Keleti Éva pályáját a Magyar Fotónál kezdte, amelyet 1956-ban beolvasztottak a Magyar Távirati Iroda szervezetébe. 1976-tól az Új Tükör képszerkeszt?jeként dolgozott. Egyik alapítója volt az Axel Springernél az Europress fotóügynökségnek, s 1991-t?l 2006-ig f?szerkeszt?ként mutatta meg, milyen az, ha valakinek a hivatása az élete. Munkásságát Táncsics Mihály- és Balázs Béla-díjjal ismerték el, érdemes m?vész címet kapott, s megkapta a Magyar Fotóm?vészek Szövetsége életm?díját. Keleti Éva tagja a World Press Photo nemzetközi elnökségének
Keleti Éva ma már nem fényképezik, lapunknak legutóbb arról mesélt, korával ma már nem tartja összeegyeztethet?nek a fotóriporteri szakmát, inkább régi fényképek feltárásával foglalkozik. Ruttkai Éváról és Latinovits Zoltánról készített közös fotója ma már emblematikus m?nek számít: ahhoz, hogy ezt a pillanatot elkaphassa, három napig élt együtt a m?vészekkel.
Az alábbi interjú akkor készült, amikor az Axel Springer fotóügynökségének egykori f?szerkeszt?jét a rangos díjra jelölték.
– Fotósnak születni kell, vagy megtanulja az ember a szakmát?
– Én az utóbbiak közé tartozom. Vegyészmérnöknek készültem, és teljesen véletlenül csöppentem bele ebbe a világba. Másodéves egyetemistaként a filmeket el?állító FORTE gyárba akartak küldeni gyakorlatra, én azonban azt mondtam, hogy ha már a nyersanyaggal kell foglalkoznom, szeretnék valamit tudni magáról a fotózásról is. Így kerültem a Magyar Fotóhoz, amely az MTI jogel?dje volt. A mai napig meghatározó élményem, amikor el?ször találkoztam olyan nagyságokkal, mint Langer Klára, Hollenzer Béla vagy Vadas Ern?. Megdöbbent? volt, hogy a magyar fotográfia legnagyobb személyiségeit nem csak láthatom, hanem tanulhatok is t?lük. Ã??k ugyanis a szó legjobb értelmében felkaroltak, tanítottak. És nem csak a technikát: emberséget, érzékenységet, a fotográfia iránti alázatot is belém csepegtették.
– Az ön képei többek között attól különlegesek, hogy nagyon sokan nem féltek kitárulkozni, kimutatni legbens?bb énjüket a fotómasina el?tt. Hogyan tudta ezt elérni?
– Úgy, hogy mindenki ismerte a diszkréciómat. Nálam senkinek sem kellett félnie attól, hogy mi jelenik meg, mert én csak azt a képet adtam le, amelyre a fotó alanya áldását adta. Ez persze nem azt jelentette, hogy nekem diktáltak! Mondok egy példát. A színészek ugye, azt szeretik, ha a szép, el?nyös arcukat mutatjuk meg. Ha valakinek nem tetszett a róla készült kép, megpróbáltam meggy?zni, elmagyarázni neki, hogy miért jó, ha egy másik oldalát ismeri meg a közönség. Kevés olyan esetet tudnék mondani, amikor hiába érveltem. Básti Lajossal történt, hogy ? szeretett volna egy általa elképzelt fotót, amire én azt mondtam, rendben, de hadd készítsem el azt a képet is, amire én gondolok. Másnap odatettem elé mindkett?t, és ? az enyémet választotta. Az ilyen pillanatok er?sítik a bizalmat. Kés?bb, amikor Básti próbált, sokszor kizavarta a fotósokat, de mindig hozzátette: „na jó, a Keleti maradhat…”
– Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán közös fotói ma már emblematikus m?vek. Ezek hogyan készültek?
– Sokszor elgondolkodtam azon, hogy mi, fotográfusok rendszerint csak a színházban találkozunk a színészekkel. Megörökítjük a próbát, a készül?dést, a premiert – de vajon kik ezek az emberek, ott fenn a színpadon? Honnét érkeznek? Mit csinálnak, ha épp nem szerepelnek? Elmondtam ezt Ruttkainak és Latinovitsnak is, és megegyeztünk, hogy néhány napig együtt élek velük. Eleinte nem is volt nálam a gépem. Csak ott voltam velük. Aztán amikor éreztem, hogy már – nincs rá jobb kifejezés – tárggyá válok a lakásban, akkor el?vettem a masinámat. Onnantól már bármit kérhettem t?lük.
– Az a bizonyos kép a képben fotó is így készült?
– Igen. Éva ágya mellett volt egy felvétel, amely Rómeó és Júlia szerepében ábrázolta ?ket. Azt mondtam Ruttkainak: vedd a kezedbe ezt, így szeretnék rólad egy fotót készíteni. Zoltán is ott állt mellette, és ahogy rápillantottak arra a közös képre, hirtelen rájuk zuhant, hogy mi minden történt azóta, amióta ez a felvétel elkészült. Ezt a hihetetlenül mély és ?szinte bánatot sikerült megörökítenem. Egyébként ezek a fotók akkoriban még nem keltettek nagy felt?nést. Csak akkor kezdtek róluk beszélni, amikor Zoltán halála után Ruttkai szólt, hogy szeretné látni ezt az anyagot. Ebb?l is látszik, hogy bizonyos képek csak jóval az elkészülésük után kezdenek „élni”, addig az id? érleli ?ket.
– Abból, amit mond, számomra az derül ki, hogy a fotózás a kapcsolatteremtés m?vészete is.
– Ahhoz, hogy különleges képek születhessenek, különleges pillanatokat kell létrehozni. Kálmán Györgyöt például a Margit-szigeten arra kértem, másszon fel egy fára, és úgy játssza el a Lear király bolondját. Nevetett, de megcsinálta. Kállai Ferit?l a Duna-parton azt kértem, beszélgessünk József Attiláról. Egy id? után szinte magától jött a hangulat, ahogy elúszik az a bizonyos dinnyehéj.
– Ha egy mai fotós lányka próbálná ugyanezt megcsinálni, mire jutna?
– Nem sikerülne neki. Régebben ugyanis egészen mások voltak az emberi viszonyok. Egyáltalán: voltak! A mai rohanó, teljesítménycentrikus világban nagyon ritkák az ?szinte, egymásra odafigyel? pillanatok.
– A digitális technikáról mi a véleménye?
– Nem vagyok kibékülve vele. Megöli a klasszikus értelemben vett fotográfiát. Annak idején, ha kimentem valahová képriportot készíteni, tudtam, hogy egy tekercs film van nálam, vagyis 12 képkockát kellett megtöltenem tartalommal. Ma egy fotós, ha akar, fél óra alatt akár több száz képet is készíthet. Nem csoda, ha sokan könny? kézzel kattintgatnak. Nekünk még minden exponálás el?tt gondolkodni és komponálni kellett. Nem véletlen, hogy ha egy kolléga maradandót szeretne alkotni, a régi gépéhez nyúl. A számítógép el?tt ülve az ember sohasem kerülhet olyan intim viszonyba egy fotográfiával, mint amikor az a keze között születik meg.
– Mire gondolt, amikor megtudta, hogy Prima Primissima-díjra jelölik?
– Ã??szintén? Az édesanyámra. Hogy ? ezt már nem érhette meg. Ne haragudjon, látja, elpityeredtem. Pedig mindenki azt mondja rólam, milyen kemény vagyok.
– Ma is fotózik?
– Nem illenék az már egy magamfajta öregasszonyhoz. Szerencsére megtaláltam azt a területet, ahol továbbra is kamatoztathatom a tudásomat. Képszerkeszt? voltam, most pedig régi fotók feltárásával foglalkozom.
– A családot sem fényképezi?
– Régebben nem volt szokásom. A munka valahogy mindig kint maradt az ajtó el?tt. De most az unokáknál néha nem tudom megállni, hogy ne kattintsak el egy-egy képet.
Az idei év díjazottjai
Magyar irodalom:
Primissima Díj nyertese: Csoóri Sándor
Prima Díj nyertese: Rakovszky Zsuzsa
Prima Díj nyertese: Réz Pál
Magyar színház- és filmm?vészet:
Primissima Díj nyertese: Markó Iván
Prima Díj nyertese: Halász Judit
Prima Díj nyertese: Makk Károly
Magyar képz?m?vészet:
Primissima Díj nyertese: Keleti Éva
Prima Díj nyertese: Gross Arnold
Prima Díj nyertese: Gyémánt László
Magyar tudomány:
Primissima Díj nyertese: Pusztay János
Prima Díj nyertese: Freund Tamás
Prima Díj nyertese: Kásler Miklós
Magyar oktatás és köznevelés:
Primissima Díj nyertese: Korzenszky Richárd
Prima Díj nyertese: Budapesti Városvéd? Egyesület
Prima Díj nyertese: Komoróczy Géza
Magyar építészet és épít?m?vészet:
Primissima Díj nyertese: Novák István
Prima Díj nyertese: Callmeyer Ferenc
Prima Díj nyertese: Török Ferenc
Magyar sajtó:
Primissima Díj nyertese: Szeg? András
Prima Díj nyertese: Bojtár B. Endre
Prima Díj nyertese: Cselényi László
Magyar népm?vészet és közm?vel?dés:
Primissima Díj nyertese: Muzsikás Együttes
Prima Díj nyertese: Kemény Henrik
Prima Díj nyertese: Óbudai Népzenei Iskola
Magyar zenem?vészet:
Primissima Díj nyertese: Koncz Zsusza
Prima Díj nyertese: Melis György
Prima Díj nyertese: Szokolay Sándor
Magyar sport:
Primissima Díj nyertese: MKB Veszprém Kézilabda Club
Prima Díj nyertese: Gyarmati Dezs?
Prima Díj nyertese: Polgár Judit
Közönségdíj: Halász Judit
Televíziós különdíj: Magyar Televízió
Forrás: hevesmegyeihirlap.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:34 :: H.Pulai Éva
