamatos zabálástól már rá sem tudtam nézni. Majd én leszek puttonyos, jött a nagy ötlet. Igen ám, de ezek a puttonyok nehezek voltak még üresen is. Szóval hamar letettem róla. Azt mondták, tekerjem a darálót. Ez körülbelül tíz percre foglalt le. A vége az lett, hogy betettek a kádba, hogy tapossam a szőlőt. Nem sok értelmét láttam, de ott legalább valami olyat csinálhattam, amihez értettem. Ugráltam és idétlenkedtem. A család örült, végre nem voltam láb alatt. A must finom, édes volt, hamar gyomorfájást kaptam tőle, pedig nekem azt mondtak, hogy egészséges. Én nagyon egészséges akartam lenni.
Nagypapa, mint egy igazi tudós mindenféle üvegekkel, fokolókkal méregette a mustot, és rengeteg cukrot tett bele. Én mondtam, hogy nekem ez pont úgy jó, ahogy van, de nem hallgattak rám. Este slaggal mosdattak, mert senki nem volt hajlandó közel jönni hozzam, úgy ragadtam.
A következő hetekben már nem volt annyi munka, viszont a must, forrásnak indult és az íze is kezdett változni. Félóránként kóstolgattam, hogy bor íze van e már. Nem volt. De jókat aludtam utána.
Egyik hétvégén megint mentünk, mert disznóölés volt. Én olyat még nem láttam, és a tyúkvágás példájából kifolyólag nem is akartam. Nagyapa mondta, amíg megszúrják a disznót, menjek be a házba, de a pohárköszöntőre — ami törkölypálinkával való koccintást jelentett —, ki kell jönnöm, mert koccintani illik. Ez hatott. Bementem a házba, és bedugtam a fejem a nagy dunyha alá, hogy ne is haljam a disznó visítását. Nagymama szólt, hogy mehetek koccintani. Mentem.
A disznó ott feküdt mozdulatlanul, és mindenki boldog volt. Koccintottunk. Én köhögő rohamot kaptam, mert még sosem ittam pálinkát. A könnyeim is potyogtak. Mindenki nevetett rajtam, kicsit szégyelltem is magam. Ekkor történt, hogy a disznó is fölpattant és a nyitott kapun keresztül kiszaladt az utcára, én a nyitott ajtón keresztül be a szobába, egyenesen a dunyha alá. Azon a hétvégén már nem mentem ki a házból. Azóta sem voltam disznóölésen.
(folyt. köv.)
Legutóbbi módosítás: 2008.12.30. @ 10:41 :: George Tumpeck
