Törékeny vállamon
hegyeket hordok
finom nercként.
Selyemruhám a hallgatás.
Vörös, rubin nyakékem
vércseppekből fűztem
lehelet vékony aranyzsinórra
– csillogó remény.
Elszakadt a szál.
… és a hölgy csak áll…
Csodálkozik,
miért tocsog émelyítő ragacsban.
Ébresztő Lelkem!
Magad választottad öltözéked.
Tény,
jól mutatott.
Ám néha váltani kell
és vallani.
Színt is.
Dobd le,
mosdjál,
vegyél új ruhát!
Nézd meg, mennyiért adják,
ha döntöttél,
viseld!
Ne jajgass, ha felsérti bőröd,
nincs tökéletes szabó.
Ezt is megszokod majd…
előbb-utóbb.
Ja, és az ékszer…
Te magad legyél!
… és a hölgy csak áll…
Nézi magát kegyetlen tükörben.
Meztelen vállamon
a vágy könnyű stóla,
testemre csupán szerelem feszül.
Szemem ragyogását
Tőled kaptam
ajándékként emlékeinkből
– múlandó varázs.
Ideje öltözni!
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:00 :: Grin Sándorné
