Pinter 1965-ben írott darabja aktuálisabb, mint valaha, hisz csak találgathatunk, hány „család” ad „meleg otthont” a családon belüli fizikai és pszichikai er?szaknak. A darab formailag is kihívást jelent a mai napig, hiszen abszurd módon, éles vágásokkal váltogatja a párbeszédek tartalmát, amely „tükrös”-trükköket Csiszár Imre rendezése is ügyesen visz színre: Max, az apa frissen hazatért fia feleségét öt percig „büdös kurváz”-za, miel?tt még bemutatták volna neki, és ugyanennyit ugyanilyen intenzitással „angyalkám”-ozza, miközben az épp két fiával felváltva hempereg a nappali kanapéján.
Az el?adás mégis kevés a fogódzót kínál a darab egészét tekintve: állóképeket kapunk egy csonka, mentálisan beteg családról, ahol az id?s apa két fiával és testvérével él együtt, és ahová a harmadik, a sikeresen kitört, hat éve megn?sült filozófus visszatér, hogy bemutassa nejét, illet?leg távoli, rendezett életét. A látogatás igazolja a férfi kezdeti izgatottságát: Kerekes József hihet?en alakítja a valószín?síthet?en mindenféle freudiánus komplexussal küzd? nagy Gyereket, akinek csak arra marad ereje, hogy némán tiltakozzon felesége prostituált karrierje ellen, és nélküle hagyja el a fetreng?, ?rjöng?, „üzleti” terveket szöv? férfiak városszéli tanyáját.
néz? akár nevetve ütközhet meg a Varga Zoltán alakította, a filozófiai kérdéseket autista kíméletenséggel feszeget?, kényszerképzetes Lenny agresszív férfiálmoknak beill? történetein, vagy a sarokban onanizáló komplexusos testvére, a Dolmány Attila által testtartásában is jól eltalált bokszóló Joey faragatlan ösztönösségén, összerezzenhet Tordy Géza hihetetlen hangerej?, botját folyton rázó, kivörösöd? fej? apafiguráján, de ez vajmi kevéssé feledteti azt a tényt, hogy az állóképeket nem f?zi semmi családi albummá, történetté.
Az aberrációk, az elfojtások el?történetére nem derül fény, a karakterek a reális játékmód miatt képtelenek elmozdulni valamiféle irányba, amelyet feszültségnek, ívnek nevezünk. Ezen még Nagy Enik? a morális gátak felszakadására egyformán higgadt, ex-aktmodellesen elhúzott, lebegtetett válaszai, a romlás végtelenjébe egyaránt királyn?in mered? tekintete, vagy Újréti László pozitív, igazából Max ellentettjét képvisel? „anyai” apafigurájának mosogatókeszty?s lágysága, a magában tartott múltbeli titok felfedése, és az ennek következtében bekövetkez? szívinfarktus sem tud változtatni.
Mintha mindegyik színész kissé eszköztelenül, elveszetten ácsorogna a megjeleníteni kívánt fert?ben: Hamvai fordítását alvajáróként iránytalanul botorkálva engedik el egymás füle mellett Szakács Györgyi kopott polgári díszletében, mindenféle dramaturgiai váltás nélkül – holott a klasszikus séma –vendég érkezik a házhoz – adna erre alkalmat.
Az általános kopást, a mélyben megbúvó morális repedéseket kárpittal és fényl? tükörrel eltakaró felszín tovább er?síti az egész koncepció hely- és tétnélküliségét: a vastag, illatos szivarok és a Westend, az „amerikai”, nyers f?alak, Max nagyon is európai nyugdíjasként morgolódik, nagyon is kelet-európais görbe bottal a kezében – így nem igazán tudni hol vagyunk és miért éppen ott.
A Hazatérés ajánlója szerint a legnagyobb kérdés, hogy „ki nyeri ezt a kegyetlen játszmát?”.
A kérdésfeltevést kiegészíteném a látottak alapján azzal, hogy lehet-e itt egyáltalán nyertes? Beleértve az olykor sikamlós részekre, eltalált gesztusokra amúgy jól reagáló közönséget is…
Harold Pinter: Hazatérés
Játékszín Eicsson Stúdió, 2008.12.13., 19:00; 2 óra egy szünettel
R: Csiszár Imre
SZ: Tordy Géza, Újréti László, Varga Zoltán, Kerekes József, Nagy Enik?, Dolmány Attila
További id?pontok: 2008. december 17., 2009. január 5., 7., 27., 28.; 19:00
Forrás: www. kulturpart.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:35 :: H.Pulai Éva
